ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-03-15 / 11. szám

VIII. évfolyam. Esztergom, 1903. március 15. 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fdlér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Szellemi proletárok. Esztergom, március 14. (*/) Minden ember annyit ér, a mennyit tud. Nekünk nem imponál az a körülmény, hogy valaki véletlenül jól választotta meg az édes apját. Nekünk csak az imponál, van-e benne élet, mely kihatásaiban vallási és hazafiúi szempontból üdvös, életerős, hasznos munkát akar és tud végezni. Mi nem vagyunk semmi irányban sem barátai a szellemi proletároknak, mert az élet arról győzött meg, hogy ezek csak port hintenek az emberek szemébe; társadalmi bacillusok csupán, melyek megrontják a nemzet vérét s nem egy esetben a rohamosan beálló enyészet inditó okai. Ideje volna tehát, hogy a szellemi proletárok és félmüveitek ne tudjanak"'érvényesülni a rátermettek jövőjének rovására. Ez is meglesz, mert a „munka" idejének napja sugarait itt-ott már előre bocsájtja; söt helylyel közzel ott, hol a hegyek ormai nem akadályozzák a feltörtetö nap sugárkévéit, már látható is a tüzes fej korongja. Ez fogja bevilágitni egykor a társadalmat s egy csapásra, mint hatalmas bűvös lámpa előtt látni fogjuk, mennyi ember hemzseg hívatlanul olyan helyeken, honnét a protectio kiszoritotta az alapjában müveit, alakilag is képzett szakembereket. Wlassics Gyula vall. és közokt. ügyi miniszternek legutóbb a gymn. igazgatóihoz kiadott rendelete egy ilyen bűvös lámpa, mely élethűen igazolja, hogy a társadalomban nagyon sok ember nincs a helyén. Kontárkodik csupán minden alapos szakképzettség nélkül. E bűvös lámpának az volna a célja, hogy az apákat és anyákat felvilágosítsák a felöl, mennyire könnyelműen járnak el akkor, mikor tehetségtelen gyermekeikből minden áron »urat« akarnak nevelni. A szándék nemes, de kellő eredményt nem biztosit addig, mig a szülök azt látják, hogy éppen az államhatalom képviselőinek protectioja mellett még ma is érvényesülnek a közepes tehetségek; még a kiáltó példák ma is azt mutatják, hogy nálunk az apa körül megejtett szerencsés választás a legfőbb képesítés arra, hogy valaki előkelő állásokat foglalhasson el a közéletben. Megengedem, hogy néha a tehetséget a természetes rátermettség pótolja, de bántó, ha látni kényszerülünk, hogy néha előkelő állásban vannak egészen tehetségtelen emberek is, kik, mert mással nem birnak, pökhendiségükkel imponálnak. Nekünk, az igaz, nem, hanem a társadalom jelentékeny részének igen, mert köztudomású dolog, hogy ilyenek elöl a müveit lelkek kitérnek, a kevésbé müveitek boszankodnak, a tehetségtelen emberek pedig félve meglapulnak az üresfejű óriás előtt. A magas ministerium tehát jól szándékolt, de elszámította magát. Arra kellene tüzzel-vassal hatnia, hogy csak a munka, a tehetség érvényesülhessen a közéletben, akkor a szellemi proletárok szégyenkezve visszavonulnának. Az apák, anyák ösztönszerűen belátnák, hogy tehetségtelen vagy közepes tehetségű gyermekeik a közéletben az »tili pályán« nem fognak érvényesülni, s ekkor el fogják önkényt a negyedik osztály után gyermeküket és tehetségének inkább megfelelő egyéb állásra törekszenek kiképezni. A protectiót kell előbb kivégezni; a tehetséget kell minden állás betöltésénél és a munka közben szerzett elévülhetetlen érdemeket számításba venni, a nemesi elönév, politikai szolgálat, pajtáskodás teljesen száműzessék : akkor biztosra vesszük, hogy a miniszteri rendelet nélkül is javulni fog a helyzet. A rendelet más oldalról tekintve kegyetlen, mert idő előtt töri el az élet vesszejét a fiatal nemzedék fölött. Az élet a legjobb iskola ; ebben azt tanulja az ember, hogy a kitűnően érettek közül sokkal nagyobb százalék züllik el csupán azért, mert nem életképes, mig az egyszerűen érettek közül sokan a legéletrevalóbb szaktudósok lesznek. Az emberi tehetség ugyanis nem mindig bir hajlandósággal a cosmopolitikus ismeretek ismeretek iránt, mig ugyanaz a tehetség egy bizonyos szakma iránt kiváló érzékkel bir. Kegyetlennek tartom tehát a miniszteri rendeletet azért, mert az életet a serdületlen korban önkényes érzelmekkel kegyetlenül irányítja. Mi annak a hivei vagyunk, hogy az ipar és kereskedelem ölébe is fusson a fiatalság jelentékeny része, s mégis kegyetlennek tartjuk az intézkedést. Mi azt szeretnők, ha a nemzet élére helyezett férfiak ezeket a társadalmi bajokat AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mit jelent . . . Mit jelent az utcán a vad lárma. Az emberek tarka hullámzása? Hát a tüzes ének, veres zászló, Mely szanaszétt lobogva látható? Március van, a szabadság napja. Jogát e napon senkisem hagyja. Végre-valahára jogot nekünk 1 Ébredjünk, rabok tovább ne legyünk. Szép s dicső a jognak fogalma. Jaj 1 de mindenki mást ért alatta. Mig a jog lényegét meg nem értjük, Addig vele mindig egymást sértjük. Kenyeret! — jogot majd csak azután! Ezt kivánom Március idusán. Tüske. Még egyszer a rózsa. Pusztán csak azért, mert mint valaki nagy okosan mondta, az igazán szép megérdemli, hogy magasztaltassék . . . Ki nem látott feslő rózsabimbót, mikor a rózsa szép szirmai kezdenek kiemelkedni a zöld kehely korlátain ? Mi szebb az ilyen gyermekrózsánál ? Ez a rózsa életének legszebb korszaka. A kordovai Gongora, spanyol költő, könyvet írt, melynek cime : »A tavasz palotája.« E palotában a rózsa mint a virágok királynéja lép föl, s a többi virág néma tisztelettel üdvözli és csodálja őt. A tavasz bájló gyermekei várvavárják, hogy a fönséges királyné melyiküket választja barátnéjának, ő azonban a szerényen visszavonuló violát választja. A szerencsés válaszra a fülemüle adja meg a tust, s a pásztorok és pásztornők pompás énekeikkel emelik a tavasz szép ünnepét. Régen ilyen dolgokról is írtak a költők. Ma ilyesmivel már »nem érnének el hatást !« Mert az olvasóközönség elfajult izlése csak a szenzáció, idegfeszítő események, no meg a pikantéria iránt érdeklődik. Egyébre nem reagál. Hébe-korba Petőfi is jelét adta a rózsa iránt táplált nemes hajlandóságának. Legalább erre vall következő kis verse : Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett, S ha kikelne, rózsaerdő Koszorúzná a telet. Tompa pedig virágregéi során, »Havasi rózsa« és »Vadrozsa« cimű költeményiben magasztalja a rózsát. A havasi rózsát a bérc oldalára helyezi, hogy a rideg tájat fölviditsa. Szenny nem tapadhat hozzá, mert távol van a földtől. Nem is kívánkozik a kerti rózsák és a színesre festett rácsok közé, hanem továbbra is a szabadban kivan maradni, az ő megszokott bérci lakán : Szeretve hozzád Simulok . . .! Erted Én nem cserélek Más idegent! , Oh, mert előttem Hazám! te földed Minden fűszála S porszemje szent I A vadrózsát Tompa csapodárnak tünteti föl, a ki itt is, ott is hízeleg, de aztán lepkemódra tovább áll. Teszi a szépet az ibolyának, liliomnak, gyöngyvirágnak, stb. De bűnhődik is, mert hazug szavai miatt csipkebokorrá változik. Érdekesek az ibolyához intézett szavai : Tavasz mosolya, kék iboly! — Ajkának mézbeszéde foly, — Édes virágom, jer velem, Légy holtomig szerelmesem ! A kertben zápor el nem önt, Csak ajkam hint rád csóközönt, S mely sugár s széltől védni fog, Föléd lombos sátort vonok . . . Vörösmarty, ez a valódi poétalélek, természetesen nem maradhat el a rózsa magasztalásánál. O is megénekli a rózsát »Mese a rózsabimbóról« cimű költeményében. A rózsabimbónak udvarol a hímes szárnyú lipe. De az okos rózsa elutasítja a csapodárt. A lepke után jön a méh, s igy sóhajt a gyönge rózsa kebléhez : Ha mézedet csak egyszer ízlelhetném, Illatba szálló lelked érinthetném, Éltemben szomjúságot Többé nem érzenék; Mézeddel egy világot Megédesítenék . . .