ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-06-22 / 26. szám

sabb eszköz, mint lehetőleg összpontositani a hatalmat és érdekpolitikát űzve nyerni meg nemcsak az egyéneket, de a testületeket s városokat is. Fölösleges példákat hozni fel a Tiszakorszak eme céltudatos s ravasz politikájának jellemzésére. Hisz ez járta minden vonalon. Esztergom nem tartozott a kedvencek közé. Az ősi katholikus város erősítésére, kulturális előmozdítására a kálvinista uralomnak semmi szüksége sem volt. Ha pedig manap, midőn az ősi primási székváros, mint ilyen is mindinkább feledésbe megy, ki csodálkozhatik azon, ha Esztergom város érdekeit nem számítják az ország eminens érdekei közé ? Amúgy is túlságosan közel fekszik Esztergom a fővároshoz; mely mindent magába sziv. Az a vidék, mely eddig Esztergomot uralta, lassankint mindjobban a főváros vidékévé alakul át. Esztergomot céltudatos áldozatos politika mellett lehet csak megtartani egy vidéki központnak. De erre azután csakugyan nagy szükség van. Hisz hovatovább jobban belátja még a liberális rendszer is, hogy hozzá kell fogni a decentralizáláshoz minden téren; se a kultúra, se a kereskedelem nem lehet a főváros monopóliuma. Ezért van szükség minél jelentékenyebb vidéki központokra, hol a kultúra is, az ipar is, a művészet is megerősödjék s áldásait a vidékre szétáraszsza. Az ősi Esztergomot is ilyen gócponttá kell fejleszteni. Ezt kívánja már a hazafias kegyelet is. Intelligenciája mindig számos és előkelő volt. Fekvése a közlekedést illetőleg a legszerencsésebb. Itt volna már az ideje, hogy azok, kik az országos politikát csinálják, kik Magyarország kormányzását valósággal kibérelték, egyszer ilyen magasabb kulturális politikához lássanak. De ugy látszik, ezt is a néppártnak kell felvennie s kikezdenie. Önzetlen emberek kellenek, mert ezeknek van csak igazi érzékük az országos politika iránt. A néppárttól már nem első izben hallunk ilyen felszólalásokat, melyek ezt a jogot és Magyarországra megváltást hozó kulturális politikát követelik. Hiszen csodálatos módon hátra vagyunk a külfölddel szemben a vidéki központi városok kultúrája s fellendülése tekintetében. Mi Csernoch felszólalását is e lapra irjuk. O nem a várost képviseli, tehát nem helyi érdekből beszélt. Felszólalásának okát abból a helyes országos kulturális politikából meritette, melyet pártja vall, amely gondos, mindenre figyel s a közjót tartja szem előtt. Túri. lett semmi baja, de a tanácsos ijedtében kiugrott a kocsiból és lábát törte. Ez nem volt sikerült bevonulás. És a városházáról délután még ijesztőbb hirek szállingóztak ki. A tanácsost váratlan szerencsétlensége miatt oly borzasztó düh fogta el, hogy az eszét féltik . . . Egy-egy szomszéd asszony, aki megszedte begyét újsággal a városház körül ólálkodtában, hazafelé menve megállja vájjon, hogy be ne szóljon Lelkesnéhez ? Dehogy állja. Egyik a másiknak adja a kilincset. És »igy szegény Lelkesné, úgy szegény Lelkesné«, kitálalják elébe az egész dolgot. Haj, mikor szabadul tőlük, csak kapkodja ám magára a tisztább kacit, a kendőt és már nem rázogatja fejét, azt se mondja: óh, óh, hanem: — Mit mondanak ezek? Rettentő! A szivére nyomja kezét, mert éles szúrást érez a közepében. Aztán megy, szinte fut a templomba. Eszébe se jut, hogy a templom ilyenkor zárva van. Bizony ugy találta. Megveregeti az ajtót reszkető kezével. Hiába. Letérdel hát ott a küszöbön. Hanem valami ötlik az eszébe. Fölugrik helyéből. Végig tapogatja testét, a felzsugorodott lábát: ugy van-e még? Mert ezerszer jaj, ha meggyógyult volna. Akkor... akkor nem akar élni tovább egy percet sem. Hisz úgy szerződött a Máriácskával: a lábamat a lábáért, ha pedig megbánom, az ö lábát az én lábamért. Mig az övé nyomorék, addig nem félti — A kritika. Az »Esztergomi Lapok« rovatot nyitott az iskolai ünnepélyeken elhangzó zene-számok elbírálására. A képezdei Leó-ünnepély zeneszámait intrikus nézetek alapján, nem is el, de lebirálta. A kritika érdemi részéhez nem szolunk, mert nem tartozik ide, s már letárgyalták az illetékesek, de szerény nézetünknek adunk kifejezést, ha megjegyezzük, hogy a közönség kedves szórakozására szolgáló ilyen előadások nem lehetnek alkalmasak arra, hogy ambiciózus kritikusok ezeken fejleszszék szőrszálhasogatói indulatukat. Azon Leó-ünnepély nem volt hivatásos művészek, az opera tagjainak vagy konzervatóriumi növendékek előadása, hanem egy intézet ifjúsága mutatta be fejlődő tehetségeit, amely nem is examinált azon előadáson, és igy annál inkább nem volt alkalmas arra, hogy fölötte olyan kritikát gyakoroljanak, mely el nem ismerve az ifjúság buzgalmát, magasabb igényeket kielégítő zenét követel. Ismerjük el, hogy nem kívánatos a nyilvános iskolai ünnepélyeket igy lebirálni s ezzel a közönséget, — mely örömmel siet az ilyen előadásokra — eleve és máskorra ilyen inspirációkkal ellátni. Az ilyen rovat nyitása lehet egy hecc megindulásának alapja, de nem egy lap komolyan felfogott célja. Vasárnapi levél. — A nagy harang. — Bottyán palotájának nagy terme már csendes. A nagy vihar azonban még el nem mult, mert az adófizető indulatok hullámai még zajongnak. Miként a tenger moraja, ugy hangzik az adókivetettek elégületlensége, panasza, vádja az ellen a kis csapat ellen, mely a kincstár magas bizalmába burkolódzott hideg vérrel vetette ki, vagy jobban a nyakukba sózta a magas adót. A bizottság működése megszűnt, de a panaszok és felebbezések halmaza mutatja, hogy a kivetés végeredményben sem méltányos az előbbi évekhez arányítva. Mindössze vagy 2000 koronával kisebb az előző évekhez képest, s ezt is csak ugy érte el a bizottság, hogy egyes nagy vállalkozók, és jövedelmezőbb üzletág boldog tulajdonosainak adóját, a sok-sok szegényebbek egekig felsrófolt adójával szemben: nem egész arányosan szállította le. A bizottság nem vette tekintetbe a szomorú gazdasági viszonyokat, a pangó ipart és kereskedelmet, hanem emelt, és kivetett adókat azzal a nyugalommal, mely öt jellemzi, és kérlelhetlen szigora mint szikla állt ellent az adóval megostorozottak keserves panaszhullámainak. A legutóbbi közig, gyűlésben a pénzügyigazgató jelentésében volt egy kis malicia, mert azt a fiáét. Nem kell féltenie, a Máriácska nem változtatja meg a kötést. Hát csak valahogy meg ne gyógyuljon az ö lába. De meggyógyulhat, hiszen megbánta feláldozását. Félelmében összerezdült. Nem, nem bánta meg. Oka se volt reá. — Nem ismert meg a fiam ! Hát az olyan csodálatos ! Hiszen olyan régen is nem látott. Mentegesd csak arany szivü öreg asszony, hogy »regen« nem látott. Előttünk ez csak súlyosbítja vétkét. Hanem neked jogod van másként vélekedni. Már szinte éj van s a szegény Lelkesné még mindig ott ájtatoskodik a bezárt templom küszöbén. Hangosan mondja az ima szavait, hogy a Máriácska odabenn meghallja. — Oh hétfájdalmas! hallgasd meg ezt a szavamat. Soha meg nem bántam, soha meg nem bántam, soha meg nem bánom felajánlásomat, mert mért is bántam volna meg. Nem volt rá semmi okom. És ismétli számtalanszor : — Nincs rá okom, nincs, nincs. Oh csak maradjak, én igy, — megtapogatja a nyomorék lábát — de öt, a fiamat védjék, védelmezzék csodatevő kezeid, Mária! ... A ki a mese végén tanulságot keres, legyen annak kívánsága szerint: — Mert mindegyikünknek csak egy van és mert mindegyikünké olyan, mint ez a Lelkesné, szeressük jobban, jobban az édes anyánkat. Kiss Pál. mondta, hogy az adókivető bizottság nagyon méltányos és tapintatos, hogy ellene csak a hírlapok dolgoznak s heccet csinálnak a bizottság komoly munkájából. Ellenkezőleg a bizottság csinálta a heccet, mert ha a mult évi magas adókat nem tudtuk fizetni, hogy leszünk képesek még magasabbat. Ez épen olyan kép, mint mikor a gyakorló téren neki kergetik az elcsigázott bakát egy magas deszkafalnak, s mert azt nem képes átugrani, káplár ur Kovács, egy még magasabb falnak erőszakolja a szegény infanterisztet. Hát ez a hecc ! Nagyon egyforma hecc, mert mindkettőnek dobszó a vége, azzal a különbséggel, hogy a bakákat e hang mellett haza vezetik, az adófizetőt pedig árverezik. A bizottság csinálta a heccet, mert hisz a polgárság egy része már nem veszi komolyan az adókivetést. A tárgyalások során ott üldögéltem a sarokban, midőn belép egy polgár, kinek adóját ott nem léte alatt tárgyalták. Alaposan felsrófolták. — Hát ön miért nem volt itt, csak az imént tárgyalták az adóját. — Hm! — felelt jámborul — mindegy az, de még jobb, ha nem voltam itt, mert nem ártott az egészségemnek. —• De felemelték ám. — Hát csak emeljék, egészen a várbéli nagyharangig, majd az kifizeti. A tavalyiba elárverezték, a mi kis retyemutyám volt, tehát a bőrömnél egyebet ugy sem vehetnének. Ime a nép egy nyilatkozata, mert azt hiszem, sok-sokan vannak, kik a nagyharangot nevezték ki házi titkárnak és pénztárnoknak. De mit tegyenek, ha ők annál is szegényebbek, s a pótadó hulláma meg a várbéli nagyharangig emelkedett? Kajetan. Népoktatásügyi vázlatok a XIX, század első feléből. Az >Esztergom-járási róm. kath. Tanitó-egyesület* 1902. évi május hó 20-án tartott közgyűlésén felolvasta Karácsonyi Béla, tanitó. (Folytatás.) • Bár Simon Antal 1808-ban kiadta korszakos müvét az irás-olvasás tanitás-módjáról (címe : Igaz Mester, a ki tanítványait igen rövid idő alatt, minden unalom nélkül, egyszerre irni és olvasni is megtanítja. S. A. Buda. 1808.) e művel e korszakban még nem bírt tért hódítani. A Simon Antal müvét követő tanitástani kézikönyvek még nem vesznek tudomást e módszertani vívmányról. Igy a magyar Helytartó tanács rendeletéből irt s 1828-ban megjelent »Kezikönyv a magyar falusi oskolamesterek számára« c. müvében, Beke Kristóf a betüismertetés módjáról szólva, csupán a régi szokás szerinti befűzésnek javított módját fejtegeti. És pedig: ajánlja, hogy a tanitó gondosan különböztesse meg a betűknek : a) formáját, b) nevét, c) hangját. S minthogy a hármat egyszerre megtanulni nehéz a gyermeknek, elsőbben is a betűnek az alakját ismertesse meg a gyermekkel. A betűk jelentőségének rövid magyarázata után keletkeztesse a tanitó a vászon-táblán a (nyomt.) betűket, de ne a nagy A-nál kezdje, mint az a könyvben van, hanem a sokkal könnyebb kis i betűnél s folytassa a következő sorrendben: i í, u ú, ü ü, e é, o ó, ö ö, a á. t, r, m, n, c, v, z, s, x, 1, d, b, h, k, j, y, g, f, p, q. A betűk alakjainak ismertetése után következett a betűk neve és hangjának ismertetése. A magánhangzó betűk neve és hangjának egyformasága nehézséget nem okozván, a mássalhangzó betűkről azt mondja, hogy azok hangja olyan, mint a mellette álló magánhangzó. Pl. a k betűnek ká a neve, de a hangja a mellette levő magánhangzó szerint: ke, kó, kö, ok, ők . . . A szótagok összeolvasása és a rendes olvasás után következett — Beke szerint — az írás tanulás és pedig az i, c, s betűkkel »mivel ezen három betűből majdnem az egész abc kikerül.« (A betüismertetés és betüfoglalás könnyítésére sok iskolában használták a »mosofa« alakú betüzö táblácskákat, a melynek egy példánya az esz-