ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-05-26 / 22. szám

Mindaddig tehát nem várunk semmi különös eredményt sem a választási, sem az összeférhetetlenségi törvényektől, mig a zsidó szellemmel beivakodott társadalom meg nem keresztelkedik, mig tagjait nem a keresztény szellem fogja áthatni. Ezt pedig a Széllkormányban eddig nemcsak nem láttuk, de a mult még arra sem ad jogot, hogy a jövőre nézve remélhessük. Túri. — Az esztergomi tanitóképzóről irnak ismét a lapok. Egy magántanuló az intézetnél harmadszor is megbukott és ekkor a tanári karról nyilvánosan állitotta, hogy őket megvesztegette. Az igazgató ezért bűnvádi feljelentést tett ellene a biróságnál. Ebben áll az ügy. Minden elfogulatlanul gondolkozó megnyugszik ez eljárás után, mert nincs ott megvesztegetve a tanár, hol a tanuló megbukott; a többi gyanút pedig el fogja oszlatni a bir ói eljárás. De a rossz akarat nem enged. Az esztergomi tanítóképző katholikus intézmény és pedig jelenleg nemcsak névleg, de szellemében is; tanári kara minden erővel igyekszik e tanítóképzőt a legmagasabb színvonalra emelni és erről az ország kiváló pedagógusai, de hivatalosan is az intézetet gondosan látogató királyi tanfelügyelő és az érseki biztosok elismerőleg tanúskodnak ; végül általános az Ítélet, hogy az intézet soha eddig nem tapasztalt szép eredményeket mutat fel. Mindezek a vallásgyülölök és a botrányhajhászók előtt megbocsáthatlan dolgok. A katholikus ügynek nálunk igen kevés a barátja, de annál több az ellensége; még ott is, hol senki sem várná ezt. Egy katholikus tanítóképzőt szeretnének agyonhajszolni, mert azt gondolják, hogy ezt senki sem védi. Esztergom egyházmegyében volt három, most már csak egy van. Komlóssy fŐtanfelügyelösége alatt megszűnt a nagyszombati és a budapesti. Milyen kiszámíthatatlan veszedelem lenne a kath. tanügyre, ha ezt is elnyomnák ! Aki ismeri ez üldözés tényezőit és az egész hátteret, az undorral és sajnálkozással telik el. Majd ha a birói Ítélet megjön és a megrágalmazottak ártatlansága hivatalosan is meg lesz állapítva, akkor részletesebben fogunk ez ügyről beszélni. ki mögött messze elmaradnak társai; mint hálálkodnak, hogy mennyit áldozott a tudományért, mennyit használt az emberiségnek, mennyivel előbbre vitte a műveltséget. Lelkesedve kezdtem hozzá. — Azóta sok idő eltelt. A tudomány haladt, én is vele; megbíztak azzal s én örvendtem a tudománynak, az ész vívmányainak, nagyra tartottam, nagyra becsültem a tudományt. Egyszer egyik üagyra becsült alakom nagyszerű mü alkotásával volt megbízva. Számolt, dolgozott; müve semmikép sem akart sikerülni a papiroson; képzetes számokkal dolgozott, mikor reális hidpillérről volt szó. Törte fejét, izzadott, — azalatt odakint a munkások megcsinálták számítás nélkül. Másszor számítás szerint ment minden, s midőn az első vonat átment az alagúton, összeomlott az, s a vonatot száz élettel maga alá temette. Gondolkodni kezdtem. Láttam miként dicsérik a tudomány férfíát. — Délután lélekharang szól; a dicsért nincs. Harmadnap már a földbe tették testét. Hát a tudomány, az is meghalt, avagy azt hátra hagyta?! Ugyan hát az a nagy tudomány miért nem tartotta fenn életét?! S azután hallottam, a világ nagy tudósa mondotta, könyvet is irt róla: A tudomány csődöt mondott. Gondolataim kergettek, siettem; mit bánom én; a technika vívmányai ott szaladtak el mellettem, csöngettek szüntelenül; a világosság, mi szemembe ötlött, azt is a tudomány termetté. A nyugdij-ügy. Már évek óta foglalkoztatja e kérdés a főegyházmegyei papságot a nélkül, hogy valamelyes haladást konstatálhatnánk. Olyan ez az egész ügy, mint a halva született gyermek: nem tudják életre kelteni. Pedig égető szükségéről mindnyájan meg vagyunk győződve. A sok terv után szabadjon még egyet megpendítenem, a hosszú eszmecserét még egy néhány sorral megtoldanom. Sokban majmoljuk a külföldet, sokat másolunk le töle, ne vádoljon tehát senki sem hazafi atlanságról, ha a papi nyugdíj-ügyében is külküldi mintáról vagyok szólandó. A szomszédban már több helyütt életbelépett ez az üdvös eszme s miként a tapasztalat bizonyítja, nagyszerűen be is váll. A nyugdijalapnak van egy nagyobbszerü háza, a hol a nyugdíjazottak közösen élnek. A ki a nyugdíjra igényt tart, mindjárt felszenteltetése után belépni tartozik és évenkint 12 koronát fizet az egyesület céljaira. Ha munkaképtelenné lesz, bevonul a közös házba, a hol egy tiszta, egészséges szoba szolgál lakásul, kellemes kert, házi könyvtár és olvasóterem szórakoztatására. Ha megbetegszik, semmi gondja orvosra, patikára, mert még ez is mind kitelik abból a 200 frtból, melyet nyugdijából a háznak fizet. Ha már most meggondoljuk, hogy a nyugdíj rendesen 600 frt, ugy személyére még tisztán marad 400 frt és az esetleges misestipendiumok; mert van ám házi kápolna is, a hol télen is misézhetik. Különben semmi gondja. Igy van ez Bécsben az ottani és szt -pölteni egyházmegyék közös nyugalomházában. Igy van ez a seckauiban is, mely már 1855. óta áll fenn. Ebbe rendkívüli esetekben idegen papok is felvétetnek, ha van hely. Ezekkel természetesen külön megállapodás történik a fizetést illetőleg. Megyéspapok ellenben.évi 2 frttal adóznak, s mikor belépnek, havi 12 frttal járulnak hozzá a fentartási költségek fedezéséhez. — Salzburgban is létezik egy ily intézet, mely irgalmas nővérek vezetése alatt áll. A mint a mondottakból kitűnik, a közös háztartás és lakás sok gondtól, de még költségtől is kiméli meg az ott élő papokat. Csak egy bökkenője van ez intézménynek: mit tegyen a pap azzal a hűséges cselédjével, a ki öt évek hosszú során át oly odaadással szolgálta, a ki esetleg épen a biztosabb jövö reményében hagyta el elöbbeni állását és szegődött ö hozzá? Élte Minek a kétségbeesés ! De midőn ez, ez mind elmúlik; nem lesz semmi ebből a sok vívmányból, a tudomány az is csak lézeng, hiszen már csődöt is mondott. Hol van tehát az a tudomány, mely nem mond csődöt, hol, melynek nem lesz vége, hol, mely soha sem botlik meg ?! Ugyan hol találom, hol? Sehol, sehol! — Minek is élni hát! ? Sötét épülettömeg elé kerültem. A vaskerítésen belül, itt is, ott is hatalmas épületek, tornyos pavillonok. — Ah, a technika! A mitől futottam, oda jutottam. Fussunk tovább! Lábam belebotlik a kerítés végén kiálló hosszú fapálcába. Tudom mi ez. A szeglet-ajtóban nappal jóképű asszony árulgat; az a sok technikus körülveszi, s tőle veszi a gyümölcsöt tízóraira. Ez az asszony most otthon van gyermekei közt; napi keresményén ételt vesz s haza viszi oly örömmel, oly megelégedéssel s midőn látja az árvákat vele örülni, elgondolkodik: »Az én Jánosom is mily boldog ott fönn. Mi is hozzád készülünk.« Szerette nagyon férjét; a kenyérkereső meghalt, maradtak kis gyermekei, — most ezeket szereti. Férjét is szereti, de csak a felhőkön át. Szeret s ez elég. Ez az asszony soha sem kérdi: —- Minek is élni hát?! * * Nagy útról jöttem. Hajlongtunk, tisztelegtünk előtte, szánk beszélt, szivünk hideg maradt. A javarészét az ö szolgálatában töltötte és most mikor már maga is munkaképtelenné kezd válni, elbocsájtatik. — Ez kétségkívül okoz egy kis nehézséget, de azért van ám erre is orvosság. Ha még munkaképes, vállalhat szolgálatot. De ha erre képtelen is volna, nyugalomba vonuló gazdája van oly helyzetben, hogy évi dijat biztosítson neki akár 400 korona erejéig, a mivel pedig már biztosítva van egy magános nö szerényebb megélhetése, kivált falun. Másrészt a plébánia is jobban jár igy. Mert ha nyugalomba vonulva külön háztartást vezet, a házvezetőnő mellett legalább egy cselédet is kell tartania és ezek miatt nagyobb lakást is bérelnie s a mi a fő, őket teljesen el is tartani. Ez pedig bizonyára nem telnék ki mind 400 koronából. Egyrészt tehát a hűség is elveszi méltó jutalmát, másrészt pedig a nyugdíjazott pap sok gondtól, kellemetlenségtől szabadul meg, melyek a külön háztartásnál elkerülhetlenek. Hogy végre a mi egyházmegyénkre reflektáljak, csak az volna kívánatos, hogy egy nagylelkű Mecénás találkozzék, a ki az emiitett intézmény első és legfőbb feltételét, a házkérdést nagylelkű adományával megoldaná. A többi azután már megjönne magától, mert senkisem tagadhatja, hogy ily uton legjobban és legbiztosabban rendeztethetnék a papi nyugdij-ügy. Dr Tardos. Vasárnapi levél. — Pünkösdi rózsák. — Az asztalomra valaki rendesen virágot tesz. Nem kutatom ki állítja oda, de örülök a virágnak, és már nem is érezném jól magam, ha nem látnám szobámban május szimbólumát: a virágot. E hónap elején orgonavirág, vagy három hatalmas csokor tette részegitövé a szoba levegőjét, ma pedig vérpiros, életerős pünkösdi rózsák díszlenek virágvázáimban. Az orgonavirág édes illata a tavasz minden titokzatos rejtelmét belelopta a szivembe; kezdtem érezni, hogy végtelenül csekélység, elvesző porszem vagyok e forrongó mindenségben, és a haldokló virágok utolsó illatát, sóhaját falánk kéjjel iparkodtam magamba szivni. Ez az áhítatos levegő akkor ábrándozóvá tett; az orgonaillatba elvegyülő, úszó szivarfüstböl ideák születtek, és valami láthatatlan erő hajtott, űzött: tenni valamit. Megvallom, elérzékenyültem; olyasmit éreztem, hogy a lelkem egy-egy percre magamra hágy és elszáll az orgonaillattal valahová, ahol sokan halk zsolozsmát rebegnek s könyörgő sóhajokkal kérnek valamit egy felséges erőtől, rendületlen fittymáló fennhéjázót nem szerette senki, de tisztelegni kellett, kitüntetés érte. A kormánynak hízelgett, ez pedig királyi kegyet szerzett számára. Most az Andrássy-uton vagyok én is; azaz : hogy alatta. A földalatti villamos száguld velem. Fenn világos van, ragyogóan süt a nap, lenn sötét, csak a technika világit. Már megint a technika, ismét, ismét. A színlelt tisztelgés undorral töltött el, a technika sem lelkesített; hideg volt körültem. Jobb lenne talán, ha itt halnánk, ha összeütköznénk s maradnánk örökre a föld alatt. De nem; a szerencsétlen villamos mellettünk levő sinen robog el. A kivánt boldogító szerencsétlenség nem következett be. — Ugyan minek is élni hát? — Gizella-tér! Végállomás! — riasztott fel elmerültségemböl; hiába itt kell hagyni a föld gyomrát, ismét a világba kell menni, fel a nagy épülettömeg, embersereg közé. Beh kár, mily jó lett volna itt maradni, a technika diadalával meghalni; csendes volt itt minden, csak a kerekek zaja hallott, a kocsiban is csak ketten voltunk, egy kis gyermek, iskolás fiu, meg én. Ezért nem lett volna kár, lelke tiszta, nem bántják még oly üzö, bántó gondolatok, mint az enyémet; még nem tudja, mi az a hideg — szeretet! Fölértünk a lépcsőn. A fiu boldogan futott anyja, atyja elé, kik öt fönn várták. Ime ez szeret, ez tisztel igazán, ez őszinte, ez szívből jön.