ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-10-18 / 42. szám

. és nemcsak a tiszta és világos beszéd, az ellenállhatatlan érvek súlya adja meg beszédének meggyőző erejét, hanem a sziv melege, az ember természetes jogainak megbecsülése és ^elismerése. Áldott, kedves s mindenkit elbájoló humora csak nagy szive melegének enyhe játéka volt, mely az ember, az igaz ember sajátja. Ki kellett áradni belőle a benne felhalmozott isteni kincsnek, mert családja nem volt s nem osztotta meg mással, mint embertársaival, hazájára pedig rápazarolta. Kossuth elfogatásakor ki gyűjtött a kenyérkereső nélkül maradt családnak, ki indította a nemzet szivét legnagyobb költője, nyomorban hagyott családja részére fejedelmi ajándékozásra? A történetírás nem szokott discrét ujakkal turkálni a történelem alakjainak életében, nincs az a kis nyom, amely adatul nem szolgálna vagy nem használtatnék fel. De az ő életében még nem akadt olyan adat, amelyből arra lehetne következtetni, hogy valaha nem szive és lelkiismerete sugallatát követte vagy embertársai nyomorúságát ne iparkodott volna enyhíteni. Még utolsó rendelkezése is az : megmaradó vagyonkáját fordítsák valami jó célra. S a mig szellemi kincseit igy osztogatta, hogy hazájának igaz szolgája legyen, birtokát eladta, hogy a gazdálkodás gondjaitól is megszabadulva, egyedül imádott hazájának szentelhesse minden percét. Mert ez volt az amit leghőbben, legforróbban szeretett. Ez a meleg érzés, melylyel hazája és embertársai iránt viseltetett, adja meg nagy alakjának azt a típust, hogy mint államférfi éppen oly igazi ember volt, mint a klubban adomázó jó barát. S mig a nagy alakok legtöbbnyire igen kis emberek otthonukban, Deák Ferenc mindig ugyanaz volt, a királylyal szemben ugy mint barátai körében. Még akkor is, amikor népszerűsége erős támadásban részesült s amikor a kiegyezés miatt erős ostromot állott ki, védelmét csak saját lelkiismeretében kereste, találóan mondván: -»Kitsem hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdek, sem hiúság és pillanatnyi népszerűség hajhászat nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. Kötetekre menő szónoklataiban is ez az emberi vonás a legszebb. Cikornyátlanul, röviden és világosan az ész szól s a friss nehéz gondolatokat csak akkor sugározza át a sziv melege, csak akkor piroslik ki a lelkesedés tüze, ha a haza jóvoltáról és megmentéséről van szó. Páthosza nyugodt és méltóságos, mint csillagos éjben nyugovó rózsa. Örökké az idézetek kincstára lesz felirati beszédje és a hazaszeretet erejét még senki szóval ugy ki nem fejezte, mint ő a mikor igy szól: Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jól esnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni felette nehéz. Érzem én is azt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet és életörömöt, annyi boldogságot feldúltak e hazában. De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint» gyűlölni ellenségeinket s inkább elfojtom szivemben a keserűséget, semhogy az oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára. És még azok az óriási hatások, amelyeket az országgyűlésben a hazai és külföldi közvéleménynél elért, sem döntötték meg benne az egyszerű, a nemes embert, nem keltettek benne semmi nemtelen szenvedélyt, önző érdeket, de még feltűnési vágyat sem. Midőn a koronázás után az angol sajtó és különösen a »Times« agyonhalmozta dicséretekkel és azt irta róla: »Boldog nemzet, melynek ilyen fia van s háromszor boldog, amely őt követni tudja« azt a megjegyzést tette, hogy »ha elül vittem a zászlót, annak egyetlen oka az, mert az ösvény oly szűk vala, hogy csak egy ember fért el rajta.« Ez a végtelen reménység mellett a teljes függetlenségre való vágy és törekvés, amely egész életén át vezércsillaga volt és amelyet egész életén át fentartott, adják meg az egyéni patinát. Független akart maradni és maradt alulról is, felülről is ; nem fogadott el senkitől semmit, egyedül a követséget, amelyről azonban azt tartá: »A képviselői állás elfogadása polgári kötelesség és e kötelesség annál szigorúbb, minél veszélyesebb az ország helyzete.« Ezért nem egy méltóságot utasított vissza; először az osztrák kormány kísérelte meg az országbírói méltósággal megkörnyékezni, a magyar országgyűlés pedig a koronázáson a nádori méltóság betöltésével akarta kitüntetni. A kiegyezés után, a király óhajtotta leróni háláját s többször tudakozódott, mi a kívánsága; de ő a rangot, méltóságot, érdemrendet, vagyont, mindent visszautasított s még a király és királyné arcképét sem akarta elfogadni, mert akadnának gyanakodók, akik azt mondanák, hogy a kép rámájában drágakövek és gyémántok ' foglaltatnak. Egy kívánsága volt csak: »Azt óhajtom monda a további unszolásra, hogyha meghalok, O Felsége azt mondja el rám, becsületes ember volt.« Alkotmányos és természetes is, hogy a rendszerek bukásával buknak a vezető és oszlopos férfiak. A hullám önmagát duzzasztja, addig mig önmaga súlyától vizcseppekké szakad szét és eltűnik a tenger árjában. Voltak nagy férfiaink, hőseink, vértanúink, akik emlékezeténél hazafiúi szivünk dobogása emeli keblünket. Deák azonban az élő haza bölcse és a holt nemzet vigasztalója volt, aki a szilárdság és óvatosság nehéz útján hazáját a várva várt igéret földjére vezette s akit, mert működésében mi sem volt a rombolás munkájából, nem érte az összeütközés nagy tragédiája és csak alkotást hagyott maga után, bámulattal és hódolattal kell leborulnunk emléke előtt, mert ily férfiút ad a Gondviselés egy nemzetnek. Nagy műve megalkotása után, félre állott a tovább küzdők sorából, nem mint egy lejárt nagyság, nem mint egy bukott hős, hanem atyai vezére és tanácsra kész barátja nemzetének és királyának. Mikor pedig vele is kikezdett az enyészet törvénye s meghűlt szivének sugárzó melege, megszűnt működni nagy gondolatokban gazdag agya, a kietlen tél száraz szele süvített végig a magyar hazán. Megdermedt a gondolat, megállt a szó, s mint az árvagyermek nézett a magyar nemzet az áldott apa üres helyére. Szomorú pompa kisérte a nemzet halottját, fejedelmi csarnokot épitett drága tetemei fölé az ország', ércből öntetté képmását és szivébe állította fel a hazaszeretet halványaként. S amint némi komolysággal tekint az érc-szobor a szőke Duna sodrára, mintha kérdezné: hova viszi a magyar nemzet sorsát ? Nem látja már, hogy alatta, érc-szobrának talapzatain egy csinos aggastyán ülő alakja jelképezi a királyi hatalmat. Kétfelől térdeihez támaszkodik két meztelen gyermek. Balról a tömzsi szöghajú Magyarország, jobbról az alkotmányában megifjudott nyúlánk Ausztria. Az aggastyán áldó kezei alatt szövetségre kulcsolja a két fiú egymás fölé nyújtott karjait. És Ausztria balkezébe van téve Magyarország izmos jobbja . . . Jobbjával pecsételi a magyar szerződéseit. És váljon látja-e, hogy ime ma csüggedve, szomorúan, kétség szorongatta szivvel állunk nagy emléke előtt, mi a gyümölcs-élvező utódok és azt Játjuk, hogy a határszélre ültetett nagy fa dús lombja hervad, gyümölcsei a keserűség érzetét keltik s azok is javarészben a szomszéd ölébe hullanak. És látja-e, hogy sírva sírunk, hogy nincs köztünk nagy kertészünk. Nincs, aki az igaz hazaszeretet gyógyító viaszával vonja be a gyantázó sebeket, nincs aki a nap felé fordítsa a mi ágainkat. Nincs, aki haragos szemöldeivel visszariassza gyümölcseinkre éhes, vásott gyermekeket és nincs, aki az alkotmány acélos ollójával bátran megnyesné a fattyúhajtásokat. Piros gyümölcsöt, fehér virágot és zöld lombot vártunk s ime arcunkba hull, a sárga levél és a fekete vackor. Ezekben a napokban a kínos, tehetetlen várakozásban, a bomló rend között kétszeresen érzi nemzetünk, ki volt nekünk Deák Ferenc s mit tagadott meg tőlünk a Gondviselés, hogy méltó utódját nem látjuk soraink között. Es miként a trón biboros zsámolyáról leszállott a haza felséges nemtője, hogy a ravatal fekete posztójára helyezze hálájának és bizalmának babérágát és kifejezze köszönetét, tegyük le kegyeletünk és hazánk igénytelen cyprus ágát és emeljük mi magasra sziveinket e napon és tegyünk fogadalmat, hogy emlékét nem feledjük soha és ügyekezni fogunk ugy szeretni és annak ugy szolgálni, mint Deák Ferenc. Kérjük a magyarok Istenét, engedje, hogy minden magyar teljesíthesse első kötelességét, azt az első kötelességet, melyet Deák ekként szabott elő: Első és legpontosabb kötelességünk minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon és alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fentartassék. És kérjük: Isten áldd meg a magyart . . . Nyújts feléje védő kart. . . Vasárnapi levél. — Heccek az egész vonalon. — Az egész országban kínos türelmetlenséggel várják a politika gordiusi csomójának megoldását s mindenfelé nézdelnek, hogy jön-e már az a bizonyos Nagy Sándor avagy Pál, ki vagy hozzá fog a hajatfehéritő bogozáshoz, vagy pedig nagy bölcsen éles karddal vágja ketté a göböt. Az újságírók reggeltől estig gyűjtik a sok kombinációt, hogy másnap friss főztet adhassanak az éhes kíváncsiságnak, mely ugy falja most az exlexszószban feltálalt politikusok programmját, mint a talián az osztrigát. Azzal a különbséggel, azonban hogy a nagyközönség nem csavarja a nyúlós politika fölé a megfontolás citromát, pedig én tudok eseteket, mikor citrom nélkül az osztriga a legnagyobb ínyencek gyomrát is megfeküdte. De bocsánat, most nem az osztriga-izű politikáról zengek, hanem arról a különös jelenségről, mely körülbelül egy hétig' szenzációjával majdnem lefőzte a politikai válságot. Történt ugyanis egy szép napon, — hogy miképen az más helyre szorult, — mikor is az újságírók, kiknek feje a »biztos forrásokat* meregetvén a politika gőzében vörösre főtt; a mamelukok,kik a fejükfölött csüggő uj választások selyemzsinórja alatt járták a haláltáncot: mind azt vették észre, hogy nem csak ők dudálnak a csárdában, hanem a kikapós közvélemény, egy másik szenzációval rakja már ifjonti hévvel a hecctáncot. Ujságolvasott derék ifjaink, kik a nép nevelésére nevelődnek, ahelyett hogy a módszertant lapoznák, szertelen módon neki rugaszkodnak egyik tanáruknak és memorandumban nem kérnek egyebet, minthogy csapják ki a tanárt ,mert az nem az ő szájizükre való ember. És hogy pedig ezen való követelésüket annál inkább rokonszenvezze (?) a vezetőség a budapesti kocsisok példáját követve »sztrájkban lépnek. Ez az eset Esztergomban megesett, nagyobb kudarccal, mint egy héttel előtte a modori tanintézetnél és több hűhóval mint egy hétnek utána Alsó-Kubinban. A három tanintézetnél egy-egy tanárt akart elcsapni a diákság, ez ugyan nem sikerült egyik helyen sem, de az esztergominál a »heccek«, azok sikerültek. A másik két tanintézetben a tanárok összetartásából kifolyó tapintatos intézkedések megóvták a tanári tekintély csorbulását, nálunk meg ennek az ellenkezője azt eredményezte, hogy nemcsak a tanárt, nemcsak az intézet vezetését érte vád, hanem igenis a nagy cél, a nagy eszme, a kath. tanügy szenvedett nagy sérelmet. És meggyőződéssel jelentvén ki: vannak titokzatos rugók, melyek az ifjúságot a botrányok szines mezejére csábitják, ezek kutforrásai annak a merészségnek, melylyel a tanulók oly határozott hangon követelőznek, és fenyegetnek tanári kart, igazgatóságot és főhatóságot egyformán. Hozzájárul a zsenge szarvak edzéséhez az intézet irányával ellentétben álló sajtó támogatása is, mely nem hogy jóváhagyja a fegyelem megbontását, hanem még lelkesíti a rendetlenkedőket, magyarul heccel, mert a hecc mindig mulatságos vagy legalább is érdekes, de ez meg pláne ! a liberális elveknek hasznára is lehet. Azaz hogy csak lehetne, mert nem lessz. Az intéző körök belátják majd, hogy az intézetet nem lehet kitenni a folytonos támadásnak, nem lehet tovább melegágya a rágalmak penészgombáinak. Azok, akik a dolgok mélyét nem kutatják, csak egy diáksztrájkot látnak, mely érdekes és melynek alapján ütni lehet a tanárt, ki véletlenül reverendát visel, a reverenda-porolás meg élvezetes foglalkozás az olyanoknak, kik saját ajtajuk előtt nem szoktak söpörni és gúnyájukat sem tisztogatják, legfeljebb ha nagyon piszkos: kifordítják. A jellemtelenségnek eszményképe, a rossz szellem is felvigyorog, ha valaki lerántására alkalom kínálkozik; a fekete lelkű, nagy árnyék siet a meghurcolandó háta mögé állni, a pocsolya kitárja keblét az áldozat számára és mindazoknak undorodására, kik pedig kerülve kerülik, mert nem kívánják ölelő karjait. A szerecsennek a fekete bőr tetszik, mert az övé is olyan, hát az erkölcsi züllés zászlóvivője is szeretné hadseregét szaporítani, A hecc nagy volt, tagadhatatlanul nagy, de a pusztulást leső gyászmadarak mégis csak korán károgtak a képezde felett, az éhes hiéna visszafekhet fészkébe még, mert a katholikus tanítókat nevelő intézet nem hever romokban s a romok alatt nincs hulla. Az ifjúság ügye, mondom: elenyészően eltörpül, mikor a nagy célokat sikeresen és dicsérettel szolgáló intézet jó hírneve forog kockán, s