ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-02-01 / 5. szám

Szomorúan kell sok esetben látni, hogy a nyilvános helyeken az egyházi férfiak nem üdvözlik egymást, hogy csak a baráti érzelmekkel összekötött egyházi férfiak üdvözlik egymást testvéri csókkal. Az idegenek betérnek és távoznak a nyilvános helyeken a nélkül, hogy az útban talált kartársat üdvözölnék, illendően honorálnák egymást. Az a szép rend, mi a katonatisztek között fennáll, itt is meghonosítandó volna. Az együvé tartozandóság érzelmeinek külső megnyilatkozása volna ez, mely irántuk a szemlélőkben tiszteletet gerjesztene; nyilvános professio fidei volna ez; intő szózat a világban arra, hogy az isteni Megváltó harcosai ismerik egymást; bajtársi kötelékkel fűződnek egymáshoz. — A világ minden bizonynyal épülne azon, hogy nemcsak szolgálatban, hanem azon kivül is egyek. Megszívlelendőnek tartom én ezt a kicsinynek tetsző mellékkörülményt, mely tiszteletre méltó lényeget rejt méhében. — A szeretet fokozódnék közöttük; a bizalom erősödnék; az őszinteség megnyílnék; és sok olyan dolog és egészséges eszme vetődhetnék napirendre, melyből isteni Egyházunk bölcs háztartásában kellemes eredmények keletkezhetnének. A megbontott sorok összeverődnének; az ellenség támadása erősebb phalanxra találna; kevesebb volna talán a támadás is, mert a lövegek nem szétszórt kévéket, hanem a szeretet kötelékével erősen összeszorított sáncot találnának. Absque ira et studio vannak irva e sorok. Kérem szívleljék meg fent és alant. Szívleljék meg mindnyájan, kik az úr Jézus hadseregének chargéi. A mi népünk. Irta Gróh József. III. A mi pedig az egy vérből valók viszálykodását illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a létérti harczban azok a fajok maradnak fenn legtovább és haladnak előre, melyekben az egyén leghajlandóbb magát feláldozni azokért, a kik hozzá legközelebb vannak. (Marschall elve.) S ha ez áll (— pedig ennek igazsága könnyen felfogható), hogy haladjon előre a mi népünk, a hol a gyermek nem segíti az apát, testvér a testvért, felebarát a felebarátot ? Talán különös lesz az emberek lelki életének gosznak a lengyel királyok és hősök: a szerencsétlen sorsú Poniatowski József; az 1817-ben meghalt Kosciuskó Tádé, szabadsághős; Báthory István, kinek egyszerű s durván vakolt síremlékén ez egyetlen szó áll: »Stephanus« ; Sobieski János (f 1696.), a lengyelek utolsó lovagja, kinek feketemárvány szarkofágján a királyság s a mulandóság klasszikus kifejezője: a korona és a koponya foglal helyet. Midőn feljöttem a királyi sírboltból, nem bírtam gondolataimnak ellenállni. A szegény Lengyelország története volt előttem szünösszüntelen : fénykora és halála. Este fáradtan hajtottam álomra fejemet. Midőn reggel 5 órakor fölkeltem, mélabús, szomorú dallam hallatszott szobámba. Kinyitottam az ablakot s a veteránok fuvóhangszerének melancholikus akkordjai visszahangzottak lelkemben. Olyan sejtelem fogott el, mintha halottnak játszanák a Beethoven »Trauermarsch«-át gyengédebb melódiában. Nem csalódtam. A szállodástól tudtam meg, hogy ez a lengyelek nemzeti dala. Másnap reggel álmaiból ismét a tegnapi dallam ébresztett fel. Borongós hangulat ömlött * el lellelkemen, hiszen a rokonszenves lengyel nép siratja szabadságát . . . Siratja minden nap. S a nemzeti érzés, mely szivében lángol, vasláncok csörgése közt énekli nagy költőinek fájdalomteli és reménynélküli hangján lealázó szolgaságát Midőn a Visztulán átjöttem, hogy tovább folytassam utamat, visszanéztem még egyszer a régi, hatalmas lengyel fővárosra s igy búcsúztam tőle: »Isten veled haldokló büszkesége a lengyeleknek! Lakóid, kik a nemzeti fájdalom keservében siratják hazájokat, családjokat s önmagukat, boldogok, mert földi szenvedéseikben a vigaszt a mennyei dolgokban keresik. Vale! Valete!« rajzáról áttérni a test szenvedéseire s a különböző nyavalyákra, azt hiszem ezt egy általánosan elfogadott elv: »egészséges lélek egészséges testben«, talán megengedi. Falu, város temetőinek hosszú sorokat képező fehér sírkeresztjei, a munkás kezeknek idő előtti sirba szállása, a különböző ragadós betegségeknek nagy száma, a mi vidékünkről szomorú képet nyújtanak. S ezt mondja az 1901. évi statisztika is. Hogy mily szenvedés az, anyának sirba kisérni gyermekét, kit oly szenvedésekkel hoz a világra s nevel fel sok évig; hogy mily csapás egy apát a hant alatt látni, a kinek munkás kezére még szükség volna ; vagy látni megtört, az emberi formából kiment betegeket lézengeni, kik gyűlölettel néznek az életre, •—• azt, ugy hiszem, mindenki tudja. Olyan ez, mint a métely, mely tönkre teszi az emberek nyugalmát s okoz sebeket, melyek soha többé be nem gyógyíthatók. Fel tudnánk áldozni mindent, csakhogy azokat, a kiket mi szeretünk, élni lássuk. Es bár kétségtelen, hogy a társadalomnak csak ez okoz legtöbb szenvedést és anyagi károkat, mégis olyan hajlandók vagyunk ebbe bele nyugodni. Azt mondjuk, az a sok szenvedés Isten rendelése, s ezzel iparkodunk magunkról minden felelősséget elhárítani. — A sorscsapásokba való ilyen megnyugvás minden esetre szép, sőt megszerzi a lélek nyugalmát is, ámde hogy ennek a sok szenvedésnek és halálnak okozói mi magunk vagyunk, az tagadhatatlan. Ha az ellenség megtámad minket, egyesitjük ellene minden erőnket; ha valaki jogtalanságot követ el rajtunk, azt megtoroljuk; a természeti erők támadásai ellen fegyvereket találunk ki és megtámadjuk azt, mielőtt hozzánk közelíthetne, ámde a vízben, levegőben, ételünkben, a legközvetlenebb környezetünkben rejlő parányi, de mindennél veszedelmesebb ellenségeknek megadjuk magunkat, azok ellen nem tudunk védekezni. És ez a megnyugvás és tehetetlenség a mi kulturális hátramaradásunk következménye. Az angol egészségügyi congressus, mely időszakonkint ülésezik, két eszközt talált fontosnak arra, hogy az emberek betegségei csökkenjenek, s az emberi életkor meghosszabbítható legyen, s ez a két eszköz — az erkölcsösség és tisztaság. Az elsőről szóltunk, az utóbbi nálunk ismeretlen fogalom. Falu, város, egyaránt leledzik ebben a hibában. S bár. igaz, hogy városunk valamivel nagyobb tisztaságot mutat; a külvárosban a földművesek piszkos udvarai, házai; fönt Szt.-Tamáson pedig a piszokhoz járó vízhiány temérdek bajnak és betegségnek okozója. A vízben való takarékoskodás; mindenféle szennyes viznek felhasználása mosásra, sikálásra, kiváló eszköz a betegségek tovahurczolására. Falvaink egészséges állapotáról kedvezőbb hírek keringenek, pedig a ki a mi népünk egészségi állapotát vizsgálni kezdi, az ezen nézetéről le fog mondani. A kút mellett levő istállók meg trágyadombok; az alacsony, piszkos, penészes lakások, az ezekben rejlő milliónyi baczillusokban, sajnos, oly ellenség rejlik, melynek veszedelmes voltát nem ismeri a nép s nem is tud ellene védekezni. Nem csoda, hiszen nincs senki, a ki őt erre megtanítaná. A tultömött szobák, a hol lakik 6-8 ember; a hová egy télen keresztül alig hatol be friss levegő; az odabent teritgetett ruhák, ételgőzök, füst, ott olyan levegőt teremtenek, hogy a ki nem szokta, visszaborzad tőle. Igy aztán természetes, hogy elpusztulnak a gyerekek, támadnak undok betegségek, bőr-, mírigybajok, különböző daganatok, melyek elpusztítják az embert idő előtt s okoznak kimondhatatlan sok kárt és szenvedést. Szent-Tamáséhoz, Tabánéhoz, vagy Huta-Szt.-Lélekéhez hasonló piszkot csak ritka helyen lehet látni. A rohamosan terjedő tűdővész, a rákbetegségek és más e félék, hangosan figyelmeztetnek immáron hathatós védekezésre, Az előadott kérdések megoldása, illetőleg a velük kapcsolatban levő állapotok javítása ha nem is olyan, hogy e téren ideális boldogságot teremtene, mely elvégre is lehetetlen, mégis az ez irányban való tevékenység nagyban hozzájárulna az emberi jólét nagyobbitásához és a fájdalmak csökkentéséhez. Ez együttélésünk feladata, ezen czél felé törekedni kötelességünk. Eléréséhez pedig nem is annyira állami tevékenységre, mint inkább társadalmi összeműködésre van szükség. A nép olyatén tanítása, hogy az megragadja ez emberek lelkét; a vezető személyek hű és pontos munkálkodása; a nép felvilágosítása arról, mi jó, mi nem jó; belátásos, észszerű cselekvés a legjobb eszközök a bajok kiirtására. Növelni a nép kulturális előhaladását, megragadni minden alkalmat tanítására, ez lesz a mód, mely lassan, idővel meghozza gyümölcseit. Vasárnapi levél. — Saisonbari. — Tisztelettel alulírott, mint megrögzött bálitudósító, bocsánatot kérek a nagyérdemű olvasótól, hogy a csörgős kedvű Karnevál hercegnek legbensőbb titkos kabátzsebéből »per lopsz« még el nem nyilvánítottam azt a memorandumot, melyet ő ' a jókedv képviselőinek, a nagy bálozó közönségnek, tudta nélkül, jóváhagyás végett a tánc lengőhajú istennőjéhez terjeszt ez idényben. Megtenném szives örömest, mert ezzel az esztergomi sajtót is fellendíteném, a mennyiben igy ennek is lenne wSinger-ügye, nemcsak varrógépet ajánló hirdetésekben, hanem vezércikkben is. Sajnos azonban nem lehet. Nem lehet egyszerűen azért, mert a jókedv hercegét — bár száz ujsághir jelzi is létét — sehol személyesen nem találom, de hallomás útján tudom, hogy e memorandum még nincs is a zsebében, sőt leleplezést teszek és elárulom, hogy e memorandum — mely tudvalevőleg a számlák sorozatát fogja képezni — még nincs is megszerkesztve, s ezt a kereskedők csak hamvazó szerdán fogják kiállítani, mikor már ő fensége uralma megszűnt; mikor a jókedv csörgő sipkás hercege végelgyengülésben meghalt s mi mindnyájan a szomorúság gályarabjai leszünk, nehéz kényszermunkára (fizetésre) kárhoztatva. Jelen riporteri immunitásomat védő bevezetés után megteszem kötelességemet és elszámolok az idényben, szerzett tapasztalataimmal. Nagyobb bálon még nem volt szerencsém ásítozni. Kisebb, de jól sikerült hangversenyek és tombolával, meg a sorsnak kegyetlen játékával összekötött estélyek zajlottak le eddig, s csak ma, szombaton kezdődnek az igazi bálok a hadfiak jelmezes báljával, mikor is a jókedv éjfélig álarc alatt, lesz s a programm szerint csak ekkor lepleződik le az eddig inkognitóban bujkáló Karnevál herceg. Báli tapasztalatok híján tehát csak az előjátékot leszek kénytelen nyilvánosságra hozni. Legelsőbben, hogy a báli tudósításokhoz kellő impressziót szerezzek, egy régi barátomhoz mentem, kinek füle mögött még mindig van valami — kevés haj, és minden este rumos feketekávét iszik, hogy el tudjon aludni. O a bálok félhivatalos kőnyomatosa. I^élhivatalos azért, mert tiszteletjegyet kap s igy nem ,is épen őt, hanem a 10 koronáját hívják meg; kőnyomatos pedig azért, mert minden tiszteletjegyet igy fogad: »hogy a kő üsse meg«, bál után pedig igy sóhajt: »megint egy kő esett le a szivemről.« Elmentem tehát hozzá. Képzeljen a türelmes olvasó egy legénylakást, melynek minden bútordarabja kényelmet hazudik. Egy szoba három diván, öt asztal, egy pár fotel, székek, könyves szekrény, szivaros láda és külömböző nemzetiséget képviselő pálinkás üvegekkel bebutorozva. Minden van a háznál, még szamovár is, csak asszony nincs, mit az ismeretlen is észre vesz, ha névjegy hiján a bútorokon otthonosan ülő porba ujjával kénytelen a nevét beírni, hogy a házigazda észre vegye látogatását. Mert megjegyzem, az én barátom, mint minden bálozó, roppant blazírt ember, ki vendég-ei szórakoztatását a konyakas üvegre bizza, mig maga — kivált igy farsang idején -— gondolatokkal és angolkeserűséggel van eltelve. Mindezenáltal sokszor meglátogatom. — Barátom! — rneg kellene házasodnod, hozz ebbe a kedves fészekbe asszonyt.