ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-07-05 / 27. szám

az olcsó kamatláb előnyeiben a kisemberek is részesüljenek. Kivánjuk a jelzálogos terhek konverzióját s a telekkönyvek gyors rendezését. Kivánjuk a nemzeti termelés védelmét s evégből a szövetkezeti értékesítés fejlesztését, a kartellek megrendszabályozását, a börzereformot s a tisztességtelen verseny megtörését, kivált ha ez idegen áruknak kedvez. Kivánjuk a gyengék védelmét minden kiaknázás ellen, a bevándorlás korlátozását, a ruthén akció kiszélesítését, a kisemberek földhöz jutásának megkpnnyitését és földtulajdonjoguk, otthonuk oltalom alá vételét. Kívánunk a föld magyar kézben maradásának kedvező intézkedéseket. Kívánunk a népnek jobb igazságszolgáltatást és közigazgatást, vexaturák nélkül. Kivánjuk különösen az elmaradt vidékek színvonalának emelését, a közreműködés fejlesztésével, a társulási eszme s a méltányossági érzület ápolásával. Mindezekkel kiragadni akarjuk népünket az elzüllés fenyegető örvényéből s csoportosítani akarjuk, odáig, hogy a gazdasági haladás minden feltételéből részt vegyen s szilárd tényezőjévé váljék a nemzeti haladásnak. Kivánjuk a kormánytól, hogy ezen békét s a legnagyobb nemzeti tömeg megerősítését célzó törekvéseinkben támogasson. Ellenben küzdeni fogunk ezután is az erőszak, a korrupció s a demoralizáció minden eszköze és minden jelensége ellen. Aki ellenünk jön, azzal szembe fordulunk; ám a ki után bizalommal haladhatunk, törekvéseink feladása nélkül: azt híven támogatni fogjuk.« Midőn ezeket a követelményeket teljes rokonszenvvel olvassuk, feltámad lelkünkben az a gondolat, hogy ezt a programmot csakis az ideális, az erkölcsi meggyőződés alapján lehet megvalósítani, mert az teljesen elüt a most szokásos anyagelvű államkormányzás elveitől. Mivel pedig önzetlen, ideális törekvésekre erőt egyedül a vallásos érzelem ad, azért a Hazánk által hirdetett szép és az országra üdvös programm csak úgy fog megvalósulni, ha azt magasabb ihlettől áthatott férfiak veszik kezükbe, különben meddő ábránd marad az egész. A néppárt ugyanezeket a követelményeket tűzte zászlajára és csak abban különbözik az agráriusoktól, hogy ezek nem birják, vagy nem merik kimondani a lényeget, mig a néppárt nyíltan hirdeti, hogy a népek jólétét előmozdítani csakis valláserkölcsi alapon, a keresztény eszmék útmutatása szerint lehet. Hivatali tekintélyről. Jellemző az a cigány adoma, mely szerint az őrt álló cigány elhagyva a posztot, az előtte folyó patakba ment fürödni. Midőn javában lubickolt a vizben, rákiált valaki: »more, gyere hamar — jön a generalis.« »Csak a generális, azt hittem, hogy a szolgabíró ur jön.« Itt élte napjait az öreg Gáspár bácsi. Jóságos szemei sok keserű tapasztalást és szenvedést árultak el. O volt kis falunkban egy pár év óta az egyetlen koldus. Mert falun nincs oly sok-sok nyomorult kéregető, mint a városban. Ott mindenki, ki csak birja kezeit mozgatni, inkább dolgozni megy. Mivel csak ezen egyetlen ember koldult, igen természetes, hogy felkelté kíváncsiságomat az ő élettörténete. Egyszerű kis történet ez, mely sokszor előfordul, de minden alkalommal részvétet indit lelkünkben. Gáspár bácsi fiatal korában nem dicsekedhetett nagy vagyonnal, s azt gondolta mindig, hogy ha a fővárosba menne, — azonnal meggazdagodnék. Midőn megházasodott, nemhogy kevesbedtek volna gondjai, hanem mindig jobban gyarapodtak. Ugy annyira, hogy végre elhatározták magukat végleg búcsút venni szülőfalujuktól s a városba költözködni. Nem tudták, hogy a nagy városban még a levegőt is meg kell fizetni, melyet beszívunk. Egy pár évet töltöttek már itt, de még Lehet a felett vitatkozni, hogy tán mégis sok volt az a régi »auctoritas«, a minek puszta hallatára remegett a szegény ember, mert az »urakkal« való találkozás hamarosan a deresre vitte, de talán mégis jobb az a felfogás, hogy az úr úr volt, mint a mai demokratikus nézet, mely nagyon is agyon nivellál mindent, és midőn oly erősen hangoztatja az »egalite« elvét, vele degradálja a tekintélyt. Öreg hiba volt régente, hogy a régi felfogás a »tekintely« miatt az embert túlmagasra emelte ; de nagy hiba most az is, hogy a mai demokratikus felfogás az emberrel a tekintélyt is leveszi a polcról és a földre ejti. A humanizmust emlegetjük, mely azt parancsolja, hogy embertársunkat megbecsüljük. Ennél többet mond a ker. törvény, amely azt parancsolja, hogy az embert szeressük; de a mai korszellem csak nem Írhatja a humanizmus rovására azt, ha látja, hogy a hivatali tekintély a porba van rántva. Odáig igaza van a modern felfogásnak, hogy eltörülje a rabszolgai porbahullást a hivatalnok előtt, de abban soha se lesz igaza, ha azon cimen, hogy a hivatalnok, sőt a király is »ember«, tiszteletlenségig viszi a demokratikust. Emberek ők igen, de oly emberek, akikben van az a »valami«, amit »tekintélynek« nevezünk ; és ezért ha a személy iránt tiszteletet mutatok, nem az ő velem közös emberi voltát respectálom, hariem azt az eszmét, a melynek ez ember a hordnoka, illetem tisztelettel az emberben. Korunk többé-kevésbé elvadult erkölcsének egyik következménye tiszteletlenség, a durvaság, amelylyel ma az »állási tekintely« találkozik. Többre becsülöm a régi kor félelemteljes meghajtását, mint a mai kor tiszteletlen durvaságát, mert ma a »demokrata« elv alapján megtanították a nyers tömeget arra, hogy ő nyerseségét — úgymond — »joggal« használhatja. Honnan ered ez a baj ? Nem én találtam ki, amit mondok, hanem utalok egy komoly irányú hazai lapunkra, a »Hazánk«-ra, amely néhány hét előtti cikkében körülbelül ugyanerről elmélkedett, és a baj forrásául oda állitotta a hazai sajtó egy részét, mely abban tetszeleg, hogy a királytól kezdve le az utolsó hivatalszolgáig nem bírálja a cselekedeteket, hanem sárba rántja a személyeket is. Teljesen igaz az, hogy bármily hivatalnok hibáját, bűnét, gazságát meg- és elitélni kell, de nem úgy, mint azt némely lapok teszik, hogy ők egyes emberek bűne miatt az egész testületet bepiszkítják; személyi, jeliemi hibákért az állást, a tekintélyt sújtják. Különösen az úgynevezett »neplapok«, azaz oly lapok, melyek leginkább (olcsóságuknál fogva) a tanulatlan és — mondjuk ki nyíltan — műveletlen nép kezébe jönnek, oly hangon beszélnek, — ők ezt népies irálynak nevezik —• amely a népet durvaságra tanítja és felszabadítja a benne rejlő vadságot, és felbátorítja arra, hogy a legpiszkosabb módon beszéljen az » urakról.« Az Üdvözítő, Krisztus urunk erre kiterjesztette a nagyobb szegénységben, mint otthon a kis faluban. Az az egy-két forint, mit idejövetelükkor magukkal hoztak, régen elfogyott. Sőt még kis ruhatáruk is mindig kevesebb lett, mert hol egyik, hol másik darabot kellett nekik eladniok. Nélkülözésüket betetézte az, hogy neje súlyosan megbetegedett. Ekkor őt a kórházba vitték, de mivel éppen semmi pénzük sem volt, alig hogy jobban lett, nem akarták tovább tartani s haza toloncolták kis falujukba. Itt nemcsak szegénységüket kellett türniök, hanem azon megaláztatást is, hogy koldulásra voltak utalva. Az amúgy is beteges nő nem sokáig birta ez életet, — meghalt. Itt hagyta magányosan férjét, hogy tovább küzdjön, mig majd a jó Isten szintén magához szólítja. Gáspár bácsi, ki őszintén szerette nejét, most még szomorúbban élt, mint eddig. Idejének nagy részét a kis temetőben tölte, azon kis sírdomb mellett, mely elválasztá földi életének boldogságától. S mivel nem volt neki egy kis kunyhója sem, hol lakhatott volna, azon kéréssel fordult a figyelmét, midőn Izrael népének azt az utasitást adta a farizeusok és Írástudók ellen: »Mózes székén ülnek — amit parancsolnak, tegyétek meg — de cselekedeteiket ne kövessétek.« De némely lapok ennek az ellenkezőjét hirdetik, mert ha valamely hibát sújtanak, azt oly módon teszik, hogy az ostorcsapásokból az ártatlanoknak és becsületeseknek is juttatnak, és lerontják a tekintélyt. Azt mondják: »túl vagyunk azon iiz időn, hogy a »paraszt« száz lépéssel előbb boruljon le a szolgabíró előtt.« Ebben igazuk van, de abban nincs, hogy odáig viszik a »kitanitast«, hogy a »paraszt« feltett kalappal lépjen a hivatalba, és oly hangon beszéljen a feljebbvalójával, mint a kanász a botjárjával, és ha aztán az a egyéni reputációjában sértett hivatalnok büntetőleg lép fel a sértő ellen, hasábos cikkeket irnak a zsarnokságról; avagy ha egy csendőr valamely gorombáskodó lumpot képen törül, ellene vizsgálatot és büntetést kérnek ; ha egy falusi biró a rakoncátlankodó, duhaj »falu-rosszát« torkon üti, »hivatallal való visszaélés« cimén fegyelmit kap. Nevetséges! teli szájjal hirdetik a humanizmust; maholnap a börtönökbe divánokat raknának ; de a tisztességes embereket, a tekintélyt nemcsak sárba rántani engedik, de ép azon embereket, akikben a humanizmusnak még csak szikrája sincs, reá uszítják az »inhumanus« modor használatára. Van azonban másutt is hiba. Ez benne van az egyénekben sokszor, t. i. azoknak egyéni, társadalmi és erkölcsi magaviseletében. Régi nézet az, hogy a példa akár a jóban, akár a rosszban, ha felülről jön, nagyon hat emelőleg vagy rombolólag. Mindig azt hirdetik, hogy népünk műveletlen, neveletlen, tanítani kell műveltségre és illemre. A vallás és az iskola fárad leginkább abban, hogy a vallás és tanítás alapján az alsóbb rétegek nyerseségét simítsa, erkölcsössé tegye, és óvja minden bűntől, és az elöljáróság minden fokozata arra való, hogy az erényt védje és a bűnt sújtsa, de ez az elv követeli, hogy az irás szerint: »a ti világosságtok fényeskedjék^, azaz ép azok, a kiket az állásuk az erény, a tisztesség, illem és becsületesség őrévé tett, első sorban maguk adjanak példát a jóban. De mit látunk? az ellenkezőjét, t. i. azt, hogy sokan az »urak« (értem a hivatalnokokat) úgy a társadalmi viselkedésükben, erkölcsben, illemben, műveltségben a legrosszabb példát adják a népnek, ugy hogy ők maguk leledznek azon bűnökben; amikért nekik másokat büntetni kellene. Hogy becsülje a nép az intelligens osztályt, különösen a felsőbbségét, ha látja, hogy az »urak« a korcsmákban ép úgy garázdálkodnak, mint a bugris ? AH ez különösen a falukra kihelyezett tisztviselőkre nézve, akik erkölcstelen, társadalmilag illetlen viseletükkel közvetlenül botránkoztatják a népet ; ha a falusi korcsmákban paraszt legényekkel együtt hajnalig táncolnak és berúgva »per tu«-t isznak velők; ha holmi kétes hirű nőkkel szövetkeznek ; ha —• ami aztán a legpiszkosabb — falu elöljáróihoz, hogy a temetőben levő kis házikóban élhessen. Kérését meghallgatták. — Igy ő most folyton itt tartózkodott. Sokszor láttam őt a falu kis templomának egy sötét zugában, hol ájtatosan imádkozott.^— Szombaton pedig végig járta a falucskát, hogy a könyörületes.SZÍVŰ emberektől alamizsnát kérjen. Szombatot választá, mert — azt gondolta — a szent Szűz napján kevesebben tagadják meg könyörgését. Nem is találkozott a jószívű falusi nép között oly könyörtelen, ki őt elutasította volna. Tehetségéhez képest mindenki adott neki, ha nem pénzt, úgy ételt, vagy öreg ruhát. Hálás szivvel fogadta a legcsekélyebb adományt is, s a jó Isten áldását kérte jótevőire. Annyira hozzá voltam szokva ezen szombati látogatásokhoz, hogy azonnal feltűnt, amint 'az egyszer is elmaradt. A mult nyáron —- mikor ismét hosszabb időt töltöttem a mi kedves kis falusi lakunkban — egyszer sem kopogtatott be ajtónkon Gáspár bácsi. Ez igen hiányzott nekem, s elkezdtem kérdezősködni, hogy mi történt vele. Kérdésemre azt felelték, hogy a jó Isten