ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-03-24 / 13. szám

síikben sértett nemzetiségek melléje áltak. Söt talán voltak olyanok is, kik tényleg többet vártak töle, mint a mit a néppárt programmja nyíltan igért és követelt. Oh de hová törpültek e vádak, e bizalmatlanságok öt év óta ? Minő dicsőséges, az alkotmány védelmében kitűnő szerepet vitt a néppárt a Tisza-lex, ischli klauzula idejében s mindig, ha az alkotmányunk volt veszélyeztetve. A küzdelemben az oroszlánrész kié volt ? Talán Széllé, ki a Tisza-lexet is aláirta ? A trónörökös házassága alkalmával kifejlődött közjogi vita alkalmával ki állott a Deák F. álláspontján ? Ki magyarázta úgy a pragmatica sanctiot, hogy még a 48-as katholikusok is elismeréssel nyilatkoztak a néppárt alkotmányos gondolkozásáról ? A Rakovszkyak és Zichy Jánosok mindenkor méltó utódokként mutatkoztak a konzervatív zászlót odahagyott nagyságok helyett. Hol látnak csak egy' túlzó nemzetiségi agitátort a néppárt zászlaja alatt ? Ott ugyan egy sem settenkedik. Hogy pedig a néppárt mennyire keresztény érzületű, azt naprólnapra halljuk és látjuk. A keresztnek oly lángoló lelkű védői, mint akár a Hunyadiak. A mit pedig szereplésében felekezetiségnek neveztek, az üres rágalom. A kereszténység nem felekezet, a néppárt pedig Magyarországkeresztény voltáért küzd és dolgozik. Van-e tehát szükség uj konzervativpártra? Nincs. Hanem azok

; kik odahagyták a konzervatív zászlót, de van bátorságuk, vegyék újra kezükbe s álljanak mellénk! Vagy talán van valaki, ki az Apponyiék némaságát dicsőségnek tartja, s erre az irigylésre méltó sorsra vágyakozik ? Az országban nagyon sok volt-nemzetipárti ember van, kik a nemzetipártot nem akarták elhagyni. Ok még mindig ellenzéki emberek s konzervatív gondolkozásuak, de tétováznak. Itt a hiba. Nem kell tehát uj pártot alakítani, hanem álljanak a néppárt mellé, ha melynek neve nem is, de szelleme konzervatív, mely mind jobban fejlődik intensive és extensive is, s mely agrárius, a kor uj szociális bajaira is gondol, igy tehát rendelkezik mindama kellékekkel,* hogy az ország fejlődését előmozdítsa és biztositsa. Túri. szabású reform-tervét magasztalták. Üdvözölték, mint a magyar ipar egén feltűnt uj csillagot, ki semmi fáradtságot sem kímél, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezvén, mélyre ható tanulmányokra adja magát s majdan összegezvén az eredményeket, a magyar ipar föllendülésére minden töle telhetőt megcselekedjen. Maga a kegyelmes ur is felemelkedett helyéről s általános csendben, reá szegzett figyel mes szemek tekintetétől neki buzdulva, örömét fejezte ki, hogy alkalma volt a híres x.-i gyártelepet »megtekinthetni« s,a maga részéről mindenkit jó indulatáról biztosított s kilátásba helyezte, hogy állandó figyelemmel fogja kisérni a gyár további működését, valamint annak szakszerű, tapintatos, fáradhatlan vezetőségét. Bankett után az előzőhöz hasonló ovációkban részesítették a magas vendéget s mikor a pályaházhoz értek, a jelenvoltak hangos éljenzése között robogott el a vonathoz csatolt szalonkocsi, melyben a kegyelmes ur foglalt helyet titkárával. Útközben megszólalt a reform embere : — No ez sikerült, titkár ur. — Valóban kegyelmes Uram! az eszme kitűnő volt s első kísérletével megméltóztathatik elégedni. — Nagyszerű gyár; érdemes volt megnézni. — S azok a hatalmas gépek, kegyelmes Uram; szédítő erővel működnek. — Maga még sohasem látott ilyen gépeket ? — Oh, igen, kegyelmes Uram. Hiszen az újlaki malomgyár nagyobb ennél. — Min csudálkozik akkor? — Hát csak ugy gondoltam. Talán Excellenciád először völt ilyen helyen. Igaz is, fönséges is, vigasztaló is. — Egy hang a keresztény közvéleményből. — A budapesti tudomány-egyetem Rektor Magnificusa az egyetemi tanácscsal követ dobott arra az ifjúságra, mely lángoló hevülésében viszszaszegezte a feszületeket a falakra az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében. A kő visszaesett a Rector Magnificus és a tanács fejére és — hiába volt valamennyin vaskalap — beverte az illusztris koponyákat. A keresztény közérzület pedig ráereszti zuhanyát a sebesültekre és nem épen kellemes, de tiszta vizével, megmossa a nagyságos fejeket, hogy minél előbb tisztuljanak meg, nehogy üszkösödést kapjanak. Nálunk, magyaroknál a vaskalaposok szerencsétlen hónapja ez a március. Azelőtt 15-ike miatt rázta őket a hideg, most 18-ika vacogtatja fogaikat. De a nagy eszmék fejlődésének hideg lázak még sehol sem vetettek gátat. Azt is tudjuk, hogy ha hajnalodni akar, még tanács-határozattal sem lehet kivinni, hogy maradjon továbbra is éjszaka. Megáll az eszünk azon, hogy ezt a szimplex tapasztalati igazságot nem tudta a magyar kir. tudomány-egyetem tanácsa — de különösen annak keresztes pap-rektora. A hajnalhasadást tűzvésznek gondolta és kapta magát félre verte a harangokat, áttelefonált a rendőrségnek, hogy kutassa ki és állítsa elö a gyujtogatókat. A rendőrség volt kénytelen kioktatni a Magnificust, hogy itt nincs bűncselekményről szó, mert a mit tűzvésznek gondol az egyetem őre, az a szent kereszt kezdődő ragyogása, annak meggyujtója pedig az ifjúi szivek izzó tüzes szikrája. Ha a nagyságos Rektor ur ezt üldözendő cselekménynek minősíti, legyen neki izlése szerint, de a rendőrség közreműködését a statárium végrehajtásától megvonja. Az a történetíró, a ki korunkat majdan leírja és ezt a klasszikus esetet ki nem használja a jellemnek megvilágítására, goromba hibát fog elkövetni a korhüség ellen. Hogy pedig a kép színes legyen és némi pikantéria se hiányozzék belőle, ne felejtsd el ó jövendő történetíró megemlíteni, hogy a Religio nevezetű, 60-ik életévét taposó lapban valaki a keresztfüggesztésről csütörtökön ekkép elmélkedett: Az egyetemi keresztmozgalom nagyobb jelentőségű tünemény, mint a milyennek első tekintetre látszik. Ebben a mozgalomban jobbról A nagy ur idegesen feLelt: — Minek néz maga engem ? Nem láttunk ott semmit; ép oly kevés fogalmam van az egész gyárról, mint azelőtt. Láttuk a gépeket, az irodában azt a huszonöt-harminc írnokot, aztán vége. Szőke dr. egy kissé elpirult, majd elsápadt, mire a kegyelmes ur mosolyogva bátorította : — No nem baj; maga majd előkeres valami szak-könyvet, elolvassa s az érdekesebb részeket számomra aláhúzza. Igaz, aztán a lapokat is tudósítsa, hogy az első tanulmányút meglepő eredménynyel végződött s legközelebb Z.-be megyünk. Érti? — Igen, kegyelmes Uram. * Másnap a lapok ciceróval hozzák a következő hirt: X ur ö excellenciája tegnap titkára kíséretében az x.-i gyár megtekintésére ment. A kegyelmes ur a legapróbb részletekig megtekintett mindent. Mint értesülünk, a közel jövőben több nagyobb vidéki városnak gyártelepét szándékozik megtekinteni, hogy igy azokat mélyreható tanulmányozása tárgyává tevén, nagyobb szabású reformokat hozhasson be. Legközelebb Z. városra kerül a sor s csak szívből üdvözölhetjük X. kegyelmes urnák e tervét, mely illetékes körökben a legnagyobb örömmel találkozik. . . Mese. — Miért nem nyugszol édes Lujzikám, mikor tudod, hogy az orvos föltétlen pihenést ajánlott ? — szólt egy fehérhajú, bánatos, törődött asszony liliomarcú unokájához, ki szétbomlott hajés balról, pro és contra, Magyarország közéletének összes fény- és árnyoldalai kavarodtak össze. Gordiusi csomónak látszik az egész; pedig hát keresztény újjászületés jelentkezik benne, persze hogy kínokkal és erőfeszítéssel. Eljö az idő, midőn ki fog tűnni, mennyire igaza van a szentírásnak, midőn az egymásra következő nemzedékekről azt mondja : »Az atyák ették a savanyu szőlőt, és a fiak fogai vástak el.« Midőn viharzik a szenvedély, a nap ragyogó tányérja elé sötét felhők vonulnak fel. Lesz idő, midőn fölülkerekedik majd a költő igazsága : Uj nap fényié reánk Annyi viszály után ! És tedd hozzá ó jövendő történetíró, hogj? ez az elmélkedő valaki hétfőn benn volt abban az egyetemi tanácsban, amely egyhangúlag statáriumot hirdetett a keresztkiszegezö »tettesek« ellen és hogy ez a valaki szintén keresztből élő pap volt. Ponczius Pilátus ! te pedig légy hathatós pártfogójuk kollégáidnak. Mi pedig jámbor olvasóm, elmélkedjünk e böjti szent időben 1-ször arról, hogy az a bizonyos »zsidóktóli félelem«, melyet a szentírás emleget, csak Pilátus szivében fészkeit-e, és nem fészkel-e még manap is némely egyetemi rektorok és tanárok szivében is; 2-szor arról, hogy mire viszi az embert az, ha minden áron a császár — akarom mondani —- Wlassics barátja akar lenni; 3-szor arról, hogy lehet-e pilátusi ítéletet kézmosással ellensúlyozni, még ha egy egyetemi tanács önti is a vizet ujjainkra. Végül kollokvium gyanánt gondoljuk meg, hogy a szent keresztnek mekkora veleszületett joga van arra, hogy mindenki, de különösen a papok védelmezzék jobban, mint a szemük fényét, hogy müy szégyenletes lustaság á szent kereszt isteni jogait nem érvényesíteni és mily arcpirító dolog az eddig érvényesült jogokat föladni. Azután kérjük Istent, hogy küldjön nekünk egész embereket, a kiknek gerince csontból van, nem kaucsukból. Ime az egyetemi keresztkiszegezés lélekés erkölcstana. Sem nem kellemes, sem nem szép, de igaz. A vaskalap és alkalmazkodás sivár és kapkodó politikája ez, a melyről a nemesen hevülő ifjak — akaratuk ellenére lerántották a leplet. Ilyen politikának élni vágyó nemzet kebelében egy pillanatig sincs helye, mert hektikássá teszi azt bizonyosan; ezt ki kell izzadni igenis, ha „kínokkal és erőfeszítésekkel" is, és ha e kívánatos »kínokra és erőfeszítésekre« megsavanyodott vaskalapos taktikázok nem alkalmasak — jal, láztól révedező szemekkel hánykolódott a széles, diófa ágyon. — Nyugodnám én szívesen, csak ne fájna itt oly nagyon — válaszolt a leány szivére szorítva picinyke kezét. — Ugyan-ugyan ne képzelődjél! Onnan van csak ez, mert még itt is, nagyanyádnál a csendes falun, mindig zaklatod magad. Próbáld meg, gondolj a pihenésre, a nyugalomra s minden jó lesz. — Hisz' arra gondolok, az örök pihenésre, arra a nagy csendre, melyet az élet minden zűrzavara sem tud megzavarni . . . De ez még nincs itt. Ki tudja, meddig kell még reá várnom ? •—- Ne igy — vágott közbe a nagyanya — hirtelen és észrevehetően elszomorodva. Megint azzal búsítasz, hogy itt akarsz hagyni minket, a kik úgy szeretünk ? Miért nem gondolsz inkább a gyógyulásra, a mikor ismét vigak leszünk és örülni fogunk az életnek ? —• Mert az lehetetlen én édes, jó nagymamám ! A csapás nagy volt és én gyönge . . . Nem bírom el. — Várj csak, majd elmondok neked egy mesét. Egészen úgy, mint azokon az estéken, a mikor kis lány létedre nem akartál addig aludni menni, a mig a nagymama nem mesélt valamit. Ez a mese, a mit most hallasz, csak abban különbözik a többitől, hogy megtörtént . . . Hanem várj egy picit, előbb rendbeszedem párnáidat,