ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-02-10 / 7. szám

telményekkel lép eléjük. Ez igények azonban semmi mást nem kivannak, csak az ősrégi hagyományoknak a korhoz szabott továbbfejlesztését. Valaminthogy a szerzetesség lényegével sem ellenkezik az, hogy a kor követelményei a szerzetest a közélet porondjára hivják. Lehetnek, vannak szerzetesek, akiknek kötelességük a világtól való teljes elzárkózás, a többségnek, a köznek azonban ott van a helye a mindenkori eszmék, áramlatok forgatagában, hogy mint sziklán vagy megtörjenek rajta, ha rosszak, vagy helyes mederbe tereitessenek. Az egyes szerzetesnek nincs keresete a világban, de a köznek igenis van. Ha a szerzetes megjelenik a közélet őrhelyén vagy küzdőterén, csak a köz nevében állhat ki, szavainak ez ád tekintélyt, tetteinek ez ád súlyt. Ugy szerepel, mint valamely nagyhatalom követe, ki milliók erejére támaszkodva* szól és tesz. Itt már láthatjuk az egyik követelményt is, mit a korszerű hivatás támaszt. A szerzetiességnek nagyhatalomnak kell lennie, azzá pedig ma és mindenkoron a fegyelem teszi és a tudomány. Fegyelem, ez az első, a szerzetesi aszkézis szabványai szerint gyakorolt szigorú fegyelem. A fegyelem az egyes emberben is elengedhetetlen; fegyelmezetlen ember legfölebb csak avval jő számba, hogy minduntalan galibát okoz. Testületben pedig duplán is életfeltétel a fegyelem. Ezen kivül pedig tudomány kell, megingathatlan, mindenre kiterjedő, a kor magasán álló, igazán modern tudás. A tudományban érez és gondolkodik az emberiség, a tudomány határozza meg belső-külső életét. A szerzeteseknek az életet irányitaniok kell, hogyan feleljenek meg e hivatásnak tudomány nélkül ? A modern tudás minden terének hatalmukban kell lennie, hogy rá határozó befolyást gyakorolván, biztos fegyverükké tehessék a harcz vívásában. A logikai következmények során egy fokkal tovább haladva az irodalomhoz érünk. Az egész emberiségnek is megvan a lélektana, amely az egyes emberével meglehetősen ugyanaz. Eszméink, gondolataink, akaratunk elhatározásai csak idegrendszerünk közbenső működése utján ölthetnek testet; az összes emberiségben sincs másképen. Eszméi, tudománya, gondolatai meddők, ha az irodalom nem közleti számukra a megvalósulást. Az irodalmat a maga egész terjedelmében kell vennünk s igy felöleli a sajtót, a szószéket és az iskolát. Látnivaló, hogy ujat e téren sem kívánunk szerzetesrendeinktől, hisz eddig is működtek mindhárom irányban. Csak intenzivebb munkásságot kell sürgetnünk, ezt is leginkább a sajtó terén. Szerzetesrendeinknek sokkal több tehetség, sokkal nagyobb erő — anyagi és szellemi egyaránt — áll rendelkezésökre, mint amennyinek érvényesülését látjuk. S nevezetesen az irodalomban nem foglalják el azt a helyet, amely megilletné őket. A döntő csatákat pedig itt fogjuk vívni, a szerzeteseknek itt kell első sorban helyet foglalniok. Sokat panaszkodunk irodalmunk szegénysége miatt s bizony nem alaptalanul. Nem csoda, kevés a munkás. Szerzeteseinknek kell sorba állniok, ott kezdődik a diadal, amikor megteszik. Addig is örömmel jegyezgetjük az első lépéseket. Azzal vádolhatnának, hogy mindent a szerzetesektől várok, mintha azonkívül nem is volna már más munkása is a ker. restaurációnak. Baj volna; a feladat megoldását igenis a szerzetesektől várom, de nem kizárólag, hanem első helyen. A nagy munkában a szerzeteseknek kell vezetniök. Erre történelmi múltjuk ád jogcímet és intézményük természete képesítést. A közért való önfeláldozó munkásságról van szó, a bér és jutalom reménye nélkül; ki hivatottabb erre, mint a szerzetes ? S a többi munkásnak nem kell-e minta, ha csüggedésre lankad ? S nem lesz-e lelkesítő példa a csak Istenért dolgozó szerzetes ? Igenis, én a szerzeteseket várom újjászülető irodalmunk hadseregének első soraiban, mert szilárd reményem, hogy a millióktól várt ker. restaurációt a szerzetesek juttatják diadalra, ezt pedig első sorban az irodalom utján tehetik. A hivatása magaslatán álló szerzetesnek tehát amellett, hogy szigorúan fegyelmezett, kifogástalan életű szerzetes, tudósnak kell lennie a szó legmodernebb értelmében, szón és szíven egyaránt uralkodó szónoknak és irónak. Ebben semmi uj nincsen, ez csak a régi mult hagyományainak ébren tartása. A beavatott láthatja, hogy szerzeteseink, nemcsak a külföldön, itthon is, már-már tudatában vannak ujabb hivatásuknak, és bizalommal tekint az ifjabb nemzedék jövője elé. Vezérre van szükségük, de reméljük a Gondviseléstől, hogy ezt is meg fogja adni. És a XX. század újból dicsőséget hoz a kereszténységnek s a kereszténység örök Királyának. Vasárnapi levél. — A rossz fa. — Vissza tudok még emlékezni iskoláztatásom azon napjaira, mikor apró kortársaimmal a leckék helyett csínyeken törtem fejem. Oh te boldog észjárás, merre tűntél a tapasztalatokkal sötétté változott gondolatvilágban ?! Ártatlan csínyek, faragott kegyetlen viccek, melyek mind az ismeretkör rovására szülemlettek akkor, milyen természetes izzel foglalkoztattátok a tiltott világban szárnyaló ifjú lelkeinket. Milyen édes gőggel néztünk végig egy olyan lurkón, akit ugyan kollegánknak vallottunk, de felsült valami csínyével; rajta vesztett, avagy nem tudott kikecmeregni abból a hínárból, amit különben nem is ö kevert maga köré, hanem társainak sikerült rossz példái. Azoknak elsült a vicc; neki beszekundázott. És ez mindenesetre nem az ö privát bűne volt, hanem amazoké is, akik a sikerült rossz példákkal elöljártak. Mennyi lehetlenül mulatságos kérdésekkel köszörültük elménket, hogy a csínyek fondorlatait megismerjük. Mindez öntudatlanul, édes gyermeki könnyelműséggel lett elkövetve a nélkül, hogy tudtuk volna, hogy bajuszos korunkban annyi hasonlatát fogjuk találni e világban, és még ide is el-el integet majdan egyik-másik 'felsült vicc, a maga hasonlatos megszeppent képével. Mert láttam hasonlatát a héten tárgyalt fegyelmi ügynek. Elém állt egy verőfényes és iskolaporos napon hat kortárs és kérdezé: »Melyik fa nem ég el, ha a tűzre dobják?« Felelém én: »A kofa.« Óriási hahota tört ki erre s én kezdtem rájönni, hogy a kofa nincs szalamander hírében társaim előtt, mert a megfejtése a kérdésnek a tréfa szó. Elvégre a kofa ép oly fa mint a tréfa, de a jelen esetben rossz fa. Ha rossz fát teszünk a tűzre, az kellemetlen szagú, hát még ha egy kofát vetünk a lángokra, milyen pecsenye-illatot terjeszt az }\ Tekintély dolgában lejáratott ez a nemsikerült vicc egy időre kortársaim előtt, s igy tán érthető azon titkos, és itt is tagadott szimpáthia, amivel nézem a megfegyelmezettet. Ha én a tréfát teszem tűzre, ha nem is fa, de ég; mig ellenben a kofa rossz szagot terjesztett társaim értelem érzéke alá, hát megbuktam. Nem elég kérem a példát érteni, tessék jól megfejteni. A fegyelmezettnek is vannak kortársai; ő is rossz fát tett a tűzre. A rossz fának rossz a szaga. Kegyetlenül rossz, és csavarja az orrát a közelállóknak, akik ha el is tapossuk, még szikráz lábaink alól az üszök. Már most kedves olvasóim bocsánatát kérem; ne haragudjanak rám, hogy én is egy ilyen reservatio mentalis-szal telt kis levelet irtam, és hogy a találékony szfinx álorcáját vettem magamra; valamint azért sem, ha ezen levélkém nem heliotrop illatú. De nem is lehet, mert a thémám a rossz fa volt. Lyza. Thomson Caesar hangversenye. Hallottuk hát a csodás hegedüst s lelkünk elmereng a hangok képzeletvilágában, melyet kis időre előttünk feltárt. Most következnék a riporter kötelessége, hogy hü képet adjon a hangverseny lefolyásáról. A mig ez a külsőségek leírásának keretében mozog, könnyű a dolga, mert szívesen ad számot arról, hogy ime van városunknak, ha nem is nagy, de elég tekintélyes számú közönsége, a mely a művészetet pártolni, azért áldozni is kész: de honnan vegye, ha leírásában a hangverseny művészi szinvonalat megközelítő képet kell adnia ! Thomsonra a kritika elcsépelt frázisait alkalmazni különösen ott, a hol azok értékét nem iámerve, sokszor érdemetleneknek is tulon-tul osztogatják, legalább is nem illik; mert a mi szépet és magasztalót szakavatott^ tollak irtak egy hegedűművészről, abban Thomsonnak bőven volt része; ujat irní pedig majdnem lehetetlen, hacsak nem alkalmazzuk a bécsi lapok legutóbbi elkeresztelését, a kik öt »Zaubergeiger«-nek, varázshegedüsnek nevezték el. Igy hát inkább arra szorítkozunk, hogy a hangversenyt nyomról-nyomra követve, egy kis halvány képet nyújtunk az átélt mozzanatokról. Bevezetésül Inon Pál moszkvai zenésznek egy hegedű-zongora sonátáját mutatta be. A mü értékéről — mint újdonságról — első hallásra bírálatot mondani, kockáztatott dolog. Tény az, hogy a szerző nem a nagy közönség számára irta, mert szövevényes polyphoniáját még képzett muzsikus is alig-alig élvezheti. Szerző nagy contra puncticus ismeretére vallanak a rövidke motívumok feldolgozása, amelyek egymást a hanglétra minden fokánál űzve űzik. Csak egyszer csillan fel egy igen kedves ó-szláv táncmotivum, amely három változaton át érdekesebbnél érdekesebb alakzatokban domborodik ki. Nagyjában háládatlan feladatnak tűnt fel a mü megismertetése még oly tökéletes előadásban is, mint azt művészeink bemutatták. Csak ezután lépett feszült figyelem közt a dobogóra Thomson, hogy Vieuxtemps d-moll versenyében némi Ízelítőt adjon művészi játékából. Fokról-fokra melegedett fel a közönség, midőn Händel ,Largo'-jában széles, mélységes tónusát élvezte, Chopin pazarul kecses mazurkájában elegáns játékmodorát, játszi könnyed vonókezelését bámulta; Simon »Berceuse«-bent pókháló-szövetszerü finom cantilenájában s andalió pianissióiban gyönyörködött, s a Thomson-féle passacagliában a fenomenális mestert s a nehézséget nem ismerő nagy művészt csodálta. Amit ebben, s ezután különösen a Paganini ábrándban produkált, az egyszerűen mesés, megfoghatatlan annál inkább, minél behatóbban analyzálnók részleteiben. Az a frenetikus taps-vihar, mely Thomsont minden alkalommal üdvözölte, fokmérője volt a közönség fokozódó lelkesedésének. Nem volna a kép teljes, ha Thomson kísérőjéről Delune Louisról meg nem emlékeznénk. Mint kisérö kiváló zenésznek bizonyult, akinek van érzéke a simulékonyságra úgy, mint a domborításra. De igazat fog nekem adni ö is, hogy csukló- és ujjtechnikájára sokkal nagyobb súlyt fektetett, mint az előadott zenemüvek szellemének beható tanulmányozására. Kiváló zongorás ezért még ö, kivált a külsőségekben, s mindenesetre oly kaliberű, hogy egy ily magas színvonalon álló hangverseny összhatását nem zavarja. Megvagyok győződve, hogy e felejthetlen est emléke soká fog még élni a szivekben, s Thomson neve sűrűn fog forgalomban maradni azok között, akik a művészetet a művészet kedvéért szeretik. Kersch Ferenc. HÍREK. * Bíboros Főpásztorunk püspökké szentelésének évfordulóját hirdette e hó 7-én a Nagyboldogasszony-harang ünnepélyes szózata, imára híva sziveinket. Ugyancsak e hó 12-én lesz Ö Eminentiája magas születésnapja, mely alkalomból is legmélyebb tisztelettel fejezzük ki fmi hódolatunkat kegyes Atyánk iránt. — Ez örömteljes napok sorában van február 3-a, melyen Ö Eminentiája jóságos Helynöke, Boltizár József püspök Ö Méltósága 81-ik születésnapját ünnepelte számtalan tisztelője lelkes jókivánatainak nyilvánulásai között. * Gróf Csáky Károly váci püspök két udvari papjával és házi orvosával, hétfőn Rómába utazott. * Főegyházmegyei hirek. Nizsnyánszky János csesztvei plébános f. hó 3-án agyszélhüdés következtében meghalt. — Vozárik Antal vácegyházmegyei nyugalmazott áldozár, ki BalassaGyarmaton a megyei közkórházban mint lelkész működött, a mult héten elhunyt. — Moravek Boldizsár Vágsellyére káplánnak, Polák Ferenc Lipótvárra fegyintézeti lelkésznek küldetett. * Farsangi ebédek. A papnevelő intézetben Venczell Antal pápai praelatus, prépostkanonok folyó hó harmadikán adta szokásos farsangi ebédjét, melyen Boltizár József érseki helynök, Andrássy János alispán, Balentovics János ezredes, Hamar Árpád, Hollósy Rupert fögymnasiumi igazgató, lovag Hoeffern Róbert főhadnagy, Frey Ferenc országgyűlési képviselő, von der Lippe László százados, Magurányi József ügyész, Magos Sándor ítélőtáblai biró, Niedermann