ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-16 / 47. szám

Igazság azért nincs, mert azok az ösi nagybirtokosok (nem az új földes urakat értem) akár világiak, akár egyháziak, nem vették el a néptől a földet. Amit a korviszonyok, a hibás törvény elrontott, vagy ahol az egyéni erkölcstelenség, az uzsora rombolólag dolgozott, mi jogon lehet követelni most a földes uraktól, hogy ezek a sajátjukat adják oda engesztelésül? Adják vissza azok a földet, akik azt a néptől gazság által, a nép rontásával, bűnös úton elvették és ezek most fülelnek és hallgatnak; ahelyett, hogy ők mozdulnának, egyes lapok (az ö lapjaik persze !) már-már uszítják a földnélküli népet a régi és ösjogon biró földes urak ellen. A kazár lapok egyhangúlag fújják a nótát:»földet a népnek© az az el kell venni a papságtól és a nagybirtokosoktól a földet és odaadni a földnélkülieknek. A szocialista-gyűlések is ebben a hangban énekelnek. »Földet a nepnek«, ez legyen a jelszó ! de nem elvenni attól, akinek van, hanem óvni és védeni a kisbirtokost, hogy attól csalárd erőszakos úton ne lehessen elvenni, elperelni, elmanipulálni a földet, korcsma-adósság és uzsora fejében ne lehessen holmi Berele Hájoknak egész község határát eladni, amint azt legújabban láttuk a felső megyékben; ne lehessen ezereket érő birtokokat potom áron elzsebelni. Aztán: a sanda mészáros se ütött oda, a hová nézett! Ezek az urak titokban igy gondolkodnak : csak adjanak a grófok, püspökök földet a népnek, majd a mienk lesz az is idővel, a mi módunk szerint! Hát én amondó vagyok! szép dal ez: »földet a nepnek«, de azt mondom, hogy lassan a testtel, nem kell itt csakis a felebaráti szeretet szép tiszta szemüvegén át nézni, mert az »ordító oroszlán itt is körül jár.« Beismerem én azt, hogy a földtől fosztottak nagy része tisztességes ember, aki akar is újra zöld ágra vergődni ; de van ezek között sok olyan, aki mert nincs semmije, akar ismét és könnyű szerrel »valamihez« jutni, hogy legyen ismét valamije, amin túladhasson! Kapjon a nép földet; de aki adja, az jól vigyázzon, hogy az a kenyér, melyet ö felebaráti szeretetből és mondjuk : a magyar faj föntartásáért ád valakinek, ne pottyanjon az »új földes urak« zsebébe. Nem szabad a földet a telepeseknek föltétlenül kiadni; függő helyzetbe, ne mondjam jobbágyi helyzetbe kell öt juttatni néhány évig ; óvni, védeni kell öt, s ha kell, féken tartani, hogy az ördög hozzá ne férjen, hogy adósságot ne csinálhasson, még a termésére is el kell tiltani a váitóképességtöl is. Ily módon remélhető, hogy pár év után ezerén kiheverik a bajukat. Szép, ha a püspökök, a régi grófok és régi vagyonos arisztokraták adnak telepedésre földet, de adjanak az új földes urak is, az Erger Bergerek, az új magyarok, kiknek apáik az ujjnyi széles parcellákat potyán, pálinka-kontó, uzsora fejében összecsalták, lopták és kiket most égetni kezd a föld talpok alatt, és szureszben vannak és hangosan azt énekelik ; »földet anepnek«, magokban meg azt gondolják : »Ott vannak a nagybirtokosok — azokét vegyétek el — ne a mienket.« — Bécs. A minap bemutatkozott a világ előtt egy valóságos világváros ! Bemutatta szellemét, lelkét és eszményét s csodák-csodája! nem mutatkozott be hitetlennek, sem revolucionáriusnak; nem tüntetett szociáldemokrata nyerseségével, sem liberális simaságával, hanem jó szellemének engedve bemutatkozott. . . kereszténynek ! A kultur-ideálok, az ész-vallás és a fölvilágosultság hivei ezen mélységes áramlat elöl elmenekültek saját eszményeiknek, a modern művészetnek tömjénezni s november 5-én, a bécsi választások napján megnyitották ... a szecessziót, bemutatták a reform-ruhát, mely hivatva lesz a ruhahordó erök központját az ágyékból a vállba átültetni. Hivei még nem akadtak e viseletnek. Ennek az osztálynak, mely eddig a zseb cimerében'utazott, uralmát döntötte meg az erőteljes keresztényszociális fölbuzdulás. Vállas emberek, vállas lelkek léptek előtérbe, kiket a pénzes-zsák életzsaroló nyomása bőszített föl s tett szenvedélyesekké, de másrészt a praktikus kereszténység tett népbarátokká, nemes szocialistákká ! Ily ereje van manap is a kereszténységnek, ha vannak, kik a népet zászlója alá viszik. Bár kapna a közösügyes Magyarország ebből az osztrák szellemből egy erös részletet s fejlődnék ki igy a szellemi dualizmus ! Fölvilágosult, liberális előkelőségeink pedig hadd imádnák tovább is a „reform-zsákot", hiszen a fölbuzdult keresztény nép csakhamar rájuk kötné azt. A »Neue Freie Presse« ugyan félti a kultúrát, melynek napját szerinte immár elsötétítik a csuhák, hanem tán mégis jobb nekünk ez a sötétség, mint az a kultúra, mely a »Neue Freie Presse« hirdetéseiben jut undok kifejezésre. A napokban egy előkelő olasz milliomosnak érkezését jelezte, a ki »kellemes társasagban« akarná élvezni Bécset s nem kevesebb, mint 167 ajánlat érkezett be a laphoz. Ilyen kultúrára jó lesz kissé ráteriteni a csuhát, jó lesz neki egy kis »klerikalizmus«. Meddig még . . . (%*) Esenkedik a félvilág a katholicizmusra ; fogcsikorgatva járnak némelyek, mert nem tudják halomra hányni az üdvös intézményeket, melyeket a katholicizmus nevelt nagygyá. — A „fene gyerekek" egész tábora indul harcba tollal, ecsettel, szájjal, testtel, hogy felkeltsék a bizalmatlanságot, söt gyűlöletet szítsanak az ingatag jellemeknél az Egyház és intézményei iránt. Az uralkodó politika kereszténytelen, katholikusellenes; a katholikus kormányférfiak üres kifogásokkal mentegetik távolmaradásukat a kathokus mozgalmaktól; a szabadelvű lyceumok öszszejövetelén a „Zión"-ban kellemesen szórakoznak; a nem kath. kormányférfiak főgondnoki tisztség cimén fujtatnak a kohóban, edzik a pengéket, melyek hivatottak lesznek a mély álomból felocsúdott uj katholicizmus elernyedt karjaiból kiverni a védelmi fegyvereket; e páros viadalra segédekül ajánlkoznak a „jó katholikusok", kik velünk még egy csarnokban veszik az Úr vacsorát, de Mesterünket már reges régen eladták a zsidó papi fejedelmeknek. Papjainkat a szabadelvüség nagyobb dicsőségére, mert a katholikus hittant tót ajkú híveiknek tótul merészkednek előadni, megfenyegetik, detektivekkel övezik körül, hogy mikor merészkednek önvédelmükre kinyitni szájukat s ha az önvédelemben bátran és férfiasan kitartanak, a tanfelügyelőség javaslatára elrendelik ellenök a fegyelmi vizsgálatot! Igazán nem tudja az ember, jó alkotmányos jogállamban élünk-e, vagy Abderába pottyant véletlenül Esztergom vármegye. A közigazgatás fegyelmit rendelt el egy plébános ellen, ki viselkedéseiért csak egyházi hatóságának, vagy törvénybe ütköző esetleges kihágásaiért a bíróságnak tartozik felelősséggel. Ilyen erély mutatkozik egy részről és dühöng a rend Párkányban másrészről, az iskolamulasztás körül. Az előbbit meglátják, az utóbbi fölött gondosan és kellő körültekintéssel szemet hunynak, mert mindkét helyen papról, annak üdvös és céltudatos működéséről van szó. Üsd a papot, ez a jelszó; ugy kell nekik, mért alusznak olyan nagyon. Másik helyen a vallás-alapítványi tisztviselő okvetlenkedik a maga papjával s mert nem elegendő mély szög alatt hajtotta meg a derekát a némber világ szeszélyei előtt, elvonja töle a köteles járandóságban kiszolgáltatni szokott kegyúri fánál az ősidőktől fogva szokásban levő mennyiséget s ezzel a szerény javadalmazása plébániát anyagilag önhatalmúlag megkárosítja s ez ellen alig van egyelőre orvosság, mert a ministeriumban, úgylátszik, megveregetik az olyan tisztviselő vállát, aki papot kínoz. Egyébként beszélhetnek, jajgathatnak, gyűlésezhetnek, peticionálhatnak, panaszkodhatnak a fák az erdőben e visszaélések ellen, nincs fül, mely bevenné panaszukat. A vallásalapitvány egyik tisztviselője demonstrative vasárnap d. e. 10 órától délután l-ig fizetteti ki a fuvarosok két heti dijját s éppen ezen ok miatt elvonatnak a templomból és a vallás-erkölcsi oktatástól; a pap kötelességszerűen feljelentést tesz a magas kormányhoz és kéri, hogy a dijak kifizetése ne vasárnap, hanem szombaton délután történjék. A felfolyamodásra a panaszos feleletet sem kap, hanem agyonhallgatják a dolgot, mert a papnak igazat adni nem szabad. Az állami tisztviselőnek minden meg van engedve. És ha a papról legparányibb is napfényre kerül, megkondul a vészharang, pereg, illetve bömböl a nagy dob. Hát még van több ? Elég. Hagyjunk máskorra is, mert hát van még a táskában készletben ezeknél furább dolog is. Mindezeket látja, hallja, a nyomást fájdalommal szenvedi a papság és mégis hisz a „sötétség fiai"-nak; mégis kacérkodik némelyik az ál-liberalizmussal. Quousque tandem . . . . ? Meghasonlottunk volna önmagunkkal és egymás között? Vagy talán szinvaksággal vert meg bennünket az Ur, hogy ne láthassuk a veszélyt, mely bennünket környékez ? „Romlott intelligentia, gyönge nép" dörögte fülünkbe nem rég a nagy székely kuruc; vájjon ezen kiszólás egy része ránk is vonatkozhatnék ? Nem és ezerszer nem. Isten papjainak intelligentiája elég erös arra, hogy a Raubschützek vaktöltéseinek lármája miatt bátorságát el ne veszítse. Quousque tandem . . .! igy kiált felénk a józanabb tömeg; fel a munkára! igy ösztökél az Isten szava, a lelkiismeret; nem kell semmit sem elnézni; szeget szeggel. Ez legyen a jelszó. Vasárnapi levél. Ha a szentgyörgymezei legények a Nádler vagy Baróth korcsmájában kissé felöntenek a garatra s elvi nézeteltérések okából összekülönböznek, munkához szokott, kaszát, kapát forgató nehéz kezeikkel, vagy változatosság okáért egy zsebbe való kis bicskával, szabályszerűen kiegyenlítik a differenciákat; ezt értem. Ez az ö becsületügyük! De ha úri emberek kissé kótyagosan, görbén néznek egymásra, s ezért különben tollat, vagy paragrafusokat forgató kezeikbe borotva éles, méteres kardot ragadnak, s aztán neki szaladva egymásnak, felmetélik különben jó barátjuk ereit, inát, vagy legjobb esetben a hasát metszi fel egyik a másiknak, ez is becsület-ügy, de ezt már nem értem. A szegény földmives-legény nem tehet róla, hogy ö csak széklábbal vagy más kezeügyébe eső tárgygyal tudja magát kimagyarázni. Neki nem adatott meg a finom nevelés, a szép szavak, finom kifejezések bősége, hát nem tehet mást, de az úri fajtának mindez birtokában van, a szavak varázshatalmával megtudja, magát értetni és a magyarázatot is megérti, tehát igazán furcsa, hogy ily vérengző durvaságban tör ki. A csárdahös parasztlegényt elesukják. Szuronyos csendörök viszik a dutyiba, s a megyeház udvarán gyakorta látni fát vágó tagbaszakadt sihedereket, kik bújnak a tekintet elöl és borzasztó szégyenükben hálát adnak a börtönőrnek, ha nem kergeti őket rabruhában a napfényre, hanem a sötét börtönben levélboritékot csináltat velők a járásbíróság részére. Ok szegények nem tudnak felemelkedni a modern, az úri gondolkozásig és nem tudják, hogy ök akkor az aszfalton sétáló gavallért kollégájuknak tarthatják ; hogy ök abban a szégyennel bélelt darócban a becsület lovagjai. Ha kikerülnek a börtönből, halálig röstellik s világért sem reperálnák becsületüket másodszor is bicskával. Az úri embert, a szalonhöst, nem szuronyos csendőr viszi be, de hivatalosan is udvarias levél, — boríték alatt. Talán épen abban a borítékban kapja meg, mit kollegája készített. Nem vág fát, nem öltöztetik darócruhába, nem etetnek vele sovány kosztot, mert hisz nem tett oly nagy bűnt, s mindössze csak egy-két embert vagdalt nyomorékká, vagy koldussá. Van a börtönben külön társalgó-terme, kártyáz, iszik, a börtönőrrel cigarettet csináltat, s mikor kiszabadul, megkéri a helyi szerkesztő barátját, hogy irja meg, miszerint párbaj vétségért államfogházat ült. A paraszt-legényt elzavarja a gazdája, ha párbajért börtönt ül; a verekedő tisztviselőt teljes fizetéssel szabadságolja arra az időre felettes hatósága. A törvény hivatott őre és képviselője megszegi a paragrafust, mert hisz semmi erkölcsi, semmi anyagi kára nincs belőle. Sőt! A minisz-