ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-11-15 / 46. szám

zete eltiprása ellen. S ezzel megkezdődött a nyolc évig tartó kemény, véres szabadságharc, amelyben a nemzet vitézségének és életerejének nem egyszer bámulatos jeleit adta. Ettől a magasztos és nekünk mindenkor büszkeségünkre szolgáló lépéstől kétszáz esztendő választ el bennünket! Hálánk, kegyeletünk nemzeti büszkeségünk és szabadságszeretetünk, ösztönöznek bennünket arra, hogy ezt az évfordulót megünnepeljük! Illő, hogy magunk elé varázsoljuk a multat dicső emlékeivel és igy hazafiúi érzésünkben, magyar voltunk büszke tudatában megerősödve, annál biztatóbb reményekkel nézzünk hazánk jövője felé! A hosszú, nyolc évig tartó tusában változó szerencse kisérte Rákóczi fegyvereit. A bécsi udvar részéről többször igen előnyös békeföltételekkel kínálták meg; de annyi rászedés, oly sok jogfosztás és csalfa kijátszás után nem tudott bizni az ígéretekben, mert országszerte ismeretes volt a jelszó : >Ne higyj magyar a németnek, Akármivel hitegetnek.« E közben az ország rendéi, a békekísérletek teljes sikertelensége fölött elkeseredve, a nevezetes ónodi országgyűlésen »eb ura fakó« kiáltással elszakadnak az uralkodó háztól. A rendek ezen lépésével azonban a szabadságharc ügye is hanyatlásnak indul. A sokszor megígért, de soha meg nem adott segítség nélkül küzdő nép végre is kimerült a hosszú és kemény tusában és béke után áhítozva elfogadta az udvar föltételeit. Mialatt Rákóczi az oroszoknál keres segítséget, ezalatt a kurucok hős vezére Károlyi Sándor Szathmáron megköti a békét. Véget ért tehát a harc, amelyet Rákóczi a jog és igazság védelméért, a hazáért és szabadságért vivott. A nyolc évig tartó erős küzdelem a nemzeti párt bukásával végződött. 1711-ben a majtényi csatasikon porba hullott az a sok hősi fegyver, amelyekkel annyi fényes győzelmet arattak. Szivükben titkos keserűséggel földbe szúrták a szűz Anya képével diszitett lobogókat és az erdők, amelyek eddig győzelmi koszorúknak növesztették lombjaikat, megteltek bujdosó kurucokkal. Rákóczi feloldotta híveit és alattvalóit a hűségeskü alól. Nem tartóztatott vissza senkit, de magára nézve — bár teljes amesztiát nyer és összes javait visszakaphatná — nem fogadja el a szatmári békét. Ez a tette önzetlen hazaszeretetének legfényesebb bizonyitéka! S ez a nemes s a küzdelmek legmerészebb perceiben is kitartó, bátor lélek, ki feláldozott hazájáért fényt, vagyont, gazdagságot, családot, és aki nyolc teljes éven át hittel, reménnyel és szeretettel küzdött, itt hagyja hazáját és rajta csüngő társaival elbujdosik a messze idegenbe. Hosszas hányatás után a Márvány-tenger partján Rodostóban talál nyughelyet és Istenbe vetett bizalommal, reménnyel egy jobb jövő után küzd az élet keserű terheivel. Huszonnégy évi bujdosás után végre megszabadítja szenvedéseitől a jótevő halál. Befejezte tehát viszontagságteljes életét a nagy szabadsághős, az igaz keresztény lélek és a lángoló hazafi. Imáját jó és balsorsban egyaránt a bold. Szűznek ajánlotta, kit mindenkor kimondhatatlanul szeretett és akinek képe megédesítette száműzetésének nehéz napjait. A bujdosók, mint árvaságra jutott gyermekek siratták halálát. A nép nem tudta feledni fölséges fejedelmét; a tárogatók bús hangja, a Rákóczi nóta síró zenéje, a szabadságharc dicsősége és gyásza mind megélénkültek a szivekben és akit életében annyira szerettek, várták, sokáig várták haza még holta után is. A nagy szabadsághős hamvait — ahová ujabban is elzarándokolt a nemzeti kegyelettől áthatott magyar — - kívánsága szerint bujdosó társai Konstantinápolyban temették el édes anyja mellé. Menjünk mi is lélekben oda ; zarándokoljunk el a nagy magyar sirjához, ki a haza egységéért áldozott mindent és magának csak a bánatot, a szenvedést tartotta meg! Az ő példáján lelkesülve, ne riadjunk vissza az élet nehéz terheitől, hanem bátran, a munka verejtékével küzdjünk mindenkor, hogy szeretett hazánkat naggyá és biztossá tegyük létében és fennmaradásában. Siessünk oda mindannyian, kik ma Rákóczi ünneplésére itt egybegyűltünk, hogy a szabadság bajnoka iránt érzett rokonszenvünknek, ragaszkodásunknak és lelkesedésünknek kifejezést adjunk ! Zarándokoljunk valamennyien a nagy szabadsághős sirjához és ott a bátorság', az igaz hazafiság szellemét magunkba szíva, tegyünk sz. fogadást, hogy édes hazánk iránt való égő szeretetben sohase lankadunk és a hazafiúi kötelességek teljesítésében mindenkor méltó unokái akarunk lenni a nagy Rákóczinak! Vasárnapi levél. — A szinpad és patkányairól. — A világ szeme jó ideje, hogy Magyarország felé irányul. Néznek bennünket az idegen nemzetek, mint egy példát, mely most van kialakulóban s majd okulásra intő tapasztalatokat mutat fel. Magyarországnak e sajnálatos szerepe már régi. A világraszóló, az országos, a vicinális és személyi hecceknek ezen ősbirodalma, szinte teremtve látszik arra, hogy egy óriási tarka szinpad legyen, melyen a kor újabb és újabb előadásokat rendez, vagy ha kifogyott a műsorból, I a régit veszi elő, s új szerepkiosztással, új eszmékkel újrafestett kulisszák között, de mindég a dicsőséget ábrázoló háttér előtt folyik a komédia. Ez az ország ezeréve küzd a boldogulásért, és ezen idő alatt csak dicsőséget aratott, de jókedvet és bőséget soha. A világ megtapsolta a magyart már nem egyszer, és meghízott ez árva nemzet a dicsőségtől. Múltjának diadalmas korszellemei körüllebegik a nimbuszt, aztán beleazután hogy lement Börzsönybe, tolnavármegyei jószágába lakni, lementem én is és fiait a második, harmadik és negyedik iskolai tanulmányokra tanítottam s magam is tanultam az első évi törvényt. Ez volt legvesződségesebb és szomorúbb esztendőm.« A tizenhét éves ifjú atyja megrendítő halálát a következő elégiában gyászolta: Atyám sirjához. Feléd borongnak, bus temető', komor S vad képzetekben éji keserveim; Feléd, hol elhunyt jó atyámat Sír födi és füzeid takarják. Oh a kegyesség szendereg ott maga, Mely földet unván, a rokon égiek Csendébe visszatérve s engem Gyámtalanul hagya itt epedni. De nem soká küzd, érzem előre is, Nem küzd sokáig bánatos életem : A baj lerontá napjaimnak Most fakadó örömét, nyugalmát. Oh nincsen ott baj, hol te mulatsz, atyám Nincs üldözésben fáradozó irigy. Békén mulass, mig nem sokára Bus fiad is lerogyand porodhoz. (Folyt, köv.) Amor isten baklövése. — Képletes mese nagykorú gyermekeknek. — (Folytatás.) A részeg Bacchus odatántorgott a bűvös álomban szendergő kis nimfához és melléje térdelt. Nézte hosszan, aztán mormogott: — Hm! Ez a kis extündér megszökött a bor elől és lám, hogy megszabadult az ital mámorától, elmerült a szerelemben. Kábulásba ejtette Ámor, s most egész földi életében csókot I szomjaznak majd rubintos ajkai. Ámor tehát ellenem tör ? Jó! — hát meglátjuk, melyikünk huzza a rövidebbet. Melyikünk csókja lesz égetőbb. És ezzel átfogta a nimfa hófehér nyakát, s a helyett, hogy homlokát csókolta vón meg', mohó indulattal tapasztotta bortól nedves száját a kis nő csókos ajkaira. Megcsókolta egyszer, meg kétszer, aztán mindaddig mig csapzott, kuszált bajsza engedte, s maga is a mámortól bénultan oda nem rogyott melléje a megriadt virágoktól népes pázsit szőnyegre. Mire az olimpusi társaság Fortuna szökése fölötti meglepetéséből magához tért, Bacchus is mély álomba merült. Ijesztő horkolással hevert ott, és borgőzös lehelletétől a fűben bujkáló virágok körülötte jó darabon elfonnyadtak. Ugy kellett felemelni, s a bacchánsnők nagy diadalmenetben vitték őt hajlékába, hol egy nagy boroskupát tettek feje alá és hagyták őt, hogy részegségét az álom eloszlassa, mikor újból kezdődik a dáridó. Ezek után már jó az éjszakába hajlott az idő, s mikor a földi életre szánt nimfától az utolsó olimpusi diva is elbúcsúzott, faun párját pedig még a tobzódó félvadak utolsói is bucsu öleléssel bátorították az Élet földi utaira, kelet felől a nap diadalt hirdető rózsaszínű első sugarai a liget hajnali szellőtől ringó lombjai között már bekandikáltak a tisztásra. hullanak az idők emésztő tüzébe, mint az aranyportól csillámló pillangók a tavasz estéin meggyújtott gyertyalángba. Mint a színpadon a darabok és primadonnák, eszmék jönnek, s szinészek buknak. Sehol annyi boldogító eszme nem születik, mint nálunk, sehol annyi bukott nagyság és grasszáló szellemtörpe nincs, mint ezen, az Isten által is boldogulásra teremtett földön, mely világcsodájára tűri hátán a cigányéletre tévedt népet. A világ komédiása e nemzet, mely karddal kezében, szive vérével védi meg az isteni hitet, hogy később ő maga döngesse meg azt a hatalomra kapott fokhagyma buzgonyával; ősi erényekért küzd, hogy azt kivívva rothadásba tapossa az erkölcsöket és végül meghal a szabadságért, hogy feltámadva rabjává szegődjék züllött eszmék megalázó hatalmának. Méltán felsóhajthat már e népnek, e nemzetnek, ez ország ügyét még szivén hordó lélek, hogy meddig tart ez a komédia ? Mikor menti fel sorsa a magyart a dicsőség nagy tragikomikumának szerepétől, és mikor teszi műsorra a boldogulást, mikor szavalhatja a megtépett fátyolos, nemzeti Géniusz a komédiák békét és nyugalmat jelentő epilógusát ? Voltunk e színpadon hősök, csörgettünk rabláncokat is. Voltunk halottak és fújtuk a feltámadás diadal-harsonáit. Táncoltunk akasztófa kötélen, majd mások ugráltak a mi homlokunkon. Parancsoltunk a félvilágnak és rabszolgáink fogtak bennünket igába. A világ csak ámult vagy kacagott, ahogy a kedvét megcsináltuk, s mi most itt állunk erőnket vesztve, nagy dolgokra képtelenül s egymást bénítva, a bűnt, a bajt áldjuk; az Istent s a földet meggyalázzuk. Azt a földet, melyen Isten nevében erős államot építettek őseink, s melyhez életünk árán kell hogy ragaszkodjunk, nem védjük eléggé a keblünkön dédelgetett ármánynyal szemben. A régi magyar társadalomnak csak töredéke van meg, s ezt is szoritja már a birtokot és nevet vásárló elem, mely a hit szárnyai alatt nagygyá erősödött nemzet vesztére épen ez országot szemelte ki honfoglalási törekvéseinek szinhelyéül. Nemzetköziek lettünk mindenben, vallásban, hazaszeretetben és gondolkozásban egyformán. A templom harangjának imára hivó szavára alig figyelnek ma az emberek, az ország földjében nincs meg a régi vonzó

v erő, A nemzet maga fosztja ki magát hitéből, hazaszeretetéből és igy a boldogulásából is. Egyformán elhagyja szive hitét és hazája földjét, helyet enged amott a vallástalanságnak, az embert állattá alacsonyító vad szenvedélyeknek, emitt meg a beözönlöttés saját vérén hatalmasra hizlalt fajnak, mely örökös bolyongásban a népek és nemzetek rosszellemét képezi. Mondom, fő oka a nemzet meddő küzdelmének az, hogy felejtette gyakran a földi és mennyei boldogságot alapitó hitet, melyben mindég csak nagyok lehettek a nemzetek, de bukásukat nem okozta soha. Ez az átka az országA lombos liget szárnyas kis lakói csodás dalba kezdtek, hogy üdvözöljék a világosságot. A madarak örömdalára az olimpusiak is figyelmessé lettek. Aurora jön, a bájos, ki mosolyával elűzi a sötétséget. Dianái nimfái, kiknek csillagfény égett homlokukon, körbe fogták istennőjüket, s a hold felé forditott arccal valami mélabús búcsúszót énekeltek, közben egyre jobban halványult, alakjuk, mig csak egyszer ködszerű fényes árnyként eltűntek Dianával együtt, hogy helyet engedjenek Aurorának, ki a végtelenségben diadalmasan úszó sugárhajzatával méltóságteljesen ült a napisten ragyogó szekerén. Mikor a tisztásra ért, a hajnali csillag is elhomályosult. A nimfák kara ébresztő dalra késztett minden jelenlevőt. Hódolt mindenki a jelenségnek. Az Élet áhítattal nézte az istennőt, kinek mosolyától a szivek felderülnek, az apró madarakat érthetetlen«,-, öröm fogja el, s énekre gyújt a pásztoristen ép úgy, mint Apolló. Palástját szétlobogtatta a szellő, s a nap tüzével megaranyozott köntös minden hullámzása fényes sávot vetett a messzeségbe. Lépteinek nyomán tüzes ragyogás gyúlt ki az utak drágakövein, s az ébredező virágok bókolva, mosolyogva hajlongtak előtte, mert hisz mindegyikök részére volt egy üdvös tekintete. Vigasztalta az eltiportakat s az éj által kelyheikbe lopott harmatkönnyüt felszárította, szétbontván a kocsijában hozott sugárkévéket. Aurora sorba megölelte az olimpusiakat s a két álmodót homlokon csókolta. Az egész éjjelt ébren töltött társaság felfrissült az istennő puszta