ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-08-15 / 33. szám

1903. augusztus 15. ESZTERGOM országok már papjaikat is kiűzik, mint a veszett ebeket . . ., csoda-e, ha édes hazánkban is maholnap azok lesznek talán a hangadók, akik neki bizonyosan nem igaz hívei ! Ez a sereg liberális és szabadkőműves hirlap »csinál közvéleményt«, ez terjeszt egészen hamis, alapjában téves elveket, történelmi hazugságokat; ez üti meg a dobot, ahol csak lehet, a »tudomany« örve alatt kószáló képtelenségek s az istentagadó »fölvilágosulás« számára; ez csalja át »pikans« elbeszélések, tárcák, regények meg mi utján főleg az ifjabb közönséget és az eddig még romlatlan női nemet először az erkölcstelenség, aztán — ami evvel együtt jár — az istentelenség táborába. Hát még az a rengeteg számú »népszerű tudományos* irat, mely a lélekből az Istenben való hitet, a szivből az erény szeretetét tövestül kitépi s helyébe istengyülölést, vallástalanságot, lobogó szenvedélyt ültet! Hány életüde, egyébként nemes szivet, romlatlan kedélyt mérgezett meg az a százszor megcáfolt és mégis százezerszer ismételt álbölcselet, melyet egy Kant, egy Schoppenhauer, Büchner stb. tálalt a világ elé s melynek alapdogmája, hogy a kath. vallás az észszel ellenkezik ! És az emberölő százkarú szörnyeteg leggonoszabb fajtájáról még nem is szóltunk. Ez az u. n. »szépirodalom« micsoda iszonyú rombolást okoz éjjelnappal ez a rengeteg sok, félig és egészen erkölcssértő regény és novella, vígjáték és naptár, folyóirat és divatlap . . . melyekben ugyszólva csak egy az idea: a szemérmetlenség . . . ez a rengeteg elbeszélés és költemény, melyekből elég néha egy-két sort olvasni, s az ember, főleg a fiatalember, fölcsigázott képzelete tele van undok képekkel, szive a legszégyenletesebb vágyakkal vére szenvedélybe forr és oly terveket sugall a gyönge szívnek, melyek a napvilágtól rettegnek .. . Hány ártatlan lélekből öli ki a tisztaságnak és életkedvnek tán soha többé ki nem nyíló virágát az a titkos, bűnös tűz, melyet az olvasmányok az ifjúban, de a felnőttekben is, lángra lobbantanak, szítana

(

k. És mily mértékben terjed az a méreg, *nely gyermekeink, népünk ártatlanságát s életerejét lábbal tapodja, hogy mint a tisztátlan állat a sárban, úgy kéjelegjen a romlott lélek legpiszkosabb vágyaiban. Tény, hogy számos külön nyomda, sőt valódi gyár, éjjelnappal vaggón-számra kizárólag ily szennyes-regényeket termel. Sok könyvkiadó rövid idő alatt milliomossá lett ez uton. »Csak arról van szó, hogy pénzt szerezzenek : ha emiatt a lelkeket ezrével mérgezik is meg erkölcsileg.« A házalók, kolportőrök utján nem évenként, de naponkint ezer és ezer olcsó (! ?), cifra, de gyilkoló és irtó rém- és bűnregény jut sokszor ártatlan leánykák, serdülő ifjak, a legveszélyesebb korban levő férfiak és nők kezébe . . . nem lesz-e minden fejezet, minden lap egy-egy halálos bűn okozója, csak gondolatban is ? aztán jönnek még nyakunak« hivták. A hajó felosztásban az orrtól számítva elől volt a »szent.es« egy vagy két ajtóval, melyen rendesen valami szentnek nagyon művészi (?) festett képe volt. Ez volt a vontatók fekhelye ; hátrább volt a »gulyiba« ; a legénység szobája, konyha és a kormányos sokszor igen szépen és tisztán bútorozott és tartott szobája; aztán volt az első és második »hombar« a rakomány számára. A hajót rendesen a kormányos neje is kisérte és ezek a nők páratlan tisztán tartották a hajót és konyhát. »Orzó« volt a hosszú kormány a hajó orrán. Csak lefelé menet használták, felfelé nem, és az »orzó-állásban« nyugodott. A hátsó nagy lapátszerű kormány neve »timon« volt; ehhez járult a »timoncsek«, »sarok«, »rúd« és »timon-állás«, a kormányos hídja. A »kukajáró« volt a hajófedélzeten levő járás. Midőn »kukáztak« a hajót a túlpartra, ezen a járón 40—50 fogadott ember »tempora« mellökre szegzett járom alakú szerrel vonszolták a »kukázó-macska kötelet.« »Fülereta.« Minden hajó teteje többé-kevésbé domború levén, nehogy a járó-kelő a vizbe essék, az eresz szélén csatorna alakú bevágásai voltak és ezek alatt volt a »váju« az esővíz leeresztésére. »Bogora« a hajó orrában egy egyenes tőke, két keresztben (4 kar) álló karóval. Ez a »bogora« fészekben ült. Ezt maga körül forgatván a rajta levő kötéllel »kukáztak« a hajót. A »hajdaboda« egy L alakú háromszög volt, amely a rakodásnál a hajó feneke alá tétetvén és a nyele a hajóhoz köttetve mutatta, hogy hány »marokra« száll le a hajó. a vágyak .... aztán a szók . . . aztán még a tettek! Egyetlenegy regény talán valóságos milliomosokat teremt: súlyos, szégyenletes bűnök milliomosait! Mi lesz ezekkel azon Biró ítélőszéke előtt, aki előtt még a legszentebb is megremegve borzadoz! Pedig egy ily rosz könyvet nem is csak egy szokott olvasni, hanem a házastárs, — titokban vagy nyíltan — a fiúk, leányok, cselédek, ismerősök, 10-en, 20-an is; ha nyilvános könyvtárba kerül á könyv 100-an, 200-an is. Aztán nem is egyszer, hanem talán 10—20 évig forog kézen a cifra »érdekes« könyv, a csendesen, de biztosan a szívbe lopózó és maró vipera! Meg nem is egy ilyen könyvet, talán húszat is írt az irója ugyanígy, s mindeniket tán több százezer példányban nyomtatták ... (A leányrabló Schenkről írt regények egyike 200,000 példányban fogyott el, Zola regényeit millió számra adják ki.) Oly mértékben terjesztik a házalók e regényeket, hogy pusztán a kolportőrök számára egy tucat külön újság létezik! Vannak óriási könyvnyomó intézetek, melyek például csak Zolát, csak Dumas-t, csak Sue-t vagy de Kock-ot nyomtatnak óriási gépekkel — éjjel-nappal; s mind ez a sok mázsa regény arra van hivatva, hogy a legszomorúbb módon pusztítson — mig száz ezer ártatlan kedély, ifjan viruló szív tisztaságából nem marad ez olvasmány után egyéb hátra, mint egy darab rongy -- megtépett, bepiszkolt, sárba tiport rongy! Mi tehát a hitetlen és erkölcstelen sajtó ? Bátran felelhetünk e rövid, de iszonyú szóval: az, ami népünket a romlásba dönti. És mi evvel a szörnnyel szemben semmit se tegyünk ? ! Hagyjuk ifjainkat, leányainkat, népünket, felebarátaink ezreit a sátán karjai közé szorulni, ahol ez a megtestesült gonoszság kiszívja kegyetlenül az emberszivből a vért: az örök életre ébresztő hit és erény szellemét? Talán ezer és ezer ember örök sorsán dönthetnénk, talán ezer és ezer emberszivet tennénk boldoggá örökre, ha a rossz sajtó ellen s a jó sajtó t mellett, hogy úgy mondjam, összeesküdnénk. És mi még sem mozdulunk ? ? És mi nyugszunk . . . ? Mintha minden rendjén volna . . . Pedig hej! mit tehetnénk mi — persze nem álmodozó sóhajokkal, hanem tettel! Gyors, erélyes, rendezett, állandó, vállvetett működéssel! Ami fegyvereink is hatalmasak ám! Az ellenfél lőfegyvere az — érzékiség s az olvasók romlott természete, a mienk nem oly hízelgő, de mélyebben fog : és ez az — igazság! Annyi bizonyos, hogy ha minden katholikus legalább valamit tenne a jó sajtó ügyéért, »bizony hamar megváltoznék a föld szine« (dr. Hornig). Most alig álmodott boldog szép időre ébrednénk nem is nagyon sokára, melyben az igazság napja földerülne erre a sok tapogató, tévelygő, boldogtalan szívre! Mert nem is hinnők, mily óriási »Piszke« vasszigonnyal ellátott és hajóhoz kötött karó, mely a »lemacskazott« hajót lefogta és megállította. »Sarbam« (Scharrbaum). Ha a hajó szélben lemacskázott, jobb- és balról való támfa volt, nehogy nagyon inogjon a hajó. »Bakony« hajóborda. Ez valaha igen drága volt, mert csak az erdőben félkör alakban nőtt görbe fát lehetett erre használni. Az orrban levő »orrbakony« igen erős volt és »dregő« volt a neve. »Szaldamozas.« Az a munka, midőn a hajót egyik partról a másikra »kukázták.« »Czapal« kanál alakú eszköz, ezzel dobálták ki a hajóban összegyűlt vizet. »Kurtulas« ez hivatal volt a hajón. Ha például Esztergomban magas víz miatt a »masina« (mostani vízvezeték székháza) alatt nem mehettek el a lovak, akkor a vontatók jóval alább addig ütötték, sarkalták a lovakat, mig ezek végre erejöket is összeszedve jóformán »trabban« nem hajtattak be az utcába egész a »magazinig« (egykor állami széna-raktár, most műhely). Mikor a hajó sebesebb tempóban már-már a házig ért, a kormányos elkiáltotta magát: »vágd el«, erre a kurtulós a kezében levő nagykés »kurtula« tövében elvágta a kötelet, és a hajó a kapott erő alatt felhajtott a »rezidencia« alá. Ilyenkor, amint elvágták a kötelet, a lovak rendesen orra buktak mind. »Dangoba« »dangobazni« annyit tett, mint vesztegelni valahol, akadály miatt tétlenül: p. o. rossz idő, vagy más miatt. Ilyenkor a vontatógazda rendesen dijpótlékot kapott, okozván neki a veszteglés költséget, mert egy lóra naponkint egy véka (22 liter) zab volt számítva. Abban az hatalma van a jó sajtónak is, ha — támogatjuk ! Tény, hogy egy kath. újságról (a nagy Görres lapjáról) a hatalmas Napoleon kimondotta, hogy jobban fél ettől az újságtól, mint egy hadseregtől; ugyanő Görres lapját Európa 5 nagyhatalma közé számította. S mily nagyszerűen működik mindenfelé (ahová eljut! !) pl. a »Fabiola« (Wisemann bíborostól). Hiszen azt nem lehet végigolvasni és nem gyúlni lángoló lelkesedésre az anyaszentegyház és az első századokban éppúgy mint ma tisztelt pápaság iránt. Vagy pl. a jezsuita Coloma »Lappáliái «, Spillmann »Bátran és luven«, »Woxindoni csodavirag«, Bolanden művei stb. és egyéb kath. regények s novellák — oly hatalmas prédikációk ezek a legérdekesebb, legköltőibb alakban, hogy romlatlan kedély nem olvashatja őket szívbeli emelkedés, igazi műgyönyör s haszon nélkül. Csak egy példát említek: egy kath. nő regényt irt a keresztényiden rabszolgaság ellen (»Tamás^bácsi kunyhoja«), s Lavigerie bib. szerint ez a regény volt a főoka a rabszolgaság beszüntetésének Amerikában. S mily végtelen testi-lelki nyomoron segítenek pl. a missiólapok s egyéb közlések, melyek feltárják az iszonyú nyomort, mely itthon és messze földön nyomasztja a népet és kéri az európaiak, a szerencsésebbek segélyét! A műveltek s a nép számára irt tudományos és hitbuzgalmi irataink (Pesch, Doss, Hettinger, Hammerstein, Stolz, Dudek, Prohászka, Tóth Mike stb.) megtértek és kiváló férfiak (De Sonis tábornok) életrajzai, a kath. eszméket hirdető, érdekes és valóban jellemnemesitő folyóiratok (Kath. Szemle, Magyar Szemle, Zászlónk, ifjúsági lap, Oktató népkönyvtár, Hírnök stb.) vagy röpiratok (pl. Ackerl: a Lourdesi Boldogasszony . . .) valódi csodákat művelnek a kevés helyen, ahová eljutnak. Tisztán kath. költőink (Mindszenty, Tarkányi, Rosty K., Kálmán K. stb.) s elbeszélőink elsőrangúak. S nem lenne-e édes hazánk, elnyomorított édes hazánk, szellemi s anyagi sorsán, mintegy egy csapással segítve, ha katholikus igazainkért életre-halálra küzdő újságainkat (Alkotmány, Magyar Állam, Sz. Antal lapja, Néppárt, ez utóbbi ára egész évre 3 kor.!!) mindenekelőtt főleg a folytonosan szegényedő keresztény magyar nép javáért oly lelkesen küzdő kath. krajcáros-ujságot, az Uj Lap-ot legalább minden felnőtt kath. magyar járatná, olvasná és olvastatná ? Hát még — és ez volna a legégetőbben szükséges, — ha legalább minden némileg tehetős katholikus magyarországi lakos beállna valamely kath. könyves- vagy sajtó-egyletbe, pl. a pozsonyiba, melynek egyetlen célja a kath. sajtó felvirágoztatása : vagy, aki magasabb műveltség-gel bir, a budapesti Szent-István társulatba (Bpest, VIII. Szentkirályi-utca, 28.), mely megjegyzendő oly olcsón osztja könyveit, mint sehol másutt nem történik egész Magyarországon ! időben ugyan olcsóbb volt a zab; szapuja (circa 90 liter) 4—5 korona volt, nem úgy mint ma, de hát 25—30 lónál ez is nagy különbséget tett. Letűnt korszak! Fáradalmas munka volt, de jövedelmező. Nem tudom, a mostani gőzhajó kazánfűtőnek jobb dolga van-e, mint a régi vontatónak volt. A régi hajótulajdonosok igen gazdag emberek voltak ; de a vontatókkal igen sok baj volt. Ezt felismerte a cigány is, midőn a boldogult Luczenbacher urat, a kinek abban az időben sok hajója és vontatója volt, neve napján igy köszöntette fel: »Nemzetes uram! tudom, hogy sok baja van azokkal a huncut vontatókkal, azért neve napjára azt kívánom magának az Istentől, hogy a Duna egy oldalon felfelé, a másikon meg lefelé folyjon.« Éz a cigány kívánság, ha teljesülhetett volna, alaposan elintézi vala „a »vontatós« ügyet. P. I. A bölcs tábornok és a leleményes hadnagy. Ma egy rövid, de tanulságos dolgot akarok elbeszélni, abból az időből, mikor még nem a szobában, hanem az Isten szabad ege alatt játszottak háborút. Hogy az elöljáróknak mindig igazuk van, I mert mindig mindent jobban tudnak mint alattvalóik, az természetes, de hogy miről tesz még tanulságot ez a kis történet — azt elhallgatom. Egy hadgyakorlat alkalmával valahol szép Németországban az északi hadosztály, tábornokának vezetése mellett, egy nagy folyón keresztül