ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-06-28 / 26. szám

metafizikai fogalom. A kettő közötti compromissum kizárólag az u. n. modern eszmék javára szolgálna, melyek a keresztény eszméket bilincsekbe vernék, hogy a kultura fejlődésében és irányításában többé szerepet ne játszhassanak. Már úgyis vannak tudósok, kik azt állitják, hogy minden jel arra mutat, hogy a kereszténység napja letűnt, letűnt legalább a nyilvános életben, és éppen azért a keresztény világnézlet is letűnt. Hogy a keresztény kultura helyébe a modern kultura lépett, az mindjárt elvitázhatatlan tény. Oka pedig ennek az, hogy a kereszténység helyébe az u. n. modern világnézlet lépett. Az előbbeni kultura keresztény volt, legalább főbb részeiben, mert a lelkek és az élet felett nagyban és egészben a kereszténység uralkodott. A modern kultura nem keresztény, sőt keresztény-ellenes, legalább az a legdöntőbb dolgokban, mert a modern világnézlet a legfontosabb kérdésekben a kereszténységgel mint idegen vagy éppen mint ellenség áll szemben, ha még oly sok egyes esetben megegyezik is a keresztény felfogással. Az előbbeni kultura keresztény volt, amenynyiben az a kereszténységnek megfelelő alakot öltött. Hol a modern civilzációnak nem sikerült tulajdonképeni irányát győzelemre juttatni, ott előzőleg a keresztény kultúrának egy alkotó része maradt életben, melylyel a modern kultura jogtalanul, mint saját vívmányával s tulajdonával dicsekszik. S ha ez igy van, akkor ebből megcáfolhatatlan következmény gyanánt folyik a tétel: A keresztény kultura ép oly kevéssé választható el a kereszténységtől, mint a modern kultura az u. n. modern világnézlettől. A kereszténység és a keresztény kultura nem ugyanaz, hanem úgy viszonylanak egymáshoz, mint a lényeg és a tulajdonságok, vagy mint az ok és az okozat. Es épp ilyen a viszony a modern világnézlet és modern kultura közt. De valamint nem lehet elválasztani egy dolog tulajdonságait annak lényegétől, ha a kettő közt különbséget kell tennünk, épp oly kevéssé lehet a keresztény kultúrát (világnézletet) elválasztani a kereszténységtől, jóllehet bizonyos, hogy nem szabad azokat egy és ugyanozon dolgok gyanánt tekinteni s mint ilyenekkel velők elbánni. Igy tehát könnyű megfelelni a kérdésre, mit tartsunk arról a programmról, mely vállalkozik a katholicizmusnak a modern kultúrával való kiengesztelésére, de egyúttal tiltakozik a feltevés ellen, hogy a katholicizmust, mint vallást is a játékba kellene vonni. Vagy pontosan megtartja e programm azt, amit igér; vagy annak kivitele, dacára minden jóakaratnak, a valóságban a vallást mégis beleviszi a kiegyenlítés folyamatába. Az első esetben a kísérlet egy tisztán akadémikus kérdés marad, egy merő papiros-vállalkozás, amelyet már eredetekor a keresztülvihetetlenség átka megbénított. De ekkor még mindig fenforog a veszély, hogy a kiegyenlítési kísérlet A cigány is megértette a tréfát, s miután a szétgurult malacfejeket a szurdokban biztos helyre tette, rákezdte azt a régi magyar nótát, melyből oly szivrehatólag kizokog, hogy »Sújt az átok, nyom az adósság.« A hány kisgazda csak ott volt, az mind a szemét törülgette. Mikor a darabnak vége volt, anyai nagybátyám szólásra emelkedett. A filloxera és a takarékpénztárak szoros barátságát fejtegette, melyből az ifjú házaspárnak életbölcseleti oktatásokat adott. Ettől kezdve aztán vége-hossza nem volt a sok dikciónak, alig győztük kocintással. Olykor-olykor a mi négy személyre szóló poharunk el-eltünt, meg visszakerült, de ilyenkor már üres volt. Nagyon gyanakodtunk a cimbalmosra. Lajosnak ennélfogva bizalmat szavaztunk, s ő a poharat minden kocintás után gondosan zsebre tette. Végül — az ifjúság óhaját tolmácsolandó — én emelkedtem szólásra. Miután kellő számú bizonyítékot hoztam föl úgy a történelemből, mint a philosophiából, az asztalokat és az öreg asszonyokat egyhangúlag áthordtuk a hátulsó házba. A két másodvőfély ezalatt dicséretreméltó ügyességgel összegereblyézte a csontokat és behintette sóval a padlót. Már az első csárdás után olyanok voltunk, mint a besózott hering, s ráadásul iszonyúan szomjaztunk. Ezután lengyelke és még nagyobb szomjúság következett. Az ötödik táncnál őrült szomjúság tört ki az egész társaságon. Oltogattuk váltig, de hiába. a való életbe és a gyakorlatba jut belé. Ám ekkor rögtön megváltozik a helyzet is. Akkor a »katholicizmusnak« vagyis a katholikus vallásnak és hittannak mint kulturelvnek s a ker. kultura megtestesítőjének kell a modern kultúrával kiegyenlítésbe jutnia. Hogy ez mit jelentene, a mondottak után világos. — Ez azt jelentené, hogy a két világnézlet közt olyforma egyesség jönne létre, hogy egyik a másikat nem korlátozná, egyik a másiknak nem volna alávetve, hanem legfölebb engedményeket tennének, ellenértékeket adnának egymásnak; hogy egyik fél sem dicsekedhetnék előnynyel, egyik fél sem panaszkodhatnék háttérbeszoritásról a másik féllel szemben: szóval a kettő teljesen egyenértékűnek ismerné el egymást. Már pedig ez teljes lehetetlenség a keresztény és a modern világnézlet közt; ama modern világnézlet közt, melyről a beavatottak azt állitják, hogy az a régi pogányságtól lényegileg semmiben sem különbözik. Más részről kiegyenlítés tárgyává tétetnék azon ker. világnézlet, melyet a kereszténységtől, a katholicizmustól csak gondolatban, nem a valóságban lehet elválasztani ; azon ker. világnézlet, amely csak a ker. tanoknak és életelveknek gyakorlati keresztülvitele. Ez pedig annyit jelentene, mint a kereszténységet elvetni, azt a pogánysággal egyranguvá tenni. Hogy pedig erre mit kelljen felelni, arra megtanítottak bennünket a szentek és vértanúk ezrei. Nem, a kereszténységnek és a modern világnézletnek kiegyenlítése nem történhetnék meg soha magának a kereszténységnek nagy megkárosodása nélkül. A kereszt soha sem lehet a világnak és a világ emberének jelszava. Olyan embernek, aki ahhoz ragaszkodik és a szerint él, a modern világ sohasem fogja megengedni, hogy a -»modern« és -»müvelt« nevet teljes mértékben hordozza. Hagyjunk fel tehát a 'hiu képzelődéssel, hogy azok tetszését valaha megnyerhessük, akik magokat oly nagy öntudatossággal modern világembereknek tartják és nevezik. Más uton haladnak ők és egészen más a mi utunk és célunk ! Fludorovics Zsigmond. HÍREK. Gondfeledten . . . Napsugár és virágillat árad, Halk csicsergés tölti be a tájat; A fűszálon harmat könnye rezdül, Földön, légben vidám élet pezsdül. Kalász-erdő zizegve bólingat, Rezgő hangja merengésre ringat; S eltűnődve egy ösvényre térek, Rámhajolnak vadrózsa füzérek. Kis bogárkák ezre rajzik, villan, Körülröpköd, majd megint elillan. Amott lepke bontja himes szárnyát, Csacska patak veti vissza árnyát. Lajosnak a kezéből hárman alig bírtuk kicsavarni a közös poharat, de már előre esküdözött, hogy ha nyolc másodperc múlva vissza nem kapja, sóoszloppá változik. A kántorabbik Szabó erre tiltakozást nyújtott be a kifejezés eredetisége ellen, mivel •— úgymond — az ószövetségből plagizálta. Ennek megvitatásakor a Kántor névre hallgató szabó és az én képviseletemben százas bizottságot küldöttünk ki, mely bizottság Lajost egyhangúlag diszkvalifikálta. Lajos boszut lihegve távozott és öt perc múlva vőfély-tálcán darabokra törve küldte be közös poharunkat. Köztársaságunk egére ezen esemény sötét fellegeket borított. Mivel pedig több gazdátlan pohár nem akadt, a legtisztább meggyőződés hangjai mellett beolvadtunk a násznagyi pártba. Reggelig aztán a legbékésebb hangulat uralkodott, csak Lajos vetett felénk néha egy-egy lesújtó pillantást, mit egyáltalán nem méltányoltunk. A száműzöttek keserű gondolatai közt epekedett ott világos reggelig. Ekkor bocsánatot kért és proponálta, hogy hogy miután a bor elfogyott, s ennélfogva a helyzet tarthatatlan, menjünk ki a galagonyásba. (Az örömapának ott volt t. í. a pincéje.) Lajossal szemben ez indítványért beszüntettük a bojkottot és a legbensőbb baráti ölelések közt vonultunk a galagonyás felé. Makra. S csábos a kép: tettre hi a lepke, Nosza — haj! — vágy fog el önfeledve, S űzzük ... a fogósdit tovább játszva, Vig öröm ül kis fiam arcára. S mintha én is kicsi gyermek volnék, Egy szép álmot újra átálmodék, A zsákmányért izzadva szorongok Ah, s hogy meg van, boldog vagyok, boldog. Karácsonyi Béla. Egy derék plébános ünneplése. Csütörtökön reggel a pilisi hegyek mozsárlövéseket viszhangoztak, jelezvén, hogy PilisMaróth község ünnepet ül. Ünnepét derék, fáradhatatlanul buzgó plébánosának, Karkecz Alajosnak, ki 25 év előtt ezen a napon mutatta be első szent áldozatát az Urnák és indult el az ideális tevékenység útjára, melynek peremét ha tövisek szegélyezték, kitartó, erős lélekkel csak arra törekedett, miszerint példát adjon híveinek és paptársainak, hogy mikép kell e pályát befutni. Karkecz Alajost, mint a jó pásztort, a munka és szeretet jellemzi és 25 éves pályájának hű tükre pilismaróthi működése, melylyel, mint látni fogjuk, nemcsak híveinek tiszteletét és szeretetét nyerte el és vivta ki, de paptársainak is teljes elismerését. Reggeltől estig, vagy sokszor virradtig dolgozik ez a plébános. Hivatását mint nemes, fontos küldetést fogja fel s nem marad pihenőre való percze sem, ha azt községe javáért, hivei lelki üdvösségeért feláldozhatja. Karkecz Alajos a szó legszorosabb értelmében papja falujának. Lelkiatya és ügyvéd, ki hivei lelki üdvössége mellett a falu közjavát is mindenkor megvédi ha kell, ki nem riad vissza ezernyi bajtól, nem a tornyosuló felhőktől, hanem irtja a gazt és munkál az Ur szőlőjében. Pap, ki hiveinek nemcsak lelkét segiti ki a tépelődésből, de meggyőződésszerű jó tanácsaival utat mutat nekik az anyagi boldoguláshoz. Faluja érdekében szóval, tollal és tettel száll sikra, amint annak érdekei bármily részről csak keveset is veszélyeztetve vannak, s innen van, hogy hivei határtalan tisztelettel és szeretettel néznek rá. Meglátszott ez a nagy becsülés és szeretet csütörtökön is. A falu katholikus lakossága, apraja-nagyja, munkaszünetet tartott, ünneplőt öltött, és úgy járt a faluban, boldogan, mint mikor a gyermek atyja névnapját tartja. A kerületi papság is egybe gyülekezett a plébánia épületében. Aki csak tehette, ott volt s szivből meleg szeretettel ölelte keblére a testvért, ki meghatva a nagy figyelemtől, boldogan köszönte meg paptársai figyelmét. Midőn a nagy vidék papsága mind összegyűlt, megkondultak a harangok, és templomba szólították a hívőket, kik egészen megtöltötték a templomot. A misét megelőzőleg szent beszéd volt, mit Prohászka Ottokár esztergomi papnöveldéi spirituális tartott. Beszédében nemcsak a negyedszázados évfordulóra mutatott rá, de az igazi pap lelkét is feltárta a hivők előtt, buzditotta őket szeretetre, őszinteségre, ragaszkodásra, mert csak úgy lesz képes az bevégezni azt a nagy feladatot, mit hivatása eléje tűzött. A templomban levő nép áhítattal hallgatta a szónokot s nem egy embernek szemében csillant fel az örömkönny, midőn a sekrestye-ajtóban megjelent a plébános, hogy ezüst miséjét elmondja, miben két kerületi áldozó pap és négy klerikus segédkezett neki. A fényes szent mise után a nagy számban egybegyűlt papság, a község elöljárósága és az ünnepelt rokonsága a plébánián gyűlt egybe, melynek tágas udvarán egy zöld gályákból készített sátorban ünnepi ebéd várta a vendégeket. Még az ebéd előtt a kerületi papság félre vonult és koronát (gyűlést) tartott, melynek keretében Némethy Lajos esperes elnökölt, a jubiláns érdemeiről is megemlékezett. A dús ebéd alatt a legelső fölköszöntőt mondotta a plébános házigazda. Lendületes szavakban először a pápát, azután a királyt, végül