ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-05-18 / 21. szám

Nem adhatunk jobb tanácsot az egyetemre kerülő tanulóinknak, mint hogy legyenek ott is hü követői a magyar kath. ifjúság eszményképének, sz. Imre hercegnek és minél nagyobb számban lépjenek be a védelme alatt álló egyesületbe, mely egyesületnek itt jelen lévő küldötteit mélyen tisztelt kiséröikkel együtt az intézet nevében még egyszer szivböl üdvözlöm. — Percekig tartó éljenzés kisérte a szép beszédet, minek végével két telegrammot olvasott fel. Az egyikben Fehér Ipoly pannonhalmi főapát üdvözölte a vándorgyűlést, a másik ugyancsak Pannonhalmáról jött: az ottani növendékpapság küldte testvéri szeretetének és az együttérzésnek meleg kifejezését. A táviratokat szintén lelkes éljenzés fogadta s e közben Margalits Ede dr. egyetemi tanár indítványt tett, hogy a gyűlés táviratilag fejezze ki hódolatát a hercegprimásnak. A táviratot nyomban megfogalmazta s erre még azon nap folyamán a biboros főpap a következő szép hangon felelt: Ns. Margalits Ede urnák, Esztergom. A sz. Imre-egyesület üdvözletét örömmel és köszönettel vettem. Föpásztori áldásomat küldve vándorgyűlésükre, szivböl kivánom, hogy az egyesület mindinkább zászlója alá gyűjtve főiskoláink kath. magyar ifjúságát, egyházunknak és hazánknak minél több egész férfiút adhasson. Balaton-Füred, 1902. május 11. Vaszary Kolos, bibornok. — A terem egyik oldalán szónoki emelvény állott, s innen mondta el ifjúsági üdvözlő beszédét Kartaly István VII. oszt. tanuló a fögimmázium Czuczor- Önképző körének alelnöke : Méltóságos Elnökség! Kedves Ifjú Társak! Együttérzésünkből lángol fel a lelkesedés, melynek fölemelő örömével vártuk, őszinte melegével üdvözöljük önöket intézetünk s körünk keretében. Tisztelettel hajlunk meg zászlójuk előtt, a melyről a liliomos szent herczeg tekint le reánk; lobogtassák meg itt e szent jelvényt, amely hivatva van, hogy fáklyául szolgáljon egy uj világ megalkotásának terhes munkájánál. Ki kételkedik, hogy győzni fognak ? Zászlójukról a názárethi Liliom néz le biztatóan fiaira, a magyarok Nagyasszonya pedig népét soha el nem hagyta; fölöttük leng és segítségével a réginek romjain megalapítják az uj, a szebb világot. A jelent átalakítani nem lehet, csak erőszakos utakon, amelyek vértengereken vezetnek keresztül, munkálkodni csak a jövő számára lehet: föl kell először nevelni a jövő közkatonáit, nemzedékeket kell támasztani, amelyeknek kebelében leronthatatlan temploma álljon a magasztos eszmék oltárának. A sasmadár, az ifjúság, a porban csúszott eddig, — a magyarok Istenének áldása a vezetőkre, akik kibontva szárnyait visszaadták néki légi hazáját, hogy most merészen szárnyalva fürdik az éltető napsugarakban; akik odaáüitot. ták a repkény mellé a támogató karót, amelybe kapaszkodva följut a tisztultabb légkörbe, a hol, távol a fojtó páráktól, békén virágozhatik. Az élet végtelenébe kivetett ifjút, mint a fészkéből gyönge szárnynyal kibukó madarat, szél elkapta, sodorta magával, mint a hervadt levelet, mig végre a boszorkányszélben összezavarodva, lelki egyensúlyát, hitét vesztve, beállott az önmagával való meghasonlás; vagy, ha szembe is fordult a szennyes árral, ha küzdött is ellene, előre vesztett csatát vivott, mert a küzdelem erejét haladta : aki közkatonának született csak, kénytelen volt vezérré lenni, mert egymagában volt. Porba sújtotta a vihar és csüggedten bizta bénult szárnyait a szél akaratjára. A szerencsétlen hajótöröttek éltető eszméje azonban, ime, ki nem szenvedett, diadalmas glóriával emelkedett fölül a hétköznapiság sötétségén és diadalát üli a por fölött. A levert egyesek helyébe légiók nőttek, előttük viharlátta férfiak ragadják föl a zászlót. S hogy ők is eljöttek közénk irányítani ifjúi lelkesedésünket, köszönet érette s az ég áldása. Az uj emberek előállottak: jövel te is, boldogabb és óhajtva várt uj kor ! Istennek hála ! a költő kérdésére több, mint ötven év után, megadhatjuk a feleletet. Eddig hallgatás volt reá a válasz, most végre büszke és boldog bizalommal kiáll hatjuk : lesz gyümölcse • a fának, mert van már virága ! Van virág a fán: az ifjúság megmutatta, hogy mer szépet, dicsőt, nagyot, és Széchényi mondotta: «Egy szebb jövőnek uraivá lenni vagytok hivatva, ha mertek nagyot tenni !« Van virág a fán: mindegyiknek kelyhébe irvák e szavak : »Aki nem szereti a munkát, az nem érdemes, hogy éljen; de arra sem érdemes, hogy a haza földje hamvait méhébe fogadja!« Mi nem kételkedünk: bizunk és hiszünk; nem bölcselkedünk, de meghajlunk ; nem vagyunk hivatva bírálni, csak lelkesedhetünk, s az Önök buzgóságából merítünk erőt és kitartást a jövő küzdelemre. Mi' még virág sem, csak a bimbója vagyunk, még csak ígérjük a gyümölcsöző őszt. Szívünknek éltető esőre van szüksége még : hullassák beléje eszméik harmatát. Üdvözöljük e zászlót, mi, jövendő harcosai ! Vallás, haza, tudomány ! : ez a jelszó, erre esküszünk mi is és a magyarok Istenének segedelmével teljesíteni fogjuk a kalocsai érsek óhajtását: meg fogjuk őrizni mindenkor keblünkben azt a nemes lángot, mely az egylet védőszentjének oltalma alatt oly magasztos érzelmekre hevít. A melyről a liliomos herceg néz le reánk, köszönet érette, hogy elhozták a zászlót. Szivünk és házunk tárva: Isten hozta! — Az általános tetszést aratott beszéd után kedves szerep jutott az intézet zene- és énekkarának, mely a pódiumon már várta karmesterének, Borovicska Adolf zenetanárnak intését, hogy mikor kezdheti el Böhm »Jancsi és Juliska« című operájának egyik legkedvesebb részletét. Az ének- és zenekar ez úttal is, mint mindig, remekelt, s a közönség elragadtatva az apró művészek virtuozitásától, határtalan taps és éljenzésben tört ki oly annyira, hogy meg kellett a programm ezen számát ismételni. Ezen szép siker, mely bizonynyal élénk emlékezetében marad a jelenlevőknek, Schedl Arnulf és Borovicska, valamint a zenekarban résztvett Varsányi és Vidóczy tanárok érdemét dicséri. Egészen felvillanyozta a közönséget ezen opera-részlet, s midőn elhangzott a másodszori taps és éljenzés, Margalits Ede dr. egyetemi tanár, az »Országos Pázmány Egyesület« elnöke mondta el remek beszédét a következő meggyőző és többször viharosan helyeslett s éljenzett szavakkal : Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! A budapesti testvér-egyetem ifjúságának szine-javából alakult sz. Imre-egyesület első vándor-gyűlését Esztergom ősrégi városában tartja. Ezen alkalommal engem kértek fel arra, hogy ezen egyesület életét, törekvéseit, céljait ismertessem, az általuk képviselt eszméket ezen m. t. körben népszerükké tegyem. A legkészségesebb örömmel engedtem a fölhívásnak. Azonban nagy örömmel tapasztaltam, hogy az intézet ft. igazgatója ezen feladatot, illetőleg az ezen kérdéssel kapcsolatos eszmekört teljesen kimerítette. Nemcsak múltjában, de jelenében is ismertette ezen nemes egyesület történetét, céljait; söt az ifjúsághoz szózatot iá intézett, hogy, ha majd ezen tanintézet gondoskodása alól kikerülve az egyetemek sikamlós talajára fognak lépni, ezen egyesület karjai közt keressenek menedéket, oltalmat ideális életök irányítására. Minthogy ismétlésekbe nem akarok bocsátkozni, más, ezzel kapcsolatos kérdésről leszek bátor pár szót szólani, és ez: »Nem illuzió-e, hogy mi a boldogságot a kereszténység alapján keressük ?« A természetben minden anyagi tárgy súlyánál fogva lefelé törekszik. Ilyen egyetemes törekvés az ember erkölcsi életében, lelkében is van, a mely törekvés alól ép oly kevéssé függetleníthetjük magunkat, mint a természeti tárgyak a súly, a nehézség törvényével szemben. Ez a törekvés, m. t. Közönség, az, hogy mindannyian boldogok óhajtunk lenni. A boldogság vágya minden tettünk rugója. Ezen vágy elérésében a legkülönbözőbb irányzatokat tapasztaljuk az életben. Az egyik kincseket hajszol, hogy ezek által fényt és élvezeteket nyerhessen; a másik dicsőségre, fényes állásokra vágyódik; legáltalánosabban a boldogságot az érzékiségben keresik. Hogyha ez volna a boldogság igazi utja, akkor, minél inkább keresi valaki, annál nagyobb mértékben kellene azt elérnie. De épen az ellenkezőjét tapasztaljuk, hogy t. i. azok, kik mérhetetlen túlzással keresik a kéjeket, az élvezeteket és egyéb hasonlókat, csakhamar képtelenekké lesznek azokra; aki pedig nagyravágyásában mindent kevesel, soha megelégedést nem talál, a mi nélkül pedig nincsen boldogság! Boldogságunk igazi alapja csak a keresztény meggyőződés és az ezen felépülő keresztény erkölcsös és erényes élet, mely a véghetetlenül fokozható boldogságban, az örök boldogságban culminál. (Ugy van !) A pisai toronyról tudjuk, hogy nem bukik el, noha ferdén áll, mert súlypontja mégis talapzatán belül van. Az emberek életében is azt látjuk, hogy azok, kik az élet munkái, fáradozázásai közepette törekvéseik súlypontjában a keresztény alapon megmaradnak, azok érik el legtökéletesebben és legbizonyosabban a boldogságot. Az ifjúság sok veszélynek van kitéve. A veszélyeknek csirája részint önmagukban van, mert a szenvedélyeket a legjobb nevelés sem képes elnyomni, hanem csak fékezni; részint a környezetben, mely vallási felfogásunkat, a mi boldogságunk alapját, sokszor kigúnyolja s minden áron igyekszik minket, kezdve már az ifjakon, ezen alaptól eltántorítani, az egyháztól elragadni. Ebben nagy veszély rejlik; amely veszély nagyságát fokozza az, hogy az ellenséges külső behatások folytán a materialisztikus, vallástalan életirányok merész föllépése a katholikus meggyőződéssel szemben a közelmultbau előidézte azt, hogy mi mintegy szégyenkezve hátravonultunk és nem mertünk nyilt tanúságot tenni katholikus meggyőződésünkről, mintha ez ellenkeznék a tudománynyal, a műveltséggel, a felvilágosodással ! Ez a balhiedelem — hála Isten ! —• kezd oszladozni, a katholikus meggyőződés bátorsága az egész vonalon megnyilatkozik, ifjúsági körökben, gazdasági egyesületekben, nagy kongresszusokban, mindenütt a katholikus meggyőződés bátorsága kezd feltűnni, imponálni! Ez helyes is. Nincs okunk senki előtt meghátrálni, sem tudomány, sem kultúra, sem fölvilágosodás tekintetében; mert hisz' nincs műveltség más, mint amely a kereszténységen alapszik; nincs tudomány más, mint amely az örök Igazság, az örök Oknak tiszteletteljes elismerésén alapszik; nincs művelődés más, mint amelyet a hit szent tüze gyújt és világit meg előttünk. Tehát a »nehéz« kérdések, melyeket velünk szemben találunk, épen a legékesebben mellettünk szólnak. Mi is jó lélekkel keressük az igazságot, nem akarunk csalódásokban ringatódzni; a világ teremtése, az ember eredete, a lélek tulajdonságai tekintetében semmiféle tudományos elméletek nem adnak oly világos, határozott és megnyugtató feleleteket, mint az isteni kinyilatkoztatás a sz. írásban! Nekünk tehát teljes jogunk és okunk van arra, hogy hitbeli meggyőződésünkre büszkék legyünk, azt önérzetesen valljuk és életünkben mindig tanúságot tegyünk róla, nemcsak szóval, hanem tettel is. Ezen irányzatnak jelentékeny szolgálatokat tesz a budapesti egyetemek legjelesebb, legjobb ifjaiból alakult Szent Imre-Önképzó-Kör. Ez magához vonzza — ez hivatása és reméljük a Gondviseléstől, hogy azt majd széles körben teljesiti is — a gyanútlan vidéki ifjúságot, nehogy a bün tőrbe ejtse; nemes körében megvédi a nagyváros kártékony hatásától, irányítja és megtartja azon az alapon, mely alapon egyedül van remény az élet igaz boldogságára. (Hosszas éljenzés.) Azért ezen egylet mindenkinek pártfogását, támogatását megérdemli. És noha én — fájdalom — nem vagyok oly ifjú, hogy soraikban hadakozhatnám, idősebb létemre is legbensőbb örömmel üdvözlöm nemes törekvéseiket és ezentúl is minden tekintetben szolgálatukra állok. Kérem a szülő-