ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-08-02 / 31. szám

igo3- augusztus 2. ESZTERGOM 3 Világszerte nevezetes szemei, melyeknek szelídsége jótékonyan hatott az emberiségre, örökre bezáródtak. Nemes lelke vissza szállott Teremtőjéhez beszámolni, hogy egy hosszú, dicsőségteljes életen át, nemesen és jól cselekedett. Lelkének porhüvelyét őszinte és igaz részvéttel, mély fájdalommal kisérték utolsó útjára a népek milliói. Midőn e helyről is őszinte részvéttel és mély megilletődéssel jelentem be a keresztény világ nagy veszteségét, nem lehet parányiságom feladata a történet legújabb nagy alakjának kimagasló egyéniségét méltóan jellemezni, s csak annyit említek fel, hogy már is egyik történetírójának művében, mely koporsójába helyeztetett a nagy halottnak, e sorok olvashatók: »Akár szivének jóságát, Akár lelkének magasztosságát, Akár jellemének szilárdságát és tisztaságát, Akár az egyház érdekébeni odaadó munkásságát tekintjük, méltóbb pápa nem fog melléje helyeztetni.« Bár a népek milliói el voltak már készülve életének utolsó fellobbanására, mégis mély fájdalom és megilletődés fogta el a sziveket, köztük Esztergom vármegye és szab. kir. város közönségét is, — ennek vélek kifejezést adni, midőn tiszteletteljesen és mély megilletődéssel indítványozom, miszerint: XIII. Leo pápa O Szentségének elhalálozása alkalmából érzett mély fájdalmunknakjegyzőkönyvileg adjunk kifejezést. A közgyűlés megilletődve a kegyeletes szavak által, hozzájárult egyhangúlag a főispán indítványához. Megható gyászünnepélyt rendezett folyó hó 28-án Ó-Budán a budapesti Szent-Alajos-Társulat XIII. Leo elhunyta alkalmából. Az ünnepély — mint velünk tudatják — az ó-budai plébánia templomban tartott gyász-istentisztelettel kezdődött, mely után a tagok és a nagyközönség az ó-budai kath. Tanonc Otthon helyiségeiben gyűlt egybe. Először Skoda Rikhard szavalta el Pogány Kálmánnak egy alkalmi költeményét, majd Fischer Ágoston, a társulat igazgatója tartott gyászbeszédet, melyben az elhunyt apostoli utód kiváló és nagy érdemeit méltatta. XIII. Leónak halála előtt irt költeményét szavalta még Szabó Gyula s végül a társulat dalárdája elénekelte a »Ki ragyogni látod« kezdetű gyászéneket. * A bíboros hercegprímás szombaton a főkáptalan küldöttségét fogadta és —• mint jeleztük — vasárnap este utazott el Rómába, hogy ott a pápaválasztó gyűlésen résztvegyen. A hercegprímás — mint egy római távirat jelentette — kíséretével együtt kedden reggel szerencsésen az örök városba ért, hol elsőbben is a szent keresztről nevezett apácák kolostorába szállott, hogy kipihenje az ut fáradalmait. O Eminenciáját dr. Andor György pápai kamarás, titkár fogja a konklávéba egy inassal követni. •* A katonaság XIII. Leo halála folytán f. hó 29-én a belvárosi plébánia templomban gyászmisét hallgatott, melyet dr. Fehér Gyula plébános cs. és kir. udvari káplán mondott. A helyőrség tisztikarával jelent meg a templomban. A város kegyúri templomában tartott ezen gyász-istentiszteleten a város tisztikara is megjelent. * A harangzúgás megszűnt, a gyászlobogókat bevonták és igy a város impozáns gyászképe is a pápa temetése után mintegy szétoszlott. Nem mulaszthatjuk el újabban is kiemelni azt, hogy Esztergom lakossága megható módon adta tanújelét részvétének és gyászának. A világot nagy veszteség érte s azért imádkozik most minden jó katholikus, hogy e nagy veszteséget a szerencsés választás pótolja. Krónika. — Ősök és utódok. — A magyar parlament épülete ott a Dunaparton éke-gyöngye széles ez országnak, egy virradóra majdnem hogy legfényesebb botrányköve lett magyari becsületünk ősi ékszerének. Ezért kellett ez a cifra ház, hogy a politikai nyomorúság annál jobban kiríjjon belőle, hogy ez ország éltető gyümölcse : a törvényhozás éretlenül, de férgesen hulljon ölébe a versengő nemzetek sajtójának és politikusainak, kik sietnek majd ezt az éretlenséget fejünkhöz vagdalni. Megdobálnak bennünket a legelső alkalommal azzal a tapadó sárral, mit honatyáink gyúrnak ott vályoggá, mely vályog a magyar alkotmányosság megrendült alapkövét volna hivatva szilárdítani, de még ez sem készül el, mert a vályogvetők egymást kenik be a gyanúsítások agyagos sarával. A diszes palotában, csupa márvány, csupa szin minden s a hivalkodás még az ősök büszke orrát is bearanyozta volna, ha az bele nem ütköznék a jó ízlésbe és a józan esztétikába. Es lám e fényárban mily borzasztóan ellentétes a politikai élet. A márványhomlokú ősök álmélkodva néznek a sároskezű honatyákra s bizony ha kőből vannak is, megszégyenlik magukat, s pirulnak, hogy véreik — ha még ugyan azok, — miként kompromittálják a magyart ezen a nagykerekségű földön. wSajnálják az országot, de sajnálják azt is talán, hogy kőből megszülettek. Azt hitték, ők hogy a magyar parlament minden téglája a lángoló hazafisság tüzében lett kiégetve, hogy annak alapját a magyar erények sziklakövéből rakták ki, hogy hatalmas kupolája, mely ragyogva borul a nemzet képviselete fölé, a korona szimbóluma, melynek szentsége oly lelkesedést támaszt, hogy vihartól, ártól menti a hazát. Csalódtak a szegény szobor-ősök, mert tán észre kell csak nekik is venni, hogy kifestett cigánysátorban vannak, melynek karói a magyar társadalom ingoványaiba szúrvák, mire a magyar parlamentarizmus foltos és lyukas ponyvája borul. Szegfny ősök, hogy szaladnának, hogy futnának onnan, ha lehetne. Ha e hálátlan idegen nemzet nem kőből faragta volna őket, hanem fából, biztosan nyaka közé ugrálnának a magyar törvényhozásnak. Mert ha az ember fából volna, akkor is megborzadna az utóbbi napok politikai életétől, hát hogy se az ősök, kik megszerezték ez ország alkotmányát nemes versengéssel, meggyőző szóerővel, s ha aztán nem találtak kibontakozást, kardot rántottak s levágták azt, ki a boldogulást, a nemzet javát nem akarta. Lám ma a megakadt országgyűlést nem karddal akarják megoldani a politikusok, hanem pénzzel! Brr.!! Ocsmány pénzzel. A párduc-kacagányos, aranyos dókás ősök borzadva nézik, hogy a nemzet ügyét hogy intézik. Pénzen akarnak venni némaságot, okos szót, és obstrukciót; alkotmányt és nyúlbőrt; embert és lelket; becsületet és gazságot, mindent . . . Szegény ősök, hogy futnának fényes oszloptalpaikról. Bár szobrok ők, ele fáj minden tagjuk, mikor kőszemeikkel végig néznek a botrányok burjános mezején ; elborul márványhomlokuk, ha látják, mint emészti magát a magyar. Gondolom, mint szeretnének leszállani, hogy sulykos buzogányaikkal kiverjék a nemzet jövőjének templomából a lélekvásárló kufárokat, de kőből vannak, hát csak töprengenek : Ha igy megy, mi lészen egykoron a Dunaparton álló diszes palotából ? Mi lészen belőle, ha eladja a magyar a viskója után a becsületét is, hogy kivándorolhasson Amerikába? Azok, akik itt maradnak, majd birtokukba veszik s a nagy vérből való, de pénzbe fúlt magyar becsület emlékére zsinagógának alakithatják át. KUÓ> — Bilek — Dicsőség elesni a csatában, gyávaság meghalni a reglama előtt és egyszerűen nevetséges halálba menekülni a puccos »angyalbőr« elől. A katona halálok e három válfaját igy osztályozzák a katonák s én ezt megtoldom azzal, hogy háborúsdi játékban elesni meg tragikomikum. A »Hadsereg« a népek és nemzetek ezen rettenetes pénzbe és vérbe kerülő osztálya ma arra van hivatva, hogy a müveit nemzetek egymást csak ijesztgessék vele, önmaguk meg, mint gyermekek a játéknak, ujongjanak, örüljenek a csillogó felvonulásnak s a cinadratta hangjainak. Magyarországon is olyan féltett és kényeztetett osztály ez csak mint másutt. Ha névleg igen, tényleg független minden fórumtól. Alakit magának törvényeket és nézetet. Politikai hitelve nincs; a polgársággal mint a nemzet tulajdonképeni értelmiségével semmi közösséget nem vállal ; nincs érintkezési hajlama és nincs érzéke sem a társadalmi követelmények iránt; csak: van. Van! Ezt észre vesszük, a képviselőválasztásokkor és a beszámolókon. Észre vesszük a katonatiszti botrányokról; észre vesszük a saját nevelésünkben eget ért büszkeségét és lenézését; és végtére tudjuk, midőn a sok sok millióval meg kell váltanunk magunknak is ezt a passziót. De most már nem csak hogy észre vesszük, nem csak tudjuk, de a bileki katasztrófa után érezzük is, hogy: van. És ez szomorú érzelem. Az egész ország megdöbben, mikor látja, hogy a »Hadsereg« békében saját magát öli, vagyis jobban azt a nemzetet pusztítja, mely fenntartja, és nincsen hatóság, mely elitélhetné, mert megadatott néki általunk a jog, hogy önmaga legyen birája. A parlamenti éles szavakra, mosolyog a bileki hős generális, a nemzet gyászos siránkozására meg nevet az egész »Hadsereg.« Hát ezért tragikomikum ez. A játék is néha végzetessé válik és ha kell neked játékszer emberiség, te romlott, vásott gyermeke a teremtésnek, hát tűrd el azt is, ha a játékszered megvérez. A bileki eset nem első, csak kissé impozánsabb kudarca a játéknak, mint a többi, mely pedig évente és rendesen szokott történni. Apródonkint bár, de többször. Elhiszem, hogy fáj ez az eset a nemzetnek, és gondolkodóba ejti az országot, de hiába minden. A képviselőházba hiába szónokolnak, a nemzet hiába rázza öklét az »osztrák soldateska rendszerre« a gyermek majd megbékül s visszatér játékához azonnal csak lásson egy kis < felvonulást, és halljon egy kis cinnadrattát. Avagy talán ez az eset kiélesiti majd a polgárság és »Hadsereg« közötti harcot? Lehet! — hogy a nemzet, a bundások és cibilek bagázsa a »Bilek« szóban olyas valamit fog- kifejezni, mint mikor a yanke azt kiáltotta Hispániának »Maine!« Ennek a szónak ágyúdörej volt a visszhangja, de minálunk nem igy lessz. Vérző szivünk kínjának nevezetes színhelyét hiába kiáltja bele az éjszakába, legfeljebb kacagás lessz'a visszhang. — Bilek ! Elhangzik ez egész Königrécig, melynek gyöpös dombjairól az osztrák generálisok szelleme gúnyolódva veri vissza a szót Magyarországra. — Balek . . . Ipse. HIREK. Kuruc-ének Esztergom megvételéről. (1706. szeptember 14.) Sebes viz a Garam, siet a Dunába — Kurucok tábora éppen ott megszálla. Rákóczi tábort üt a Garam-torokban, Persia szőnyegen pihen szép sátorban. Persia szőnyegen, fényes tigrisbőrön . . Sátor előtt állnak palotások bővön. Verik a rézdobot, fújják a trombitát — A sok nyalka kuruc üli a paripát. Rákóczi tábora torpad a síkságon: Rákóczi sátora dombon áll magában. Nagy Rákóczi jár a gyönyörű mezőben, Rettenetes kardja villog a kezében. Kardjával fölmutat Esztergom várára, Vár tornyán lobogó császár zászlójára: »Mire a fényes nap háromszor felsütne — Hej I magyar lobogó lesz oda feltűzve I Szóljatok ágyúim, szörnyen ropogjatok, Dunának két partja rengjen alattatok!« Heih! megbődíilének Rákóczi ágyúi, Hejh! megrendülének Esztergom tornyai. Tüzes ganaráttól világos az éjjel, — Be sok anya fia borul ott bé vérrel I Hasad a szép hajnal, piros a hegyoldal . . . Esztergom várába Rákóczi felnyargal. Esztergom utcáin szikrát hány patkója, Esztergom bástyáin lobog a zászlója . . . Kassán van most az ország szive és lelke, m elyet nem köthet le még a zűrzavaros politikai hullámzás se annyira, hogy ne ránduljon el a nemzet nagyszerű és fényes múltjának csekély viszontagságok fogától megkoptatott, de édes emlékeihez. Az egész ország hozzá járult e dicső korszak emlékeinek összeállításához. Majdnem