ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-05-29 / 22. szám

daló-ellenalaphangok vegyültek az elragadó összhangzásban Szeptember 7-én, a mikor a nap már leáldozóban volt, az addig 60.000-re növekedett búcsúmenet ünnepélyesen bevonult Sasvárra. S »megdördültek a tarackok, zúgtak a harangok, harsogtak a trombiták, a dobok peregtek, az ének zengett, a szemek könnyektől csillogtak, a szivek örömtől repestek«, irja ugyanaz a szemtanú. A reákövetkezö ünnepnapon a biboros hercegprímás megkoronázta a kegyszobrot, ünnepi beszédet mondott és celebrált. Délután a jelenvolt pápai követ, Falcinelli Antal athenei érsek keresztúti ájtatosságra vezette a népet a kálváriához, ki is látva a körülbelül 120.000 tömeget, lelkendezve monda: Ily zarándoksereget egyszerre még Rómában sem láttam soha! Ez kétségtelenül bizonyitja, hogy a magyarországi népek megőrizték őseiknek kegyeletét Nagyasszonyuk iránt! Negyven év mult el azóta! Még sokan élnek, kik a Máriatisztelet e páratlan megnyilatkozásának szemtanúi voltak. De legtöbben már meghaltak. Vájjon meghalt-e, kihalt-e velük az a gyermeki ragaszkodás, szeretet és tisztelet is a b. Szűz iránt? Negyven év nem rövid idő még e^y nemzetnek életében sem s ez a hosszú idő bizony sokat horzsolt le abból a hivő pietásból, mely akkor oly impozánsan nyilatkozott meg e búcsújáratban. Törvénykönyvünk is sok paragrafussal szaporodott azóta s ezek között van olyan, mely a Mária-tiszteletnek is rovására esik, mely a Máriát tisztelő szellem megfogyatkozásáról tanúskodik. Titkos és nyilvános társulatok szövetkeztek egymással a kereszt elleni harcra, jól tudva, hogy ha sikerül e szent jelvényt a szivekből kitépni, kivész a tan, a szellem is. mely hozzá fűződik, mely belőle sugárzik. A Máriás pénzek régiséggyűjteményekbe kerültek és lelketlen emberek a Máriatiszteletet is lomtárba akarják szorítani. Mily jó volna a még sok lélekben élő szikrát ily megható felvonulással lángra éleszteni ? Mennyire szükséges volna ily impozáns, világraszóló vétót kiáltani a hithideg, hitközömbös korszellem ellen? S mennyire kötelezve is volnánk engesztelésre azért a sok, merek vele szemben semmit, az a bűvös hatalom, mely törékeny alakjából rám sugárzik, megbénitja az akaratomat. Hisz milyen nehezen tudtam elindulni ezen az ösvényen is nélküle, az ő beleegyezése nélkül. Lehet, hogy az a másik út I tényleg kivezet ebből az erdőből, de nem megyek arra, elvégre mégis csak férfi vagyok s magam választom az utat, melyen járok. Az ösvény most meredeken esett le s az erős férfi, a hatalmas, nagy ember futni kezdett, mert vitte a saját súlya lefelé. Egészen sötét lett, s a nagy fák törzsei úgy szegték az utat, mint az emberre leső árnyak. Az idő közelgett az éjjel felé, az este teljesen ráboritotta már fátyolát a rengetegre és nem hallatszott más, mint a férfi futása, de néha-néha az'is megtorpant: neki szaladt egy-egy fának. Ilyenkor megállt, megtörülgette a homlokát, azt a széles, nagy koponyát, aztán tovább futott, mig végre az ösvény vízmosássá vált. Itt már nem futhatott, mert kövek és bozót állt az útjába, hát törte magát lefelé erős karral, erős inakkal, lassan, de mindig lefelé, mint a vad, melyet a rémület hegyes nyilai űznek. Nem esett nehezére, mert szinte örült, hogy az a gyenge nő itt már nem követheti. Egyszer csak áthatlan sötétség borult a szemére. Lábai alatt a talaj már nem lejtett, hanem annál jobban süppedt. Felnézett az égre, mert már kiért az erdőből és a százados fák koronái nem borultak föléje. Haragosan úszó sötét felhőket látott. Egyetlen csillag sem ragyogott fölötte. nagy botlásért, azokért a merényletekért, melyeket a kereszt, az oltár ellen az utolsó évtizedekben nemzetünk elkövetett? Legyen tehát ez a jubileumi év a régi Máriatisztelet ujjáélesztöje, legyen ez az év a köteles hála lerovása, a katholikus öntudatnak nagyszerű megnyilatkozása! Gondolkodjanak az intéző körök erről és rendezzenek egy ily impozáns búcsújáratot valamely Mária kegyhelyre, hogy nemzetünk, megengesztelve az igazságosan haragvó Istent a közelmúltért, bizalommal nézhessen a sötét, bizonytalan jövőbe! Dr. Tardos. — Szerénység. A Nyitrán nyomódó »Vágszeredi Hiradó«-t, mely »Közvélemény«-nek is cimezi magát, a nyavalya kerülgeti (legalább erről cikkez), mert Szereden elterjedt az »Uj Lap.« Ez újság terjedésében az antiszemitizmus felébredésének, a legsötétebb középkor és a máglyahalál visszatértének veszedelmét látja. Ettől való rémületében oly eszeveszett magasztalással halmozza el a zsidóságot, melyet az bizonyára maga is rostéi. »Beláthatnák — úgymond — azon tény igazságát, hogy naggyá egy nemzet csak úgy lehet, ha vannak nagy férfiai, nagy gondolkodói. Es hogy a zsidók közt sok ilyet lehet találni, az tagadhatlan. Mert ha a tudomány, a művészetek, az ipar bármely ágát tekintjük, legelsők közt ott látjuk a zsidót!« E szerint Galícia és Magyarország a legelső kultúrállam, mert ott minden kilencedik ember zsidó, itt meg a városok lakosságának 23 °/o-a. Ellenben Német-, Angol- és Franciaország még az ázsiai kultúra alacsony fokán leledzenek, mert ott kevés van a »tudomány, művészet és ipar minden ágában« vezérszerepet vivő keleti fajból. Ez már a zsidó pöffeszkedésnek netovábbja. Nem vagyunk a direkt antiszemitizmus álláspontján, mely Oroszországban divik s mely ellenkezik az emberi jogokkal. De indirekt antiszemitizmus mindig volt és mindig lesz. A keresztény társadalom mindig fel fog támadni s védekezni fog a kiszipolyozás, a szellemi és erkölcsi megmételyezés ellen, harcolni fog a börziánerek, uzsorások, leánykereskedők, szennyirók ellen. S ki tehet róla, hogy a börziánerek, uzsorások, leánykereskedők, sajtókalózok — majdnem mind zsidók ?! Nagyobb s buzgóbb zsidók, mint Salgó úr, megmondták, hogy az antiszemitizmusnak maga a zsidóság az oka a maga telhetetlenségével, pöffeszkedésével s megférhetlenségével. Olvassa csak dr. Nossig, dr. Judt és dr. Fischberg legújabb művét (Jüdische Statistik). Az 1898-iki galíciai antiszemita-zavargások alkalmával az »Oesterr.Israelit-Union« kiküldte titkárát a zavargások okainak tanulmányozására. Ez memorandumba foglalta össze jelentését, melyet azután a Jewisch-ColoniLeült, hogy megpihenjen s akkor kezével érezte, hogy a fű éles sásféle, a föld pedig nyirkos, süppedő és ültében viz veszi körül. Tapogatódzott egy kis száraz helyért s akkor ujjai vaI lami SUTI cl, hideg testet érintettek. Mi ez? Megfogta s akkor az a borzongósan hideg valami nagyot lendült és rá tekerődzött a kezére. Undorodva dobta messzire. Kigyó volt. A nagy, az erős férfi megrázkódott és a tenyerét odadörzsölte a kabarjához, mintha megégette volna az a hideg sikló, úgy égtek az ujjai. Ment ismét, de minden lépésnél jobban süppedt a talaj. Megállt. — Hol vagyok ? —• Valami hűvös gőz csapta meg az agyát, nehéz lett a feje és lehajtotta a mellére. De ebben a pillanatban a feje fölött úszó sötét felhőt kettéhasította egy vakitó fény s nyomában megmorajlott az ég és végigdörgött a rengetegen. A cikázó villám megvilágitotta a férfi kétségbeesett arcát s akkor látta, hogy egy völgykatlan mocsarában áll s majdnem térdig süppedt. Egész lelkét megremegtette a villámcsapás és ebben a pillanatban átcikázott az agyában a nő intő szava. A torka összeszorult, a bensőjében meg vad forrongás támadt és gyötörte egy percig, mikor aztán őrületes rekedt orditásba tört ki: — Vissza! — vissza! Megfordult és amennyire a cuppogó, marasztaló talaj engedte, futott vissza a hegynek. sation-Association-nak is benyújtottak Parisban. A memorandum beismeri, hogy Galícia lakosságára nézve a zsidóság elviselhetlen teher, nem ugyan azért, mert minden kilencedik ember zsidó, hanem mert mindannyian kereskedők, vagy azok akarnak lenni. Ha már a recepció előtt kezükbe volt a pénz, mennyivel inkább kell félnie a keresztény társadalomnak ,most ? Tényleg egész államok ülnek a tőke révén a Rotschildok zsebében. A párisi Rotschildnak egyedül (van még bécsi, frankfurti és londoni kiadás is) 10 milliárdja van, mondd: tízezer millió frankja ; s ha a keresztény-társadalom a jogos önvédelmet meg nem ragadja, még százezer ily óriás polip hizik meg vérén. Azért csak rajta! terjesszük mindenütt a keresztény-sajtót, mely felrázza a népet álmából s visszaszorítja a zsidóságot azon térről, hol nem tud magán uralkodni, hol a tudatlan nép egészen ki van szolgáltatva élelmességének és telhetetlenségének ! A fejős tehén. Előrebocsátom, hogy e cim alatt nem azt a tehenet értem, melyről neves költőnk azt mondja, hogy a »gazdasszony épen az imént fejé meg«, hanem arról az »istenadta« népről akarnék megemlékezni, mely minden hivatalos osztály fejős tehene. Államszervezetünk alapját a zöm, a nép képezi. Minden ténykedésnek, mit a hivatalos osztály végez, a nép jólétének előmozdítását kell céloznia. Ennek fejében a nép viseli mindama terheket, mit az ő ügyeinek elintézése, azaz az államháztartás igényel. Ez az államkormányzat helyesen fölfogott rendje. De hogy a hivatalos osztály működése tényleg a nép jólétének fejlődését eredményezze, kétségkívül az illetékes körök nem hagyhatják figyelmen kivül a nép anyagi képességeit, nehogy a túlságos megterhel tetések megingassák, kimerítsék. Ugy látszik azonban, hogy sem az állam, sem pedig az egyes hivatalnokok ezt nem szokták figyelembe venni. Csak egy rövid pillantást kell vetnünk a mostani államháztartásra és rögtön látjuk a nagy aránytalanságot az alap gondozására, a népoktatásra fordított összeg és az ezen alap után húzott uzsorás kamat között. Az állam és a hivatalnokok igényei a műveltség terjedése folytán időről-időre mindinkább nagyobbodnak, mig az alapot képező nép még most is szakképzettség nélkül (tehát fej nélkül!) végzi az ő teendőit, mint akár évszázadokkal ezelőtt. Hol van itt az ésszerű arány? A magyar kormány az utóbbi időkben lázas sietséggel akarja a hadi eszközöket összehalmozni, mintha bizony ezer ellen törne ránk. Pedig az európai államokban nagyon lelohadt a harci kedv, mert ép úgy, mint mi, ők is tele vannak egyéb bajokkal. Egyes Kapaszkodott, törtetett fel ahhoz a gyönge, törékeny nőhöz. A kezeit és az arcát megvérezték a tövisek, a ruháját megszaggatták az ágak, de gyötrődve hajtotta valami felfelé. Megundorodott a mocsár fojtó gőzétől, megrémült attól a nehéz, kénes szagtól, mi a villámcsapást követte. Homlokáról vérrel vegyülve nehéz csöppekben hullott a verejték, mikor elérte a fölfelé vezető ösvényt. Még mindig meredek az út, de már könnyebb. Amilyen gyorsan tudott, úgy ment fölfelé a megkínzott férfi s minden gondolata az a nő volt, kitől előbb szabadulni akart. Minden vágya az volt, hogy elérhesse. Lelkét a vád furiái tépték, marcangolták, mig a sötétben fölfelé botorkált. * * * A gyönge, törékeny nő, mikor a férfi elhagyta, sirni kezdett, majd odarohant az ösvény torkolatához és homlokára kulcsolt kezekkel nézett utána, mig csak látta. A férfi már eltűnt előtte a kanyargó úton s akkor a nő az ösvény felé tárta karjait és hangtalanul, lelkének minden erejével hívta őt. Szemei, azok a nagy, kék szemek fájdalmas tűzzel verték vissza a nap hunyó sugarait; a haja dúsan kibomlott és végigcsúszott fehér vállain, aztán aranyos szőkén, fényes hullámzással elömlött törékeny testén. Ugy állt ott, mint egy szobor, lélek nélkül, mert az a férfi után járt. — Vissza kell jönnie! Vissza fog jönni ! El nem pusztulhat, mert . . . szeretem. Ezzel leült ja tisztáson egy ledőlt tölgy törzsére és várt. O tudta biztosan, hogy a nagy