ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-11-08 / 45. szám

erejük nem volt, mérget csinálunk a közszellem megrontására s a közérzés meggyöngítésére. A nevelés ereje az ethikából folyik. Csak szép és nemes jellemek nevelhetnek s azok is csak akkor, ha összetartanak; az összetartás a szép jellemességnek mintegy külső hitelesítése, mely ha nincs meg, folt esik a szép lélekre is s bizonyára meginog az erkölcsi egyensúly s a bizalom a nevelendő ifjúságban is. A bizalom megrenditését előmozdította ez esetben az erkölcsi érzésnek nagyon is alacsony fokán álló irkászoknak személyeskedése is, kik meg sem hallgatva a megvádolt tanárt, az ifjaknak fogták pártját s a közönségnek okos tájékoztatása helyett hajtóvadászatot rendeztek s a tanárt dobták ki a közvélemény célzatos megítélésének. Kinek szolgáltak ezzel, az iskolaügynek-e vagy a neveletlenség tovaharapódzásának-e, az iránt önmagukat felelősségre nem vonták; talán megszokták s remélték, hogy nem veszik őket komolyba?! Igy estek hibák itt és ott; igy mérgesedett el a mozgalom s kíváncsivá tette a szemlélőt a tulajdonképeni eszközlö okoknak s a szereplő céloknak fölismerésére, melyeket miután magában a tanárban s a »sertett« ifjúságban föl nem lelhettek, arra a gondolatra vetődtek, hogy e mozgalomban rosz- ( akaratú izgatóknak kellett közbenjárniuk, mert lehetetlennek látszott, hogy az ifjúság kegyeletlen akciót indítson az ellen, akit még a mult tanév végén is pártolt. Mi ezt nem kutatjuk, e legszomornbb eshetőségre nem gondolunk; de ismételjük, amit mondtunk: szellemet egy intézetben csak homogén elemek teremthetnek meg, melyek ideális irányzat, kicsinyeskedéseken fölülálló közérzés, férfias jellemesség, a fegyelem s a szigor alkalmazásában egyöntetű eljárás tekintetében összetartanak s ez összetartás erejében mindegyikük érvényesül a maga körében. Ily összetartás teremt erőt s szellemet, ily összetartás biztosit sikert s teszi lehetetlenné a megbolygatott erkölcsi egyensúlynak a mostanihoz hasonló megnyilatkozását. — Az „erős kéz" politikáját nemcsak nálunk emlegetik. Németországban a szociáldemokrácia hullámai félelmesen zúgnak és elmosással fenyegetik a jelenlegi rend gátjait. Az államhatalom tehetetlen velük szemben, azért hangzik fel a rövidlátók ajkán egy uj Bismarck utáni sóhajtozás, mint aki erélyes kezével bizonyára most is rendet tudna teremteni.,Ez a fel-felhangzó óhaj alkalmat adott annak a kérdésnek megvitatására : vájjon sikeresen alkalmazható volna-e napjainkban is a vasas ember kormányzási módszere ? A felelet általában az, hogy »a Bismarckféle idők véglegesen elmultak és többé vissza nem hozhatók.« Vagyis a politikusok épen ugy mint a kormányzó férfiak világosan érzik, hogy az emberiség mai haladása mellett erőszakosan többé uralkodni nem lehet. Egyenesen kimondják, hogy az olyasféle »erős ember«, ha egyáltalában felléphetne is, már a következő pillanatban eltűnnék, mert Németország szellemi fejlődése ilyet semmi cimen el nem tűrne. Oka ennek hatalmas erkölcsi erő, mely a népesség rétegeit áthatotta és az értelmesség amaz általános elterjedése, mely az egyéni önérzetet a legszélesebb határokig kiterjesztette. Az ilyen népet durva igába fogni többé nem lehet, azért abbahagyták az »erŐs kéz« utáni sóhajtozást azok, kik még ilyenre gondoltak. Nálunk Magyarországon szintén hangoztatják azt a véleményt, hogy egy erős kézre volna szükség a rend helyreállítása céljából. Azt kell csak kutatnunk, vájjon megvan-e nálunk az ilyen kormányzás sikerének föltétele ? Vájjon a nagy néptömeg erkölcsi tartalma és felvilágosodása olyan fokon van-e, mely még eltűri az erőszakot ? Akik ezt a kérdést vizsgálják, azt állítják, hogy a mai polgár »nem kesereg, nem lelkesedik ; a józanság, az engedelmesség annak dísze, erénye ; divatját multa már az indulat.« Beleunt a politikába, megundorodott a parlamenti küzdelmek tanulságaitól, kimerült az izgatottságban. Fásult közönynyel néz a fejlemények elé és nem bir remélni jobb jövőt. Ugy látja, hogy túlnyomó erővel áll szemben az eszményi törekvésnek kis csapatja és fájó részvéttel szemléli a meddő küzdelmet. Az ilyen lehangolt néppel szemben a merész erő könnyen győz. Az erkölcsi tartalom tulajdonképeni próbájára azonban még nem volt alkalom. Az új országgyűlési választások mutatnák ezt ki. Ugylátszik, hogy a hatalom fél ettől a próbától és mellőzni óhajtaná. Ha igy van, akkor ez örvendetes jelenség, mert azt bizonyítja, hogy nálunk is túlhaladott álláspontnak tartják már az erőszak politikáját. Sajtó-pártolás. (d.) A sajtó hivatásáról, feladatáról, fontosságáról beszélni ma már meghaladott álláspont. És honnét van mégis, hogy a katholikus sajtót nem eléggé támogatjuk, honnét van, hogy katholikus lapjaink előfizetőinek száma csak lassan, vagy egyáltalán nem szaporodik, honnét van, hogy a szellemi munkások hiányzanak, honnét van, hogy a támogatókat nélkülözzük ?! De hagyjuk mindezekre a kérdésekre a feleletet. Ne kuttassuk a dolog mélyebb lélektani okait. Esetleg az igazat megmondva, betörne a fejem, amit, őszintén mondva, legkevésbbé sem szeretnék. Inkább beszélek arról, miként kellene a sajtót támogatnunk. Legelső sorban előfizetés által. Előfizetés nélkül egy lap sem élhet meg. Ebből tartja fenn magát. De nemcsak hogy előfizessünk, hanem pontosan is fizessünk. Valóban lelkiismereti dolog az újságok árát pontosan beküldeni. Lapjaink folyton panaszkodnak a hátralékosok miatt, akik, legyenek meggyőződve, sok kellemetlenséget okoznak a kiadóhivatalnak. A hátulfizetők megakasztják a sajtó fejlődését. Kötelességének tartsa tehát minden ember, ha újságot rendel, a pénzt rögtön beküldeni. Másodszor terjesztés által. A katholikus sajtót terjeszteni kötelessége minden törekvő embernek, aki meg van győződve annak fontosságáról. A katholikus sajtót terjeszteni kell a vidéken úgy mint a városokban. Városi intelligenciánk alig olvas katholikus lapokat, a vidéken a földművelők olvasnak, de egy lap jár házról-házra s megfordul vagy 50 ember kezében. Mikor jutunk mi oda, hogy a magyar paraszt is napilapot járat s mellette még egy-két vallásos és egyesületi lapot. A népet erre nevelni kell. Erre sokan azt mondják: a nép fukar. Igaz, megengedem; de más tekintetben meg pazarló, könnyelmű, azért kell nevelni. A magyarban hiányzik a közjóért való lelkesülés. Ezt kell belőle kinevelni. Erre valók a legújabb népnevelő eszközök, egyesületek. De majd erről legközelebb más alkalommal fogok beszélni. Most jön a téli időszak, az unalmas téli estéken sokat lehet beszélni a sajtóról. Vázolni kell fontosságát, az ellenvetéseket megcáfolni. A vezetőknek meg kell ígérni, hogy elvállalják a megrendelést, összegyűjtik a pénzt stb. Az intelligens osztályt illetőleg: a kaszinókban rendesen járni szokott mindenféle lap, csak a katholikusok hiányzanak. Ezért szükséges az ottani katholikus tagoknak követelni erélyesen, határozottan a paritás Vörösmarty Mihály édes atyja gróf Nádasdy puszta-nyéki gazdaságának tisztviselője volt, aki tizenöt esztendei becsületes munkálkodás után a gróftól bérbe kapta a velencei birtokrészt. Öt fiát és négy leányát gondos nevelésben óhajtotta részesíteni, s Mihályt hét éves korában (1807-ben) a falu népiskolájába adta, azután házi tanítót fog-adott számára. Tizenegy éves korában a székesfehérvári gimnázium első osztályába vették föl, ahol szorgalmasan tanult, sokat olvasgatott, és Gyulai Pál szavai szerint »a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott s rendesen ebből tanulta meg a feladott leckét. Majd mindig első eminens volt; Írásbeli dolgozatai felülmúlták társaiét. Ezért, de különösen szelid magaviseletéért kiválóan kedvelték tanárai.« Tizenhat esztendős korában az ifjú Vörösmarty, mint ötödik osztályú tanuló, könnyíteni akarván atyja sok nevelési gondján, kisebb gimnazisták tanításával már maga megszerezte élelmét és ruházatát. Ez volt az ő életrevalóságának első bizonyítványa. Az ifjú Vörösmarty boldog megelégedéssel végezte iskolai kötelességét, s már korán fejledezni kezdett benne a költői természet. Szeretett magába mélyedni, többet gondolkozott mint beszélt; megválogatta társait, de azokhoz aztán szeretettel ragaszkodott. A nemes önérzet és az erkölcsi finomság jelei, melyek a nagy költő jellemének mindig legszebb vonásai voltak, már gyermekkorában is felismerhetők benne. »Sokat tartott becsületére — Gyulai jellemzése szerint — s annak, akit nem becsült, kerülte társaságát. A rossz erkölcsű gyermekeket nem vált a katonaságtól, atyja semmit sem akart többet tudni róla, s a meghasonlott fiatal költő céltalanul világgá ment. Bebarangolta Németországot, Franciaországot és Itáliát; rajzolgatással és festegetéssel kereste sanyarú kenyerét és végigjárta a legnehezebb iskolát: az életiskola minden gyötrelmét és pusztító nyomorúságát. Nem pusztult el, de súlyos életharca megrövidítette dicsőséges életét s küzdelmes ifjúsága sötét emléke sokszor megkeserítette férfikora örömét. Petőfi Sándor ifjúsága szintén nehéz és küzdelmes volt. Jobbmódú atyja jószivűség'ének áldozata lett s midőn elszegényegett, nem folytathatta fia nevelését úgy, amint szerette volna. Sándor még diákkorában megismerte a nyomort, érezte a szegénység szégyenét, ekkor fejlődött ellenállásából makacsság s küzdelméből dacosság, mely sok viszontagságba sodorta. Nyomorúsága elkísérte a kaszárnyába, a színpadra és a jövő bizonytalanságába egyaránt. Meghasonlása megtörte teste erejét és sok szenvedése megtörte volna lelki erejét is, ha Vörösmarty Mihály atyai jósága meg nem váltja nehéz életküzdelmeitől s meg nem nyitja számára a dicsőség diadalkapuját. Vörösmarty Mihály ifjúsága története nem olyan tragikus mint Csokonaié, nem olyan viharos mint Kisfaludy Károlyé, nem olyan szomorú mint Petőfié, de szintén küzdelmes és tanulságaiban rendkivül gazdag. Korán rákényszeríti sorsa, hogy maga keresse kenyerét; kora ifjúságát mély gyászba borítja édes atyja halála, édes anyja ínsége és nyolc élő testvérének vigasztalan árvasága. Az ifjú Vörösmartynak tanítania és tanulnia kellett egyszerre, lemondania az ifjúság gondtalan örömeiről; a játszópajtások vidám szórakozását nem ismeri, mindenütt érzi elhagyatottságát és családja pusztulásának gyászát. Életpályája, sorsa és boldogulása saját kezében volt. A maga nagy életküzdelméhez elég erővel, tehetséggel és bizalommal rendelkezett, de mikor gyámolitásra szoruló szegény édes anyja és elhagyatott testvérei jutottak eszébe, akkor érezte erőtlenségét és tehetetlenségét egyszerre. Bizalma azonban sohasem hagyta cserben. Érezte és tudta, hogy erős akarattal diadalmaskodni fog és megsegíti azokat, akiket mindenki elhagyott. Nem panaszkodott, hanem dolgozott, s nem esett kétségbe, mert bizott a jövőben. Talált nemeslelkű és őrzőangyali hivatásé jóbarátot, talált vigaszt a költészetben s gazdag érzelemforrást nehéz küzdelmében. A magárahagyatott ifjú megvívta jövője élethalálharcát, elvégezte tanulmányait, megtalálta élete sorsát irányító barátait, megsegítette szegény családját és megsegítette az Isten is, amikor megtalálta önmagát, amikor a dicsőség útjára érkezett. Nagy tanulságok rejlenek tehát Vörösmarty Mihály ifjúságának történetében. Vonjuk le ezeket a tanulságokat és elmélkedjünk róluk különösen most, midőn a léha cimboraság s az élet anyagi érdekeit kiaknázó szövetkezés lépett a nemes barátság helyébe, s midőn az irodalmi erkölcs és nemes ideálokért való lelkesedés veszendőben van.