ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-07-13 / 29. szám

VII. évfolyam Esztergom, 1902. július 13. 29. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHlSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. Rossz orvosság. Esztergom, július 12. A »Néptanítók Lapjacc f; é. május 1. számában irja egy tanitó: »Az itteni nép már ugy is túltette magát minden társadalmi illemen, vallási erkölcsön és hazai törvényeinken azzal, hogy bizony senki se várja be, mig hadkötelezettségének eleget tett és akkor kötne házasságot, hanem igen is, mihelyt megnőtt annyira, hogy nem fél este a sötétben lenni, szülői határozat folytán összeadatik valakivel, azaz vadházasságot köt — nagy ünnepélyességgel, parádéval, muzsikával, körmenettel és tánccal. Ne tessék gondolni, hogy ez költött dolog, mert ez tisztán reális igazság. Ezek a »házassága kötések a böjti hónapok kivételével egész évben folynak. Pár év, máskor azonban pár hónap, söt nem ritkán 2—3 hét múlva ismét elválnak és a »férj« másik leányt kap »feleségül.« A mult tanévben 2 ismétlöiskolai tanulóm kölcsönösen elcserélte a feleségét, mert mindenik »férj c< nem tudott megférni a saját asszonyával; most már jól élnek. Van olyan eset, hogy egyik-másik dédelgetett suhancnak 14-ik életévétől kezdve 21 éves korig 3—4 feleséget hoztak a szülői. Az idei ismétlő leányaim közül 7 él vadházasságban, a fiuk közül szintén többen, söt december és január havában egy »házas« mindennapi tanulóm is volt.« A ki ezeket a tényeket irja, orvosságot is ajánl a baj ellen. Azt hiszi, hogy ugy lehet a bajon segíteni, „ha a kormány szaporítja az állami iskolák számát." Itt a logika megfeneklett és csak vergődik. A kormány abban a községben, a melyiknek tanítója ezeket irja, megcsinálta az orvosságot. Ez a tanitó állami iskolában tanít és saját iskolájáról beszél. Nem látja, hogy ami után sóhajtozik, a mi — véleménye szerint — baján segíteni tudna, az állami iskola meg van? Állami iskola, állami tanitó, hát miért nem változtatnak a helyzeten? Kezükben van az eszköz, a melyet kérnek s nem tudnak vele boldogulni ? Ha nem tudnak az állami iskolával sem boldogulni, akkor rossz ez az eszköz. Akkor állami iskolával erkölcsössé nevelni nem lehet. Nagyon téved, ha a nép erkölcstelen, törvényellenes életét állami iskolával akarja megszüntetni. Hány állami iskola van, s hány állami tanitó s ezekre mennyi panasz, hogy a vallást nem becsülik? Vallásra tanit az, a ki a vasárnapi szt. misét megvetve, mulatságra viszi tanítványait? Mire becsüli a vallást az, a ki tanítványait kineveti, mert évenkint többször gyónnak és áldoznak? Vallásra tanit az, a ki tanítványaival részt nem vesz a vallási gyakorlatokban? Az állami iskolák nem alkalmasak arra, hogy vallásossá tegyék a tanulókat, hanem arra, hogy a vallási élet iránt közönyösökké, hidegekké és határozottan vallástalanokká tegyék a gyermeket. Hiába fogja kidüllesztett mellel mondogatni: gyermekek, becsületes, tisztességes polgárai legyetek a magyar társadalomnak! Beszélhet ott arról, hogy aki nem becsületes, azt az emberek megvetik. A gyerek is keresi az okot: miért legyen becsületes? Mi birja rá, mi legyen az inditó oka, mi ösztönözze arra, hogy becsületes polgár legyen? Sem a '»szeresd a hazát« sem a »légy becsületes« nem lesz képes arra nevelni a gyermeket, hogy erkölcsös legyen. Ide határozottan és feltétlenül vallási indokok kellenek. Kificamodott gondolat az, hogy állami iskolával lehet az erkölcstelen életet megszüntetni. Igaz

; hogy talán libabőrös lesz a hátuk az erkölcstelenségtől, de mikor? Akkor, a mikor már feltűrt karokkal, könyökig turkálnak a piszokban. De kedvelik, dédelgetik azt, a mi, mint mutató tábla, erre a szemétdombra vezet. Elfordítják fejüket a jellemtelenségtöl és erkölcstelenségtől, de csak akkor, mikor már bűzlik, mert rothad. De a mi a rothadást előidézi, azt megfizetik, etetik s elszórják az iskolába és a nép közé. Erkölcsöt akarnak? Hiszen nincs erkölcsi alapjuk. A vallástalanság maszlagjait akarják kiirtani? Ne vessék el a mérges magvakat. Az állami iskolák ködös imádságai, világos vallásgunyolásai alkalmas eszközök az erkölcsi felfogás kiirtására. A szabadkömivességröl. Akárki mit beszél, mi magyar katholikusok nem vagyunk egyéb, mint »szegény emberek« és ennek következtében a pulyaságig gyávák. Jézus Krisztus istenien tűrte a legnagyobb szenAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az árvák sorsa. Áldott lélek volt; teste ott pihen Kemény, rögös föld rideg mélyiben, S két gyermeke megfosztva régtől Az anyaszeretet melegétől. S lőn: ma nászágy, mi egykor ravatal . . . Mondják, viruló a nő s fiatal. Igy hát boldog lett ismét a férfi, De az árvák? . . . Sok aggódva kérdi. Vájjon talál-e az a két árva Benne jóságos, édes anyára? Meglelik-e majd benne a másit? Aggódva lesi ott fönn — a másik. Karácsonyi Béla. Uj-Nihilizmus. Mióta az emberiség elvetette a kinyilatkoztatáson alapuló hitet, vakon tapogatózik a lét problémáinak sötét éjében. Nem tud nyugodni. Gyötrődik. A nagy kérdések Meduza-arca folyton ott kisért a hitetlen lélek ködös világában és hiába keres feledést a munkában, vagy a zajos élvezetek mámorában. Midőn már azt hiszi, hogy leszámolt e nagy kérdésekkel, újra feltámadnak, mint a legendabéli bolygó zsidó. Van-e teremtő Isten, túlvilág; miért vagyunk ; honnan a szenvedés ; miért a fájdalom vérző tövise az emberiség testében: ezek a kérdések kínozták Budha hiveit, Jóbot és társait, a finomult görög-római társadalmat, a mult század bölcseit, a jelen gondolattól fáradt nemzedékét. A gőgös emberi elmének nem tetszett a hit mécse, a mely sejtelmes világosságot árasztott a tudatlanság világába. Kioltva e mécsest, tehetetlenségének keserű érzetében elkeseredve agygyal neki megy e vasajtónak és inkább kilocscsantja agyvelejét e vészes küzdelemben, sem mint alázattal kopogtatna a misztériumok kapuján. A mult század filozófiája megtagadva a hitet, egyrészt a tudományok müvelésében vélte feltalálni a boldogságot, másrészt az élet minél alaposabb kiélvezésében keresett kárpótlást. Midőn igy a tudomány a művészethez hasonlóan öncéllá lett, csalódást hozott művelőire. A hevesebbek a tudomány csődjéről vitatkoztak, a nyugodtabbak közönyös kedélylyel több világosságért sóhajtoztak. Az élvezetek hajhászása elvadította a társadalmat, remegő urakat és elkeseredett rabszolgákat teremtett; megrontotta az emberiség vérét, kiaszottá tette gerincét. Göthe élvezeti programmja nyomán Schoppenhauer létrehozta az unalom bölcseletét. A beteg emberiség mindenütt csak bajt, szenvedést látott; általános nyöszörgés töltötte be a levegőt. Azelőtt is volt a rózsának tövise, de az ember higgadtan nyúlt utána és vigyázott, hogy tövisei ne sebezzék meg, vagy legalább nagy fájdalmat ne okozzanak ; ha pedig megsebesítette magát, volt ereje szisszenését elnyomni és csendes élvezettel gyönyörködni az élet derűs képein. Az isteni törvények alól felszabadult ember féktelen vágygyal kapott utána és igy erősen megsebezve felkiáltott. Most már nem is mer hozzányúlni, hanem keserű lemondással ki akarja irtani a rózsatöt, mert tövisek nélkül nem teremhet. Schoppenhauer pesszimizmusa csak felpanaszolta az emberiség bajait, azután tehetetlenül megállt. Az emberi szellem nem tud megállni a félúton, természeténél fogva következetesebb és vaslogikával vonja le a következtetéseket. Ha annyi a szenvedés, a fájdalom: minek a lét ? Nietzsche megkísérelte elaltatni az emberi léleknek ezen elemi erővel feltörő kérdését; zavaros képzelmével megteremtette az apollói és dioniziusi illúzió elméletét, majd e kettőt egyesítve a tragikus bölcseletet. Szerinte a természet rettenetes, rontó erő, mely arra van hivatva, hogy az embert gyötörje. Ezen felfogás pesszimistává teszi az embert. Azonban Nietzscheben erős volt az élet ösztöne, azért pesszimizmusa nem vált lemondássá, hanem mesterséges heroizmussá. Nem azt tekinti jónak, a mi a szenvedést csökkenti, hanem azt, ami az életnek erőt, értéket, szépséget kölcsönöz. A gyengével nem törődik, segítségére nem siet, hanem a geniust, a magasabb embert akarja kiemelni a köznapiság tömegéből. Az emberiség legfőbb feladata és célja: a lángelme megteremtése. Ha ezen genius megteremtése csak szenvedés árán lehetséges, úgy a modern szabad szellemnek késznek kell lenni arra, hogy maga is szenvedjen és másoknak is szenvedést okozzon, csak az emberi szellem kiművelése váljék lehetségessé. Az emberiség nem akarja bevenni ezt az ópiumot, hanem Hamlettel a »lenni vagy nem lenni« kérdését hajtogatja. Imbolygó lelke felke-