ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-11-10 / 46. szám

rendszernek e ciklusban végbemenő megreformálása után, mikor majd meglátjuk, hogy az újonnan szervezett megyében az önkormányzatnak mi dolga akad, párthiveink szervezkednek, s kiveszik részüket a . . . kötelességből. Egyelőre tehát annyit kérünk : ne méltóztassanak a megyét semmibe sem venni; érdeklődjenek s el ne Ígérkezzenek. — Egy elnöki beköszöntő. Jó szokás s korrekt felfogás szerint, ha valaki elnökké lesz egy egyesületben, beköszöntőjének, mondjuk székfoglalójának hangja mindenkor szerény, előkelő és concilians. Az esztergom-járási tanitó egyesület minap új világi elnököt választott, s sajnálattal nélkülöztük beköszöntőjében az emiitett kellékeket. A helyett, hogy magasztos elnöki hivatásáról s katholicitásáról, mint illő egy katholikus egyesületben, konfessiót tett volna, tapintatlanul, nagy hangon és a tárgyhoz illő komolyság nélkül megleckézteti a papságot, s szemére vet olyan dolgokat, melyek lehettek egyes papok hibái, de sohase a papságé. Egyes esetekből általános következtetéseket vonni csak az szokott, aki a logikával hadilábon áll, vagy pedig örül, hogy Ízlésének s modorának megfelelően borsot törhet előtte antipathicus emberek orra alá, nem nézve, igaza van-e ? Olyan hangon tartotta az új elnök úr beköszöntőjét, mintha nem is katholikus, hanem vegyes cégű egyesületben tett volna szive és egyénisége mértékének megfelelő vallomást. Azt dobta oda az uj elnök úr többek közt, hogy a tanítóval sekrestyés és inasmódon bántak el a papok, hogy csak most kezd »szerencsesen ritkulni a papság körében azon faktorok száma«, kik a tanitót kevésre becsülik, és hogy az egymásra utaltság szükségét csak most látja be a papság. Igy beszél egy tanitó Esztergomban, itt, a hol fizetésük méltányos emelkedését is egy pap lelkes, fáradhatatlan buzgalmának köszönhetik a tanitók, a hol a papság mindenkor mint kartársát a nevelés szent munkájában becsülte meg a tanitót. Éppen a helyi viszonyok miatt nem vallott prudenciára ilyen öblös kifakadásokkal elöállani. A papság ott, a hol az a tanitó megérdemelte, a hol az a tanitó hivatása és kötelessége magaslatán áll és állott, mindig becsülte a tanitót, vele érzett, munkatársának tekintette, és támogatta ügyében-bajában. Ha azonban annál a tanítónál minden kedvesebb volt, csak az iskola nem, ha a tanitó nem tekintette papjában feljebbvalóját s vele hetvenkedve szembe szállt, — természetesen annak a papnak bánásmódja se »modernizálódott« ! Az új elnök úr úgylátszik azon kaliberű, »felvilágosúlt« tanitók közé tartozik, kik a nagyzolásban utánozva a »felvilagosult« nagy urakat, nem a magok háza előtt söpörnek, hanem a papok birájának tolják fel* magukat, negélyezve a tudást, no meg az »igazsagot«. Azon tény, hogy egy katholikus egyesületben, hol plane tekintélyes számú egyháziak is voltak jelen, hivatalos functionarius részéről ilyen tapinpapért és azután ágya szélére ülve hallgassa meg, amit mondandó lesz. A kórház papja csakhamar megjelent; a beteg pedig elkészülni végső útjára meggyónt és megáldozott, melynek végeztével igy szólt suttogó hangon édes anyjához : »Mikor mint festő külföldre mentem, magammal vittem vallásos meggyőződésemet és különösen a fájd. szüz Anya iránt való szeretetemet s valahányszor festő táblámhoz ültem, éreztem, hogy a szüz Anya ihlet ecsetvonásaimban. Festményeimet dicsérték is mindenütt. — De később rossz társaságokba keveredve megfeledkeztem a szüz Anyáról, elvesztettem azt a finom érzéket, a melylyel eddig birtam. Előbbi festményeimtől elragadtatva egyesek még csak dicsérgették új képeimet, de hírnevem lassankint alászállott művészetemmel együtt. Ekkor a szabadkömivesekhez szegődtem, akik anyagilag támogattak és művészetemet újra a régi polcra akarták emelni . . . Hiába volt minden! . . . Feltartóztathatatlanul sülyedtem minden tekintetben; festményeim nem keltek el, én pedig bosszúból és mint szabadkömives, elvből vallás gunyolónak és vallás irtónak csaptam föl. — De eljött a büntetés órája. — Lassankint inni kezdtem, ami szenvedélylyé fokozódott bennem annyira, hogy mindenemet eltékozolva mint foglalkozás nélküli csavargót haza szállítottak. Itt ivási szenvedélyemet nem elégíthetvén ki, irtam édes anyámnak pénzért, de nem küldött — ekkor elkeseredésemben meglőttem magamat . . .« A beteg hangja mind halkabbá vált, végre alig volt hallható, majd azután mintha új eröt tatlan felszólalás megtörténhetik, egy részt nagy adag elkapatottságra vall a felszólaló részéről, mi az idők jele, — másrészt túlzott gyengeség nyilvánult azok részéről, kik azt végig hallgatták komolyabb visszautasítás nélkül. A testület úgy látszik nagy lelkű akart lenni s nem akarta ott a helyszínén maga részéről is az elnöki nimbust megtépni. Különben, valamint a stilus jellemzi az embert, úgy ez az egész elnöki bemondó, »a mennyei javak« durva hánytorgatásával jellemezte előadója katholicitását. Mi ezen azonban már nem csodálkozunk, mert a ki támadta már az egyházzal szorosan összefort intézményekben a papokat, az ilyesmire is képes. Legföljebb azon csodálkozunk, hogy egy katholikus tanitó-egyesületben valaki ilyen programmal elnök lehet. Ehhez ugyan gratulálni nem lehet, s csak az esztergomi katholicizmus bámulatos türelmére vall, hogy mig országszerte büszke önérzettel ébred a katholicizmus, bátor és katholikus elérőtől duzzadó férfiakat látunk az egyletek élén, itt Esztergomban, ilyen mükatholikusok állhatnak veterán katholikus egyesület élén, s durva kézzel törnek rést a tisztelet és illem törvényein. Ez az idők legnagyobb jele. — ,,Was fehlt unserer Arbeiter-Jugend?" Ez a cime egy német könyvnek; magyarul : mire van szüksége a mi munkás-ifjúságunknak ? Buzárovits könyvkereskedésében böngészve a könyvek közt, erre a könyvre akadtunk s meglepetéssel olvastuk a kérdésre a feleletet is, melyet valaki ceruzával irt oda: Geld ! Pénzre van szüksége! Meglehet, hogy ezt egy ifjú Salamon irta, aki a régi Salamontól csak a vért s nem a bölcsességet örökölte. A keresztény szociális szakosztályban Budapesten, Chovanetz Gyula asztalossegéd, egy világlátott fiatal ember mást mondott; azt vitatta, hogy a szakmunkásoknak mindenekelőtt képzettségre van szükségük és szolid, tiszta erkölcsre, hogy léha, gondatlan tékozlókká ne váljanak, s komolyan vegyék a kenyéradó munkát. Az olyan, aki arra a kérdésre, hogy mire van szüksége a munkás-ifjúságnak, azt feleli, hogy pénzre, bizonyára bőségesen van fölszerelve lump-hajlamokkal s léha, üres figurája a magyar elmaradottságnak. Chovanetz szerint az ilyen munkás-osztály nem tudja megvédeni keresetét és jogait önmaga, s jogvédelem szempontjából minden esetben rászorul másoknak kétes védelmére. — Mily jó lett volna esztergomi s más vidéki városaink iparosai közül többeket ott látni a kath. nagygyűlésnek szociális szakosztályában; de ez a komoly irányzat, mely egyedül segíthet rajtunk s mely az iparost egész munkásnak s egész embernek, iparát értő, müveit s erkölcsös embernek kivánja, miköztünk még csak szivárgó kis viz-ér, még nem áramlat, mely a zátonyra került magyar munkát emelje s a holt érről a boldogulás vizeire terelje. Törődjék a vajúdó magyar ipar az ö önzetlen jóbarátaival is s ne csak azokkal, kik port hintenyert volna, élénk hangon folytatá: »A lövés után eszméletemet vesztettem s midön először magamhoz tértem, e jámbor nöt láttam magam előtt, aki elmondta, hogy hol és hogyan vagyok; egyúttal átadta a hivatalos motozáskor nálam talált olvasót, mely itt van kezemben . . . Kimondhatatlan változást éreztem magamban, mikor ezt az olvasót a kezembe vettem és kimondhatatlan hála fogott el édes anyám iránt, a kinek megígértem, hogy olvasómat mindig magammal hordom . . . összes Ígéretem közül ezt az egyet tartottam meg ! . . .« »Egy pillanat alatt lejátszódott előttem egész életem; kezdett bennem életre kelni a jobb érzés és kezdtem magamba térni; eszembe jutott gyermekkori szép imádságom, a melyet oly sokszor elmondtam a kisded Jézust tartó Szüzanya képe előtt ősi házunkban, a melyet azonban a gonoszok társaságában elfelejtettem . . . Arra kérlek most drága édes anyám, hozd emlékembe és mondd velem: Emlékezzél meg legkegyesebb szüz anya Mária . . .« Az anya és fia együtt kezdték e szép imádságot, az első szavak után azonban a fiú hangja egyre lassúbbá és vontatobbá vált, majd szendergés lepte meg, melyből lelke átköltözött a boldogok hónába. ., . Az anya pedig és az apáca folytatták : »mert sohasem volt hallható, hogy valakit gyámoltalanul magára hagytál volna, ki ótalmadat kérte és pártfogásodért esedezett . . .« K. nek a szemeibe. Hogy még nem törődik, annak bizonyságát tapasztaltuk mi is, mikor a minap előkelőbb iparosunk, annak hallatára, hogy kath. nagygyűlés volt Budapesten, azt jóhiszemüleg a plébánosok és káplánok összejövetelének tartotta s csak arra a kérdésre, ha vájjon ő nem katholikus-e, jött tisztába a dologgal, hogy voltaképen neki is lett volna ott helye. Lám Chovanetz ezt tudta, pedig még csak fiatal segéd; de világlátott ember lévén, a vidéki elfogultságon már fölül emelkedett. Vasárnapi levél. — Théma nélkül. — Brr! — milyen idö ! Kedves Redaktor ur, most éjszaka érkeztem haza Komáromból a füzitöi vicinális értékű játékvasuton. Komáromba Tatáról mentem, Tatára pedig innen hazulról indultam délelőtt. Ugy-e milyen secessiós menetrend! Isten tudja, mi vitt innen Tatára, Tatáról Komáromba, — én csak azt tudom, hogy Komáromból a »Vasárnapi levéW hozott haza. Tatán egy mosolygó képű kis menyasszonynál voltam. Nem ugyan az én menyasszonyom, de nekem is van hozzá jussom, mert a bátyámé. En a bátyámmal, a tanulást kivéve, mindenben versenyeztem, tehát ebben sem tágíthatok, mert ha alapjában vesszük, nekem még több jogcímem van rá. Először, mert merem mondani, hogy nekem jobban tetszik a leányka mint neki, másodszor pedig, mert a bátyám hamarább született, tehát megjöhetett volna már az esze és nem volna szabad a házassági hazárdjáték kártyáját gusztálnia. A házasság manapság nagyon kétes játék. Tapasztalt emberektől hallottam, hogy ebben tulajdonképen akkor nyer a játékos, ha nem játszik. Tehát mit akar most a bátyám, aki régente »ramslin« mind elnyerte a nagyapánktól kapott garasaimat? Tudja kedves Redaktor ur, ilyen gondolatok járták az agyamat, midön a hires tatai várkertben sétáltunk és gyönyörködtünk a kalapnagyságu krysantheumokban. Eszemben sem volt a vasárnapi levél, sem a hírrovat, sem a többi. Csak ugy ment a társalgás simán. Észre sem vettem, hogy ujságiró vagyok, mert egészen megfeledkeztem kötelességeimről. Egyszer ö mondott valamit, másszor én; egyszer ő mosolygott, másszor én. Hogy mit beszéltünk ? azt unalmas volna leirni. Csupa előrevetett képei a jövőnek. Családi, anyagi, egyéni dolgok, mind olyan thémák, melyek nem ringatják az embert valami ideális hangulatba, de a banalitás szóbacillusaitól eredetüknél fogva desinficiálva vannak. Még talán Komáromban sem jutott volna eszembe a vasárnapi levél, ha nem megyek egy papirkereskedésbe és nem veszek ansichtet. A boltos, midön már egy csomót vettem, még egy félét mutatott. Ez úgymond a legújabb. A lap egyik szögletén a komáromi Klapka szobor hűséges képe van. Bár kicsiny, de jól kivehető minden része. A hős katona amint a veszély felé feszíti mellét s lábai alatt a kellő szimbólum, a távolba néző oroszlán. A lap másik sarkában ugyanez van, de parodizálva, kifigurázva. Itt az előbbi képen ülő oroszlán, neki bőszülve ugrik egy vén asszonynak, mig a hös Klapka komikus mozdulattal kapja el a farkát és igy visszarántja a levegőben maradt fenevadat. A képek között ilyen forma vers olvasható: Minap Klapka oroszlánja Anyósomat majd megette, Milyen kár, hogy a hős Klapka Kivont karddal állt mellette . . . Eszembe jutottak erre e mi exotikus vadaink. A szabadon kószáló oroszlánok, a »Koronaban« működő női zenekar tagjai; a hiúzok, a párducok, a tigrisek, a választások után elszabadult sakálok, a végrehajtók, a fogát csattogtató megveszett hiéna. Itt villant fel agyamnak légszesz lángja;