ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-01-03 / 1. szám

IX. évfolyam. Esztergom, 1904. január 3, 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAR Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. A mi eszméink. Esztergom, január 2. (Dr. P. 0.) Bizvást mutatunk rá az év elején eszméink harmóniájára, melybe nem vegyül a fanatizmusnak rikácsoló hangja — ezt senki sem foghatja ránk — s melyből a mérséklet éppúgy veszi ki részét, mint az elvhüség és a következetesség. Rámutatunk e harmóniára, hogy lelkesülésünket fölszitsuk s másokban is bizalmat ébreszszünk, kivált azokban, kik szinte fázva s félénken tekintenek ránk, s itt-ott föl is panaszolják, hogy meghasonlást támasztunk a politikai s társadalmi életben s egyoldalú meggyőződésünk szélsőségeit fanatizmussá élesítjük ki. Ezeknek szeretnénk újra meg újra bemutatkozni s őket jobb meggyőződésre s igazabb belátásra segiteni. Mi meg vagyunk győződve, hogy az életet sokféle erőnek és érdeknek harmonikus egymásbafolyása alkotja. Számtalan, néha megnevezhetlen érzés és ösztön, fölfogás és nézet, lelkesülés és törekvés iparkodik benne egyensúlyra jutni. Óriási energiák lökései, a milyen a vallás s a művészet, a földi jólét s a hatalmi ösztön, egyesülnek apró, szinte imponderábilis ingerekkel, melyeket a modern élet rohamossága fokoz s idegessége fejleszt, itt egyoldalú elvekkel pl. csakis vallással vagy művészettel s épp úgy csak földi jóléttel vagy hatalmi politikával boldogulni nem lehet; s a fanatizmus s az elfogultság akkor is árt, mikor a legjobb akarat sugalmazza azt. Más az egyház s más az állam, — más a vallás s más a tudomány, — más a papság s más a szociális életnek most emancipálódó negyedik rendje; az egyik segitse a másikát, de ne azonosítsa magát a másikkal; erősödjék mindegyik önmagában ; gyökerezzék a keresztény elvek talaján, de fejlődjék önmagában önálló s érdekeit legjobban képviselni tudó szervvé. Kellenek tehát elvek, vezető gondolatok, melyek ragyogjanak mint a nap az égen, de éppúgy szükséges az egészséges s erőteljes fejlődéshez szabadság, szabad-ég, mely a sokoldalú érvényesülésnek lehetőségét szolgáltassa. Ami az elsőt illeti, a mi napunk, melyből sugarakként olvadnak le vezető eszméink, a szent kereszténység, melyet mint vallásos meggyőződést váltunk ki érzésünkben éppúgy mint cselekvésünkben. E részben vonakodást, széthúzást vagy elleneinkkel való kacérkodást nem ismerünk s bibliai Nikodémusokkal nem barátkozunk, kik sompolyogva, kullogva, fázva szeretnének velünk is tartani, de az ördögnek is gyertyát gyújtani; nem csapunk föl annak az olcsó bölcsességnek magasztalóivá, mely csak csendre int, lefegyverez, s egy tehetetlen kvietizmusba evez; pax-pax-ot kiált, de meghamisítja a szöveget, mert végre is azt akarja, amit az angyali szózat nem hirdetett, békét akar kötni az ördöggel is s a szöveget úgy kommentálja, hogy az tulajdonkép most már úgy hangozzék: pax hominibus malae voluntatis, — béke az ördögnek is. Ily cukros-vizet be nem vesz a gyomrunk. A legnagyobb eszméket nem lehet kofákra bizni; azok fölött vásárt csapni nem szabad. A legmagasztosabb elvek mindig mint mélyen átérzett s következetesen keresztül vitt világnézet, érvényesülnek, s ha ezt nem teszik, nem rajtuk múlik, hanem azon, hogy nem találnak embert, kiben a gondolat meggyőződéssé s a meggyőződés lelkesüléssé fokozódhatnék. Angol-betegségben nyögő gyámoltalanokban az élet sem érvényesülhet mint csont és izom; lágy, hervadt rajtuk minden. No de ezek a kórházaknak lakói, s nem a pezsgő életnek munkásai. Az erőteljes életben az eszmék hatni s világot alakitani kivannak. Mihelyt öntudatra ébrednek, azonnal életet gyúrnak s formálnak. A mi világnézetünk is ilyen; végig vonul érzésen, erkölcsön, jogrenden, művészeten, társadalmi. életen. Intéz életet; közéletet épp úgy, mint magánéletet; befoly családba, iskolába, társadalmi érintzésbe; ez ad a cselekvésnek értéket, az életnek izt, a törekvéseknek irányt, a közszellemnek ihletet; szóval rásüti bélyegét a korra, s rányomja csókját a kultúra homlokára. A kultúra maga mindig a természet, de emberi, szép kiadásban. A megmunkált szántóföld, a mederbe szorított folyó, a gyalult fa, a faragott kő, a gondolat uralmát jelzi a nyers természet fölött • éppúgy kell a legfőbb gondolatokat érvényesíteni az emberi nyers életben, akkor keresztény kultur-életet kapunk. Méltán törekszünk pedig erre, mert ha érdemes és jó dolog, hogy az élet alakul telegraf, telefon, lokomotív, automobil erejében, alakuljon hát Krisztus s a Madonna eszményi igazságának és szépségének erejében is. De ha ezt a közéletben részint nyíltan, részint hallgatagon el is fogadja a közönség s csak törpe lelkek rágcsálódnak még az ily méltányos és nemes fölfogáson; mégis lesznek, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hull a hó . . . Hull, hull a hó, fehéren, csendesen, Lágyan, ölelkezó'n . . . Csilló, habos szemfedő terül el Az erdőn és mezőn. Lenne mindég tél . . . Oly csodás, bizarr A természet éje: Alszik a virág, s szélsüvöltés az Éjjeli zenéje. Hosszantartó, nagy álmot álmodik, És álma oly bohó . . ! Álmodik napfényről és sugárról, Fönn meg pihéz a hó. Szeretem a telet, ha odakünn Kavarogva havaz, Mig másoknak sokkal kedvesebb a Bimbónyitó tavasz. Engem a tavasz már nem amit el, Bubája oly csaló; Lehull a virág, lehull a levél, S rászáll a dér, a hó . . . Szvoboda Román. Hópehelyke története. , — Mese kiskorú gyermekek számára. — Mikor Hópehelyke az égből lekívánkozott a földre, édes anyja nagyon elszomorodott és ezt a tanácsot adta szíve magzatának. — Kedves Hópehelykém, ha már itt akarsz hagyni, legalább abban légy engedelmes, hogy fogadd meg utolsó tanácsomat. Anyai szeretettel kérlek, ha majd a földön jársz-kelsz, mindig óvakodjál a Melegtől, mert ez a sehonnai a hónak esküdt ellensége. Ha megtehetné, egy kanál vizbe is belefojtana bennünket. Hópehelyke megígérte, hogy nagyon óvatos lesz s édes anyjának ölelő karjaiból kibontakozva, legszebbb fehér ruhájában kezdett szép lassacskán leereszkedni a földre. Már jókora utat megtett a levegőben, mikor Hópehelyke megpillantá végre egy szép kis falunak karcsú tornyát, mely körül az apró házak, mint megannyi tarka foltocskák sorakoztak. Örömében elkiáltotta magát a Hópehelyke : •— Jaj de boldog leszek én ebben a kis falucskában, legalább nem kell örökké rettegnem az iszonyú mennydörgésektől, Hanem amint közelebb ért a földhöz, kimondhatatlan fájdalom szorította össze Hópehelyke kicsi szivét: — Istenem, Istenem, mért hagytam én oda az eget. Ott minden ragyogott a tisztaságtól. Itt pedig, ezen a sáros földön, nemcsak ruhámat fogom beszennyezni, hanem magam is elpusztulok. És elkezdett keservesen zokogni. A Szellő azonban, ki éppen Hópehelyke mellett röpködött vigasztalni kezdte őt : — Ne sirj édes kis Hópehelykém, a föld nem mindenütt ilyen sáros. Jer csak, ülj föl a hátamra, majd elviszlek én téged olyan vidékre, hol nem fogod bepiszkitni szép fehér ruhádat s nem kell félned a haláltól. Hópehelyke nagyon megörült a vigasztalásnak és fölkapaszkodott a Szellő hátára. Ez pedig röpült kedves terhével vigan s nemsokára letelepedtek egy szép erdőben. Jókedvű beszélgetés közben egyszer csak fölkiált a Szellő: — Nézd Hópehelykém, mily gyönyörű ház áll amott, nem volna kedved megnézni ? Ülj megint a hátamra, majd elviszlek, legalább egy kicsit bekukucskálunk az ablakon. Hópehelyke megint a Szellő hátára kapaszkodott s pár pillanat alatt a kis háznál termetíék. Kandi szemekkel néztek be az ablakon és látták, hogy a házikó belseje csupa arany és ezüst és hogy a fehérmárvány kandallóban vigan lobog a tűz. De jó meleg lehet odabenn, szólott a Szellő. Hópehelykém, nem volna kedved egy kissé me-