ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-03-17 / 12. szám

értsd rákényszeritessék, rátukmáltassék a vevőre s fortélylyal és csellel, melyet akárhány esetben ordinári csalásnak mondanánk, a nyakába varrassék. A varrógépet szerintük az embereknek nyakába kell várni, különben nem kel el annyi, amennyit szeretnének eladni. Ugyanezt lehet elmondani bármily gépről; fölkinálás, tolakodás, rászedés nélkül nem kel el elég. Az üzlet igy szokott történni. Az utazó beállít a házba s a gazda nem tudja lerázni nyakáról a kelletlen vendéget, nem is megy el az addig, mig a jószivü ember egy papirosra rá nem irta a nevét, persze csak azért, hogy el ne felejtse azt az ügynök, ha megint erre jár. Végre! sóhajt fel a szegény ember, megszabadultam. Ah dehogy, rövid időn érkezik egy árucikk, melyet elfogadni nem akar, ügyvédet fogad, pőrét rendszerint elveszti, az áru pedig, mely eredeti áron se kellett, 3—4-szeres árban a nyakában marad. Könyvet lehetne irni a visszaélések különféle nemeiről, melyeknek a vidék nap-nap után ki van téve. Ime egy más eset! Falusi földműveshez beállít egy ily utazó, de sehogy se birja megrendelésre rávenni, elmegy tehát, de másnap társával mint lókupec állit be, — lévén a parasztnak néhány szép csikaja; — meg is egyeznek, foglalót is ad az üzér, az egyezség irásba foglaltatott, s hogy a lovakért bizony senki sem jött, hanem jött a vasúton egy cséplöszerelvény a paraszt cimére, melyet — a fent vázolt előzmények után ki kellett váltania. A budai országúton egy utas kéri a mellette elhaladó fuvarost, hogy venné fel; ö is abba a faluba igyekszik; az uton igen meleg barátság kötődik köztük, söt az utas átadja névjegyét is, a parasztnak persze nincs ilyen, de sebaj, van az utasnál toll, papiros, rá irja hát viszonzásul nevét, lakcímét és párnap múlva érkezik cimére egy varrógép. Ilyen és hasonló eljárással tarolják le az utazók a vidéket s a terheket viselő tisztességes kereskedőt, a ki az ily »üzlethez« szükséges bagariabörrel nem dicsekszik. A csökönyösebbek ugy mennek lépre, hogy meghívják őket egy ital borra a kocsmába, lerészegitik s mikor a talaj már kellőkép elö van készítve, iratnak velők alá megrendelést, vagy váltót. Ezt a müveletet nevezik »megrendelesek gyűjtésé«-nek. Igy jut aztán a vidéki ember olyan gép birtokába, a melyből fölösleges az az egy is, a mely van, de még kifizetve nincsen. S ezt nevezik a Budapesten összeült kereskedő urak »áldásthozó ténykedésnek,« mely nélkül falvakba és mezővárosokba nem kerül majd be a varrógép. A varrógép elárusítóinak érdeméül rójják föl, hogy Magyarországban a házi ipar 90 századrésze az ö vívmányuk, s hogy nem képzelhető kormányakció, amely e téren eredményében oly fényes lett volna. Hát ki ne siratná meg a hazának e nagy jótevőit, s ki ne akarná számukra legalább a varrógép darusítását biztosítani! Ilyen szépen tudnak Budapesten a varrógép-elárusítók énekelni. No mi ezt a nótát nem fújjuk. Mi vidéki kereskedők vigécekre nem szorulunk, kik vevőinket lefogják s azon dolgoznak, hogy az effajta vidéki kereskedés kisebb-nagyobb városainkban teljesen pangjon. Ha a fővárosban nem szeretik a bilincseket, nem szeretjük mi vidékiek sem azokat; de ha szabad kereskedelmet óhajtunk, a szabadság alatt nem az erőszakoskodás, nem a fölkinálás, nem a cselvetés szabadságát értjük. Azért tehát mi vidéki kereskedők is egyesülünk, s érdekeink védelmét kérjük. Kérjük a tek. kereskedelmi- és iparkamarát, hogy az 1900. évi XXV. t. c. hatálya a varrógépre is kiterjesztessék. Különben kárt szenved a kiskereskedő, kárt a helyi kereskedés, s legnagyobb kárt a vevő, kit a törvény védeni szándékozik. Megvagyunk győződve, hogy kérelmünk meghallgatásra talál, s azért azt a tek. Kereskedelmi- és Iparkamarának pártolásába ajánljuk s annak a miniszterhez való fölterjesztését alázatosan kérjük. „Már az iskolában megszerették egymást.. ii. De a tárgyra térek! Neszét vettem, hogy iskolás gyermekeim is már »cihünek«, azaz öszszeadják előre a bizonyos számú garasokat — gründolnak a huncutok — elöoén/nek a ^-dás fogadására; megválasztották »apjukat«, ez egy bizalmi férfiú, ki a pénzt kezeli. Miután ilyformán meggyőződést szereztek arról, hogy a szövetkezetnek holmiféle utólagos ráfizetésekkel, deficittel nem kell küzdenie, jöttek hozzám az engedélyért. A döntő szó az enyém levén, döntöttem, ök meg ész nélkül rohantak el tőlem. Igy nem lett gyerek-tánc. De azért mind ott voltak a legények táncán és ezek szívesen befogadták őket, hogy a deficittől szabaduljanak. A rá következő vallatásnál kitűnt, hogy itt is, ez alkalommal is az öreg násznagy igazat mondott : »mar az iskolában . . .« Vagyis, itt is az iskolás fiú csakis a kiválasztottjával táncolt három nap és három éjjel. Akkor még nem volt szerencsém ismerni Tóth Béla ur paedagogiai elveit, csak a »Szájról-szájra« c. müve után ismertem, de biz' ha száz Tóth Béla létezett volna is, megtáncoltattam böjtben a farsangi táncolóimat. Ezt látta volna Tóth ur! írtam egy cikket a »Népnevelő«-be a korcsmai mulatságokról és iskolás gyermekekről; felhívtam a szülök és elöljárók figyelmét a rendeletekre, amelyek szigorúan tiltják, hogy tanköteles gyermekek részt nem vehetnek a korcsmai mulatságokon. Falra borsót hánytam! Hja: a bove maiori discit arare minor, öregapám is igy tett, mikor gyerek volt, mégis becsületben őszült meg ! Hogy mennyi erkölcsi kárt okoznak a gyermek lelkében a korcsmai farsangi mulatságok, azt legjobban az tapasztalhatja, ki köztük él. Most azonban eltérek egy kissé tárgyamtól, mert elmélkedtem az »Esztergom« mult számaiban felvetett alapos kérdésen, hogy miként lehetne a farsangi pogány szokásokat megszüntetni ? Iszonyú nehézséggel fog járni, mert a pogány szokás népünk második természetévé vált még a legelrejtettebb faluban is. Pedig: »a természetet akár bottal is űzheted, mégis visszajön. c< Nem bot kell itt, hanem nyomó-rúd, az is a javából. Ezt a nyomó-rúdat pedig adják kezünkbe a közigazgatás faktorai és fogja ö is velünk együtt. Tudják ök igen jól, hogy a farsang három napja mennyire megmételyezi népünket. Ne adjanak táncengedélyt ! Vagy ha ez az egyéni, avagy polgári szabadsággal ellenkezik, úgy hozassék törvény, avagy szabályrendelet, mely szerint a tánc engedélyezésért fizetendő taxát 50 vagy 100 koronában állapítja meg. De jó volna ez az iskola-alapokra! Szentségimádást tartatok a 3 napon, a föbiró potom 4 koronáért táncengedélyt ad. 70°/

0 — tegyük föl — eljön hozzám, mellém áll, 30°/

0 az ördögé. Es miután állítólag jó néha az ördögnek is gyertyát gyújtani, abból a 70°/

0-ból többen, mint kik már imádták az Urat, elsietnek 1—2 órára — éjjel a táncra. »A példák oktatnak.« Egyik szomszédom Szentségimádást hirdetett a három napra. Este a legénység egy része elment a korcsmába, hol pálinka mellett reggelig kártyázott pénzre — pedig nyomorult nép — a másik része egy magánházban táncra perdült kivilágos . . . akarom mondani a beharangszóig. Azok ledobták a »blattot«, ezek elengedték a leányt és mentek Szentségimádásra. Valóságos irónia! Csakis a közigazgatási tényezők jóindulatú segélynyújtásával, szigorú rendszabályokkal, de ezeket és ezeknek végrehajtását ne bizzák a falusi kupaktanácsra, mert »a fejtől bűzlik a hal.« Akkor a Szentségimádás nem lesz profanátió. Sajnos — de való — hogy a szentségi Jézus szeretetének lángtengerével még nem tudja népünk fagyos szivének jégpáncélját felolvasztani. Megvan benne az állatias természet. Akár Júdást látnám magam előtt. Egyrészről Jézus szeretete, másrészről a szenvedély. Ez hatalmasabb. Természetes, hogy e mulatságokon jó részben ott vannak az iskolakötelesek is. Legalább a tanítás után leszállinkóznak. Ott maradnak egész éjjel szüleikkel és másnap mindegyike úgy néz, mint Pilátus macskája. Az ezután esedékes büntetést lerázza. Ha az elöljárókat a felügyelet mulasztás miatt feljelenti az ember, száz módot talál, hogy kibújjék. Nem hiába politikus nép vagyunk, de akárhány falusi bíróból lett volna egy Bismarck. Ugy kivágja magát és annyi tanura hivatkozik, hogy a föbiró előtt olyan lesz, mint a patyolat. Meg van mentve a kupaktanács, ki erre a győzelemre szörnyet iszik; a botot kitiltották az iskolából, a gyerek nagyot nevet markába és a jövő táncon újra ott van. Hiába beszélünk! mindaddig hiába sopánkodunk, mig a közigazgatás tényezői el nem ismerik, hogy a farsangi mulatságok végtelen károsak úgy a felnőttekre, mint az iskolakötelesekre. Emlitsem-e ezeken felül még a fonóházakat? Aki falun él, az ha nem is tapasztalásból, de hírből tudhatja, hogy ez valóságos ördögi találmány. Ide is eljár a kis lány anyjával, a másik elviszi az iskolás fiát. Hallják az otromba élceket, trágár beszédeket és még mi mindent, mit leírni sok is volna, meg nem is lehet. Ily formán szövődik egy viszony — persze a szülök tudtával és közbenjárásával — az iskolás fiú és leány között. Az iskola falain kivül a mindennapi érintkezésnél ez erősödik, melyet az iskolában sem tudnak eltitkolni. Nem régiben néhány hónapon szükségbeli helyettes tanitó voltam. Mit tapasztaltam? Különös figyelemmel kisértem azokat, kikről hallottam, vagy éber megfigyelés után észrevettem, hogy majdan évek múlva ezekről is azt fogja mondani a násznagy uram, nogy »mar az iskolában megszerették egymást.« Azt tapasztaltam, hogy az a nebuló a kikérdezés alkalmával másnak nem igen súg, csak a kiválasztotta leánynak és viszont. Az Írásbeli dolgozatoknál egész svindlit képesek elkövetni. Miután a fiúk a leányoktól elkülönítve ülnek és igy a dolgozataikat egymásétól közvetlenül le nem írhatják, leirja, a ki előbb elkészült, egy darab papírra és úgy továbbítja a kiválasztottnak. Ezek amolyan kedveskedések, a szerelem nyilatkozatai akarnak lenni. Mennyi éberségre, mily éles szemre van szüksége a tanítónak, hogy ezeket észrevegye! Ha pedig észrevette, mennyi küzdelmébe kerül, mig képes lesz szétvágni a fonalat, mely ezt a két korán égő csemetét összeköti. Az oktalan szülő már 4—5 éves gyermekének fülébe dúdolja, hogy ez a te szeretöd. Annyiszor hallja ezt a nótát a gyermek, hogy végre is valamelyes érzéki vonzalom támad szivében az iránt, kit szülői annyiszor emlegettek előtte. Ezen vonzalommal lépi át az iskola küszöbét és ezzel hagyja el. Innen datálódik a mondás : »mar az iskolában megszerették egymást.« Mi a teendőnk? Mentül többször beszéljünk a szülők azon oktalan eljárása ellen, hogy már 4—5 éves gyermekeiknek úgynevezett »szeretot« választanak. Az iskolában pap és tanitó vállvetve működjenek közre, hogy holmiféle érzelmi megnyilatkozások onnan kiküszöböltessenek. Nem árt a radicális cura sem, ha mindjárt Tóth Béla úr és társai paedagogiai elvei ellen van is. Én is próbáltam és néhány esetben sikerrel. Más esetekben az alapos megszégyenítést, vagy más paed, eszközt használtam. Kérjük fel a főszolgabírót, esetleg az alispánt, hogy a községi elöljáróságot a lehető legszigorúbb büntetés terhe alatt kötelezze arra, hogy a gyermekeket a korcsmai és általában a táncmulatságoktól tartsa távol. A csendőröknek parancsoltassák meg, hogy a fonóházak látogatóit ugraszszák szét, esetleg bírságolják. A farsangi táncmulatságok engedélyezése pedig annyira nehezítessék meg — mint fentebb emiitettem, hogy ne legyen képes a falu fiatalsága ez engedélyt megszerezni. Ipolyfödémesi. Lehetséges-e bélyegleletezés az egyházi pénzi táraknál és plébániai hivataloknál? Aktuálissá tette e kérdés feltevését a márc. 10-ki »Esztergom« (O) j

e

gyű cikkezőjének azon jóakaratú hozzászólása, melyben óva int a templomszámadási nyugták bélyegmentességéröl az »Esztergom« márc. 3-ik számában közölt nézetem követésétől, »nehogy e miatt valakinek esetleg kellemetlenségei legyenek a pénzügyi hatóságokkal ... melyek a nyugtákat még a levéltárban is megvizsgálhatják és ha nincs rajtuk bélyeg, fölveszik a leletet." Nihil horum! miért is sietek ezen mumustól való félelmet teljesen eloszlatni a következőkben. Az 1881. évi 26. t.-c. 29. §-a értelmében a m. kir. p. ü. miniszter által hivatalosan kiadott bélyeg és illeték törvények és szabályok (röviden illetékszabás) idevonatkozó szakasza ekkép szól: 219. §. »A jelen szabályokon alapuló bélyegkötelezettség pontos teljesítésének ellenőrzése szempontjából, a pénzügyminiszter kiküldött biz-