ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-01-04 / 1. szám

1903. január 4. ESZTERGOM 3 Ebben már egy kis socialisztikus színezetű hiba rejlik. Fültanuja voltam a tanfelügyelő úr odajövetele idejében, a mikor folyton a prímásra és a káptalanra hivatkozott. — Lám, a felekezeti iskolák fejlesztésének másik nagy hibája, mintha annak a prímásnak és káptalannak már egyéb, szivükön fekvő vármegyéje nem volna. Különben pillantson csak be kissé igazságosabb szemmel a tanfelügyelő úr azokba a primatialis és káptalani iskolával bíró 25 községbe csak Esztergom vármegyében, látni fogja, hogy aránylag mily horribilis összegek vannak az iskolai kiadásokban, akkor nem sokat,zúgolódnék a meglevők fejlesztése iránt sem! Es mit szólnak még a többi vármegyék kérvényei ?! Sérelem kizárásával mondom : a mint primási vármegyéről van szó, ugy lehetne eszterházi, károlyi, pálfi, hatvani, deutsch stb. stb. vármegyékről is beszélni. Ha ezek is e tekintetben annyira feszítenék meg készséges, adakozó karjaikat, akkor nemcsak »fejleszteni«, de sőt alkotni is lehetne ebben az ügyben. Tehát, ki nem látja, hogy az efféle, akár nyilvános vagy magánkörű kifejezések mennyire képesek az amúgy is adóktól túlterhelt communitásokat zavarba, sőt tévedésbe hozni, bármily igazságos ügy rovására is. Ha a tanfelügyelő úr a vármegye közigazgatásával karöltve az iskolafejlesztés kiterjesztése mellett eddig őszintén, ily értelemben megmaradtak volna, nem hiszem, hogy jelenleg Esztergom vármegyében, mint másoknál mégis módosabban, iskolaügyről egész hálátlan polémiát kénytelen lett volna folytatni. »Vissza a kereszténységhez !« akkor gyorsan leend megoldva az ügy és aki ezt megteszi: »illius nomen laudabitur!« WAWAII Vasárnapi levél. — B. u. é. k. — Van énnekem egy szelid természetű jó barátom, akit még soha nem láttam olyan méregbe guruitan, mint az újév reggelén. Mikor az újévi kívánságaimat elmondtam neki, a különben birkatürelmű ember magából kikelve támadt rám : — No még te is! — pedig téged igazán jó emberemnek hittelek, — még te is boszantasz ? Szabadkoztam, mire ő asztalához ült és névjegyeket irt. Egész piramis volt már előtte. — Látod igy van az, nem tudja az ember, hogy mit , csináljon a mások boszantására, hát boldog újéveket kivan. Beláttam, hogy bűnös vagyok, hallgattam, ő pedig tovább gyártotta a buék-at és mellé hangosan gondolkozott, mert tudvalevő ez a munka inkább a türelmet veszi igénybe, mint az agyat: — Mindössze négy betű, négy pont és mégis annyi figyelmet, kedves, jókivánatot hoz, hogy az ember belesápad a boszankodásba. Flegmatikus angolok kiszámították már, hogy hány szál haj van az emberiség fején, de azt még nem, hogy december 25-étől január 15-ig hányszor kivánják ezt a kurtított boldogságot egymásnak az emberek csak itt helyben: Magyarországon. De ami múlik nem késik. Azt hiszem az ángliusok még ezt is kiszámíthatják, de előbb kellett nekik az emberiség fejével számolniok, mert ha későbbre hagyják, talán csak a jövő újévig, hát az én szürkült fürteim nem kerültek vón a statisztikába, mert kihull még a magja is, ha nem hoznak törvényt az újévi boldogság ellen. Idáig jutott csak, mert kopogtak. — vSzabad! Egy japánul mosolygó tagbaszakadt csizmás ember nyitott be, kezében egy kis kartonnal. — Boldog újévet kívánok a nagyságos úrnak! — Én is magának, ki maga ? — Én kéremássan, Kerekes András hordály vagyok. — De hisz én magát nem ismerem, soha sem láttam, nekem még semmit nem hordott életében. — Tudom nagyságos úr, de én a hurcolkodásnál szoktam dolgozni. — Én még nem hurcolkodtam. Kerekes András kerekre gömbölyödött képéből ravaszul pislogott. — Kérem alázattal éppen azért jöttem, mert a hurcolkodás nem jó dolog, hát kívánom, hogy ebben az esztendőben se kelljen hurcolkodni a nagyságos úrnak. Barátom már unta a véleményviíltást, de belátta, hogy a hordárnak igaza van. A zsebében kotorászott, mire Kerekes sunyi, módon megjegyezte. — Kérem nagyságos úr, válthatok ha tetszik. A nagyságos úr kivett egy forintot, a hordár vissza adott neki két koronát és kezeit dörzsölve szólt: — Hiszen még tehetek szolgálatot, itt állok a sarkon. — Itt az egyik korona és tegyen egy szi• vességet érte . . . — Kérem! — Hordja el magát. Kerekes András elment, de jött megint egy asszony. Jó melegen felöltözve és mosolyogva. — Mit hozott? Ki maga? — Boldog uj évet köszöntök kérem, az uram helyett, mert szegény már nem jöhet. Aztán sirva mondta el, hogy az ura mult év áprilisban meghalt, mert a fejére esett egy tégla. — Mi volt az ura ? — Kürtősöprő kérem. — De hisz nekem sem házam, sem kürtőm, hát mit akar tőlem ? — Oh kérem még lehet, hisz oly fiatal a nagyságos ur. — De hogy lehet, nem lehet, ha ennyien járnak boldog újévet kívánni, — itt egy korona. Az asszony elment és jött egy hajlongó fodorfürtű, otkolón szagú ifjú. Hóna alatt borbélytáska, kezében gratuláció. — Áztos szolgája nagysás 'ram ! B. u. é. k.! — Az ördög bujék magába, még soha sem jött ilyen korán! — Igen is kmássan ! Köszönömássan ! Aszszolgája! Amint kiment, egy csoport tódult be. Voltak vagy tizenhármán és kórusba zengték a buék-at. Az én barátom pedig kirohant a szobából s egy öt perc múlva vissza jött Kerekes Andrással. — Dobja ki ezeket az embereket ! A többit nem vártam meg, hanem gyorsan eltávoztam, ne hogy kerekes András gurítson le a lépcsőkön. Odahaza légmentesen elzárt szobában a könyvek közé b. u.-jtam és elővettem a Lekszikónt hogy megkeressem, — nem a kis Khónt, — hanem, aki divatba hozta az újévi gratulációkat. Mert tetszik tudni, ha az ember szidni akar valakit, legalább tudja a nevét. Punktum. HÍREK. Társadalom-politika. — Regény három fejezetben. — Kétféle lista. A megyegyűlésen történt, hogy két bizottsági tag egymás mellé került. Az egyiket a környékben levő 48- korcsmája juttatta a bizottságba, a másikat a 48-as törvények, mely szerint parasztforma ember is ember. Mikor a közigazgatási tagok választására került a dolog, megszólal az első 48-as: — Khire szavazik? — Hát csak erre a listára, akit adtak, — mond a másik. — Én is benne vodjok a listájába. — Nem látom a nevit. — Odje milyen khölönösös! a mogo neve benne van az én khocsmo-listámba, én ozthot már régen ott láthok és mogo nem látja a mogo listába az én nevemt. — Maj' kifizetem újkor! — Thodja mit, én mhondok mogának valamith: írjon moga • a moga listábo az én nevemt, én phedig kithürülüm az én listából a mogo nevit. A birsalmás ember. Ugyanazon színhelyen történt, hogy dr. Csernoch praelátus-kanonok és orsz.-képviselő a szavazatokat összeolvasva, egy szavazatot jelentett be: Stern Márkra. A törvényhatóság tagjai a zöld asztal fölött hangosan nevettek, egy valaki pedig csendesen a markába nevetett. Én pediglen felismertem abban az emberben azt, aki midőn Dorogon Szacellári megválasztása biztos volt legutolsónak maradt szavazni, s midőn levoksolt, a szavazó teremben nekem, mint néppárti kortesnek egy birsalmát tartott az orrom alá: — Thetszik egy khicsit szhagolni ? Morál. E történetkéből tanulságot szűrök le, midőn a közmondást citálom: aki utoljára nevet, az nevet legjobban. A birsalmás ember a közigazgatási bizottság hangos nevetését elhallgatja, ő még most a markába nevet, de ha igy mennek a viszonyok Esztergommegyében mint eddig, egyszer valami ilyforma szavazással még bekerül a bizottságba. Akkor ő nevet majd hangosan, s azok, kik most nem gondolkoznak, hanem nevetnek az ilyen vokson, — azok keserves arcot vághatnak majd, ha a közigazgatási bizottságban valaki egy birsalmát tart a zöld asztal fölé: — Thetszik egy khicsit szhagolni ? Ipse. * Főegyházmegyei hirek. Jalsovszky Victor legényegyleti elnöknek neveztetett N.-Tapolcsányban. — Minarik József felsődiósi plébános lett. — dr. Ott Ádám sz. széki ülnökké Budapesten. — Szántóra Ignác és Bleszkány Ferenc pápai káplányokká kineveztettek. — Kirschoffer Károly prépost és ó-budai plébános január i-én, 54 éves korában, papságának 33. évében meghalt. * Uj köntös. Télviz idején az öltöztetés jótékonysága divatoz és igy olvasóink se csodálkozzanak azon, ha kézbe véve mai lapunkat, valami szokatlant vesznek rajta észre. Uj köntösben jelentünk meg, uj betűkkel nyomják már lapunkat, hogy olvasóink szeme ne akadjon meg a kopottas külsőn. A régi gúnyát levetve, friss, a szemnek kellemes betüköntösünkben ime bemutatjuk magunkat. Lehet, hogy ezt a nélkül is észrevennék, de mi, újságíró népség, már olyanok vagyunk, mint a bakfisok, szeretünk hivalkodni az új ruhával, és oda állunk a tükör elé — a nagy közönség szeme elé — és mondjuk: Ugy-e szép? 1903-ban tehát uj ruhát öltöttünk, de köpönyeget azért nem fordítunk, az marad olyannak, mint a hogy szint vallott. A meggyőződés a régi, csak gondolataink lesznek az új betűkben frissek ; óhajtjuk, hogy előfizetőink is frissüljenek minél jobban . . . * Kettős kitüntetés. Számord Ignác, helybelyi lelkész és igazgató a római pápa tiszteletbeli káplánjává neveztetett ki. E kiváló megtiszteltetésre érdemes is a kitüntetett, akár a lelkészkedés, akár a nevelés terén kifejtett eredményes munkásságát, avagy irodalmi működését tekintjük. Ha mást nem tett volna, minthogy a ritka szép templomát restauráltatta, ezért is megérdemelte a kitüntetést. Az óvónőképző-intézet vezetésében oly hírnévre emelkedett, hogy a második Nemzetközi Gyermekvédő Kongresszus alelnökéül választotta. Az Országos Kath. Tanügyi Tanács buzgó tagja. Könyvei közül több általánosan elterjedt, és különösen a kisded nevelési szakban tünt ki irodalmi munkásságával. Majdnem egy időben nyerte a »Pro Ecclesia et Pontifice« érdemkeresztet is, mely kitüntetést a Tanügyi