ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-02-03 / 6. szám

gazdagodott pénzintézet 4°/o legfeljebb 4*/s °/o fizet balek kundsaftjainak. Templomom pénze évekig hevert 4-es kamat mellett egy ilyen méhköpüs takarékban és hiveim, — a templomi vagyonnak létesítői — tán ép ezért a templom, pénzért fizettek 8 percent kamatot és egy percent járulékot annak a cidevant »takarek« intézetnek.) »Schöne Gegend« Szerk. És most lássunk a bizonyításhoz. A betétek biztossága azért oly nagy a hitelszövetkezeteknél, mert 1-ször alaptőkéjük rendkívül nagy, tekintve működésök körét és expanzióját. Ugyanis minden tag jegyzett üzletrészeire nézve ötszörös szavatosságot vállal összes vagyonát lefizetni egy-egy jegyzett üzletrészre, azonkívül minden egyes üzletrészét 200 korona erejéig vagyonával fedezi bukás esetén. Ezen szavatosság pedig nem bliktri, mert a hitelszövetkezetek tagjai rendszerint földmivesek, kik közül a legszegényebbnek is van holmi házikója és kertje, mely testvérek közt is ér 200 koronánál többet. Applikáljuk most ezen paragrafust a gyakorlatban. — Szövetkezetünk jegyzett üzletrészei 23550 koronát tesznek ki, fedezetük a szavatolás által 94200 koronát, vagyis együttesen 117750 koronát képviselnek, mely összeg szolgál biztosítékul betéteinkre s egyéb kölcsön kapott pénzösszegekre nézve. Mily forgalmat csinálnak a részvényes takarékpénztárak ily alaptökével ? Szomszédságunkban van egy néhány ilyen intézet : egyik 60000 koronával kezdte s mindjárt az első évben forgatott fél millió idegen pénzt, a másik, a harmadik detto, egy millión alul nem is adják. A hitelszövetkezetek ilyest nem reszkírozhatnak: az alapszabályok kötik kezeiket. Kölcsönöket ugyanis csakis saját tagjaiknak adhatnak s tagjaikat csakis bizonyos szűkebb meghatározott körből vehetik fel, kiknek érintetlen becsületességü, nagykorú embereknek kell lenniök. A mi szövetkezetünk köre pl. összeesik a plébánia területével, azontúl nem vehet fel senkit tagnak, következőleg csakis a plebániabeli négy kis községben helyezhet el kölcsönöket 271 segélyre szorult tag közt. Már most tisztelettel kérdem, képzelhetö-e, hogy 271 többnyire kisbirtokos földmivesekböl rekrutált tagnak — kik közül igen sokan kölcsönre egyáltalán nem szorulnak — hitelszükségleteik kielégítésére nem volna elegendő oly összeg, mely a hitelszövetkezetnek szavatolt alaptökéjével — esetünkben száztizenhétezer koronával'—teljesen biztosítva vsn? Igaz ugyan, hogy harmadfél év alatt felvittük ezen összegnek felére, mert máris körülbelül ötvennyolc ezer korona erejéig adtunk kölcsönt tagjainknak: csakhogy tekintetbe kell venni, hogy ezen kölcsönösszeg legnagyobb része régi függő uzsorás addósságok convertálására fordíttatott s nem képzelhető, hogy ez a rapid progresszus folytatódik, ha csak ismét uj tagok s igy uj kölcsönkérésük nem vétetnek fel a szövetkezetbe: ámde ez esetfényes asztal, ehetik, ihatik, igaz; de ha a pincérnek a 20 koronásból kell váltani, az addig fut az apró pénz után, mig az utasnak vagy a pénzt kell ott hagyni, vagy a vonatról lemaradni, mert az nem vár. Lám az uj kor okosabb, mert egyesíti magában a régit, csakhogy finomabb kivitelben ; ma nem rabolja meg az embert lobogó ingű betyár, hanem finom, aranygyűrűs úr, vagy fátyolos hölgy, kik még azt a szívességet is megteszik a gazdag utasnak, hogy chloroformmal elaltatják; vagy belekerül a bicsakkal keresztelt lovagok kártyakompániájába, kik az utas tárcáját alaposan áttéritik saját hitökre, t. i. körül-metélik a zsebet és kihúzzák a tárcát. Haladunk! nézzük csak azt az elegáns épületet, a hova a vonatról behajtatunk. Abban a régi korban, midőn oly hátramaradt emberek voltak, csak az a parasztos hangzású »korcsma«, »csarda« szó járta; alacsony, szalmás, ritkán zsindelyes ház, füstös szobák, búbos kályha, a melyben hasáb fa égett, égig nyúló dunyhás, vánkosos ágy . . . Ma emeletes ház, szőnyeges lépcső, festett szoba, a kályha akkora, mint régente egy csizma-szár, és benne egy marék koksz, vaságy, közel a földhöz, a vánkoskában egy marék toll, takaró, a mely alatt össze kell húzódni, vagy kiugrani alula, ha a sötétben megjelennek a tapéta alul a csipös »látogatók.« Az előtt faggyú-gyertya, hozzá lichtputz (koppantó), ma villany; régente órákig kiabált a vendég, mig valaki jött, ma villany-csengetyüre rohan a pincér és a szoba-cicus. A régi ebédnél cseréptányér, cinkanál, korsó, ma ragyogó tányér, ben ismét növekedik a befizetett és garantirozott alaptöke is. A hogy nálunk, ugy áll a dolog másutt is. Ab uno disce omnes. A nagy alaptőke, ennek kereteiben mozgó forgalom mindenesetre métermázsás érv a hitelszövetkezetek biztossága s előnye mellett, tekintve az elhelyezendő kisebb méretű betéteket. Szent Anzelm kollégium Rómában, az ÁYentinuson. A hét halom legterjedelmesbikének fődiszét jelenleg mindenesetre szent Anzelm apátsága s a hozzácsatolt nemzetközi kollégium teszi. Az utazók, zarándokok, kik többnyire szorgosan bejárják a kolostorokkal, intézetekkel beépített, szinte megerősített várjellegével bíró halmot, habozva, hogy ne mondjam tudatlanul állanak meg a szépen parkírozott udvar vasajtaja előtt. Persze az utikönyvek még vajmi keveset tudnak róla: csak annyit, hogy a máltaiak villájának déli sarkával átellenben fekszik egy »nagyszerü« uj épület, szent Anzelm apátsága és kollégiuma. Ugy ezen oknál, mint nemzetközi jellegénél fogva is, nem lesz talán fölösleges munka, ha az érdeklődök számára néhány szót ejtünk a nevezett apátságról és intézetről. Azt a szerzetesrendet, melynek egykoron föladata volt a szent hagyományt, melyért a szent atyák szóval és írásban annyit harcoltak, a népvándorlás hullámaiból kimenteni és békés, termékeny talajba átültetni; mely az idők folyamán oly theologusokat és szenteket adott az egyháznak, minők szt. Leander, Isidor, Ildefons, Beda, Panchasius Radbertus, Algerius, Lanfrank, Anzelmus stb.: — Szent Benedek rendjét az a borzasztó vihar, mely a XIX. század elején végignyargalt Európán, a pusztulás lejtőjére, mondhatnók, a sir szélére taszította. Azonban — hála érte az Isten gondunkat viselő kezének! — utolsó pillanatait élő századunkban uj reménynyel, duzzadó erővel telt ágakat hajtott; s talán joggal nevezhetjük egy ilyennek az Anzelmianumot. Szent Benedeknek és rendjének nagy tisztelője, O Szentsége a pápa emelte s ezzel önmagának állított nagyszerű emléket. XIII. Leo, a mióta csak elfoglalta a pápai trónt, mindig kegyének kiváló jeleivel halmozta el a patriarcha rendjét; célul tűzte maga elé — a vihartépte rendet régi fényének, dicsőségének magaslatára emelni. Innen a nemzetközi kollégiumnak gondolata! Az eszme egyébiránt nem uj. Vagy 310 és soha meg nem feketedő alpacca ezüst. De, de régente olyan volt a porció, hogy ember volt, a ki megette, ma olyan finom a szelet, akár egy cédula; régente kancsó, ma finom 2 decis üveg, a melyben a pincében készült »somlai« van. Régente egy ebéd 10 garas volt, ma 10 korona, és a hasban maradt még kiadó helyiség. Régente padon ültek; ma »kanapet« esznek sonkával. Mondják, hogy régente a vendéget sokszor kifosztották a komisz korcsmában, ma a vendég örül, ha pénzéből annyit megmenthet a sok portás, inas, szoba-leány, csizma tisztító és hordár között, a mivel tovább futhat. Régente magyar étel, ma cifra francia nevű kotyvalék, a mitől a jó gyomor tótágast áll. De még azokra a »korcsmakra« és »csárdákra« nem is igen szorult az úri utas; ott voltak a kastélyok és a nemesi kúriák mindig nyitott kapuikkal. Ha a déli harangszó, vagy az est útban érte, az első úri ház kapujának neki hajtott a kocsis akár csak otthon; de még arra is volt eset, hogy az uraság délben kiküldte a kapu elé a hajdút és ha valami úri »cséza« jött, a hajdú egyszerűen bekommandirozta az ura házába és a »nemzetes« vagy »tekintetes asszony« vagy úr úgy fogadta, mintha 100 év óta ismerné; és tejben, vajban fürösztötték; és ember volt, aki aztán onnan könnyen kiszabadult, mert még a kocsi kerekeket is eldugták, hogy ne mehessen. Ma, ha valahogyan bebotlik a vendég, lótás-futás van, szétrebbentik a cselédet ide-oda a szomszédhoz »kereti a nagysága, ezt-azt, vendégünk jött« és évvel ezelőtt XIII. Gergely alapította az első kollégiumot szent Benedek rendje számára, bizonyára Diodati András kezdeményezésére, kit az angolok honfitársuknak tartanak; de ugyancsak öt az olaszok montecassinói apáttá teszik; de ugy látszik az angolok részén az igazság. Ez a collegium Anselmianum vagy 150 évig állott fönn, belőle került ki a többi között V. Pius. Ezt a kollégiumot újította föl 1887-ben XIII. Leo. Nyolc éven át bérházban volt elhelyezve az intézet; első rektora Gaetano Bernardi. Eközben O Szentsége megbizottainak sikerült az Aventinuson alkalmas helyet vásárolni az építendő intézet számára (a telek ára 250,000 lira); a tervrajzot az apátság jelenlegi feje, a Szent-Benedek-rend prímása, Hildebrandus de Hemptiune készítette. Oly szorgalommal láttak a munkához, hogy 1893. április 13-án Dusmet bíboros, cataniai érsek, az alapkövet letehette. Az épités vezetői Vespignani gróf, Sneider lovag és más nevesek voltak; kiváló figyelemmel kisérték, mozdították elő az építkezést, mint O Szentsége megbízottai, Rampolla, de Ruggíero és Dusmet bíborosok; az épités rengeteg költségeit jórészt a pápa fedezte (1.700,000 lira), a többit a különböző kongregációk és a rend barátai. Két év múlva annyira előrehaladtak az építkezéssel, hogy a kollégium beleköltözködhetett. A templom azonban csak az elmúlt szent évben készült el; nov. 11-én, szent Márton napján szentelte fel a pápa államtitkárja, Rampolla del Tindaro bíboros, mint »Legatus a latere« vagy tiz bíboros, 72 bencés apát (a világ minden részéből), az egész egyházi Róma jelenlétében. Magyarországból Fehér Ipoly pannonhalmi főapát volt jelen titkárjával, Kardos Celesztin dr.-ral, valamint Kroller Miksa, pannonhalmi perjel. A monumentális épületcsoport komoly méltósággal emelkedik ki avult környezetéből; tekintete majdnem komor, de szépen gondozott környéke, tiszta belseje kedvessé teszik. A falak nagyrészt halvány téglaszinüek, fehér mészkőoszlopokkal, sarkokkal megrakva. Mindjárt a bejáratnál levő épülettest az apátság céljaira szolgál (apáti lakás, laikus testvérek, konyha, könyvtár, stb.), alakja négyzet; hozzáilleszkedik a kollégium téglalapalaku teste; közepén van a nagyszerű oszlopcsarnok, keresztfolyosóval két részre osztva; északnyugati részén a templom kettős bejárattal, egyik az oszlopcsarnokból, másik a hivők számára a templom négyzetalaku födött előcsarnokából. Egyébiránt a bazilika-stylben épült templom két részből áll; a felső a chorus száigy tovább ... A vendég gyomrában már háromszor is elharangozták a delet, mig ebédhez jut és olyan az ebéd, hogy ha esetleg utánna kérdik a vendéget, hogy mikor lesz megint szerencsénk ebédre? könnyen rá mondhatja: »Akár mindjárt.« Vagy a cseléd megkérdezi: »mikor méltóztatik elutazni ?« — Régente ebéd után »kvaterkaztak« abból a hordóból, a melyen a »kocúr« ül és eljött a »conventios cigany« és húzta a szép nótát; — ma a »finom« ebéd után kap a vendég egy piciny gyüszünyi csészében »mokka« kávét, olyat, hogy az első korty után a gyomrához kap, a mely a »mokka« után gyanúsan megmozdul. A régi tajték-pipa és szűz dohány helyett kap olyan »regalia médiá«-t, a melyet szivás közben inkább »regalia bestia« névvel szólit és a cigány helyett kénytelen az ifjú »nagysaga« egykor még a gyárban hangolt, zongorának csúfolt, papirmaséból készült elefántcsont billentyűs, húros skatulyán pengetett »szüz imájá«-t végig hallgatni és megtapsolni. Régente az urak az ország dolgáról beszéltek, közbenközben nem hiányzott a »móka« sem, az asszony meg a dolga után nézett; ma »cerclet« tart ebéd után a »nagysaga« és beszél a női »emancipációról/* »philosophiáról,« politikáról; a férj pedig örül, hogy hallgathat, a vendég meg »fogat,« hogy mi hamarább valami közeli vendéglőben megtalpalhassa az ebédet. Nem ugy van most, mint régen volt! haladtunk nagyot! de minekünk régieknek sok, sok dolog nagyon új és igy bizony sokszor: juj! is. P. I.