ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-11-03 / 45. szám

— Krach és erkölcs. A Schladererek s más uri passziókban szenvedő hazafiak idejében, mikor már nem sokára visszatérhetünk déd-szülőink szokásához, hogy t. i. harisnyában tartsuk a pénzünket s ki ne adjuk se Takarékba, se Bankba, jól esik olvasnunk egy népszerű plébánosnak levelét, ki a következőket irja nekünk; » A népnek pénzre lévén szüksége 20 - 30—50—70 forintra, többeknek előlegeztem (hej, mire jó a magyar-kincs! no adjon Isten belőle minél többet. Szerk.) minden irás és tanú nélkül, s annyi eset közül csak egyetlen egyszer történt, hogy valaki az adott összegnek felét eltagadta. Ez is egy részeges fráter volt, aki mint fuldokló ember a borotvába is, hát ö a tagadás hálátlanságába kapaszkodott; meg is adta az árát. De ezen az egyetlen eseten kivül soha sem történt meg velem, hogy a pénzt, bár, mondom, irás s tanuk nélkül kapták, letagadták volna. (Hej, ezek aligha részvényesek, sem bankigazgatók, sem szinházbajáró emberek! Szerk.) Történt öt év előtt, hogy két hivem V. és K. évelödve beköszöntött hozzám azzal, hogy tanácsot jöttek kérni, mert pörre mennek különben, ha nem segítek rajtuk. V. ugyanis jó ideje K.-nak pénzt kölcsönzött s most K. megjött a pénzzel, hogy azt V.-nek átszolgáltassa; igen ám, de most ütött ki köztük a perpatvar, mert az adós K. 200 forintot dugdosott V.-nek markába, amit ez elfogadni nem akart, mert arról volt meggyőződve, hogy ö K.-nak csak 100 forintot adott annak idején. Egy sem akart tágítani. K. erővel akart 200 forintot visszafizetni, V. pedig semmi áron sem akart 100 forintnál többet elfogadni. Miután nem tudtak megegyezni, hozzám jöttek veszekedni s én valóságos lelki élvezettel élveztem e két parasztgazdának a szeplőtelen becsületességét. De ne gondolja ám, hogy akár K. a pénzt megtartani, akár V. a pénzt elfogadni biztatásomra hajlandó lett volna; szó sincs róla; hanem abban egyeztek meg, hogy bárkié legyen is jog szerint a pénz, ök azt jó célra szánják s oda is adták!« Eddig a levél! No most már mondja meg valaki, hogy honnan vették ezek az emberek ezt a tősgyökeres becsületességet? megmondom én: nem olvastak liberális újságokat s nem ismerték meg azt a szabadságot, mely az emberekből hitetleneket, sikkasztókat, zsebmetszőket nevel. ^/Vasárnapi levél. — Halottak estéjén. — Most jöttem meg a milliónyi halvány, kis lángok közül. Milliónyi kis lángok imbolyogtak az őszi párázatokkal sűrített sötétségben, és én a halvány, réveteg fénypontokban az emlékezet vitapasztalta, hogy fia hideg, közömbös marad s imádkozni egyáltalán nem imádkozik, kérdést intézett hozzá, hogy elvégezte-e húsvéti gyónását s szokott-e imádkozni; no erre nyilvánvaló lett Lajos külföldi életének eredménye. Fia ugyanis azzal felelt anyja kérdésére, hogy a gyónást és az imádságot bolondságnak, a nép bolonditásának, papok találmányának nevezte, a mely csak az ostoba és a tanulatlan népnek való, nem pedig müveit és felvilágosodott embereknek; az olvasóról meg épen becsmérlöleg nyilatkozott. — A fiú minden szava éles tőrként hatott az anya szivébe s mikor Lajos beszédét bevégezte, keserű könnyekre fakadt. Lajos ugy látszik a pillanat hatása alatt elkezdte édes anyját vigasztalni, de ez vigasztalhatatlan volt gyermekének lelki állapota miatt. Lajos egy hónapig időzött otthon, a hónap utolsó napjain missiós atyák jöttek a faluba, hogy ájtatosságot tartsanak a falu- és környékbeliek számára. Lajos egy izben meghallgatta őket, de bizony nem voltak rá valami nagy hatással, mert anyjának olyasfélét mondogatott, hogy »ezeket is nem volna kár a faluból kihajtani.« — Édes anyja csak sirt e gonosz szavakra s nem tudta mitévő legyen. Mindennap kérte a boldogságos Szüzet, hogy javítsa meg fiát, és térítse igaz útra. de úgy látszott, imádságának semmi hatása sem volt. Végre gondolt egyet, elment a missiós atyákhoz tanácsért; ezek azt javasolták neki, hogy fiát küldje be hozzájuk. Mikor azonban fiának tudtára adta az atyák akaratát, ez morgott magában valamit és minden érzékenyebb búcsú nélkül másnap ott hagyta édes anyját, — elment Olaszországba. (Vége köv.) lágitó mécseit láttam, amint a feledés sötét estéjét iparkodnak megvilágítani. összefont karokkal álltam egy bozóttal benőtt, elhanyagolt sir mellett. Jobbról egy megásott sir volt, balról egy fekete márvány obeliszk. Néztem a fény árnyait, az utakon csendben gomolygó tömeget, aztán elgondoltam, hogy ezen a helyen az ember, ez a zsibongó vásáros had, hogy megvonul, hogy megjuhászodik. Csendben, halkan köszönve lépnek el egymást mellett; csak némely fiatal ember cirógatja tekintetével a fiatalabb hölgyeket, de ezek kettesével, mamástól sietnek a családi sir felé és figyelemre se méltatják az olajos pillantásokat. De még is rosszul mondom! voltak csiklandós vérű hölgyek is, kiket a dandik cirógató tekintete kacagásra ingerelt. Valami különös érzelem futott keresztül rajtam a kacagás hallatára. Úgy éreztem, mintha valami nagy igazságtalanság történt volna, amit nekem kellene megbőszülni, nekem, akinek ebben a temetőben halottja nincs. Az én halottam messze van, ehhez a temetőhöz semmi közöm, és mégis háborgott a lelkem, midön itt láttam az emberi gyarlóság egyik alkotó elemét a dévajságot. De fényes elégtételt kapott felizgatott lelkem: a nök a nyitott sirhoz érve hirtelen elhallgattak, s olyan szégyenkezve, olyan leforrázva suhantak tovább. Ki figyelmeztette ezeket a pajkos, évelödö lányokat? Senki, ők maguk jöttek rá, hogy ez a darab föld már nem az élet szintere, itt nincs már helye a profán gondolatoknak. Az élők itt már nem azok, a szereplök, kik az élet színpadján a cigánykerék vetéstől a képmutatás művészetéig minden szerepet eljátszanak, hanem nézők a pusztulás, a halál néma szemlélői. Az a nyitott sir, az egy kinyitott kapuja annak a világnak, melyben csak két útra indulhat az ember Az egyik fölfelé visz, a másik lefelé. Azok, akik a nehéz meredek úton kitartanak, odafen megpihenhetnek és elveszik jutalmukat; azok pedig, kik a könnyebb útat választják és lefelé mennek, azt hiszem azok is elérnek valahová, talán oda, ahová azok jutottak, kik útat sem választottak, csak valahogy lehemperegtak a lejtön. Lehet, hogy ezt mind elgondolták azok a lányok, midön a nyitott sirt meglátták. Hej ! de nagy hatalom is az a megsemmisítő erö ! Épen olyan, mint a teremtő, legalább úgylátszik, mert szövetséget kötöttek, hogy egymást túl ne szárnyalják. Megilletődtem mikor láttam, hogy ez a suhogó tömeg tudatában van annak, hogy a mulandóság birodalmában jár. Az elhagyott sir sötét árnyában a szivemre tolult az őszi borongás minden sejtelme, és elképzeltem az én halottam sirját ott messze . . . Ott égnek a gyertyák, az emlékezésnek őrtüzei, van rajta virág, gyökere lenyúl a sirba, a földbe, melynek termő erejét az édes anya porladó szive, szeretetének melege adja. Sok virág van rajta . . . Még egy pillantást vettettem a sok apró lángra, s észrevettem, hogy könnyeken keresztül még szebb az. Igy már nem az emlékezet lángjait láttam, de egybefolyva valami lilás derengést, ami a holtak birodalma fölött úszott a hideg sötétségben : a kegyelet . . . Indulni akartam, de nem tudtam szabadulni az elhagyott sirtól. Ki fekszik ott ? Tudni akartam. Két szál gyufám volt, mind a kettőt elfújta a szél, mintha egy szellem oltotta volna el. Talán ismeretlen akart maradni, vagy nem akarta a rokonait kompromittálni ? Talán nincs már senkije az élők között, ki egy gyertyát gyújtana neki ? Milyen ellentét volt. A fekete márvány obeliszk körül milyen sok gyertya égett . . . Egy kis elhatározás, egy őrizetlen pillanat, és azon vettem észre magam, hogy loptam. Egy gyertyát loptam és odatüztem az ismeretlen sírjára, aztán elsompolyogtam mellőle, hogy meg ne csípjenek. Távolról még visszanéztem: már nem volt olyan sötét az a sir, az az egy szál gyertya bevilágította, És most mikor itthon vagyok, elgondolkozom, hogy vájjon ha kitudódnék a dolog, elitélne-e a tekintetes m. kir. Járásbiróság lopásért ? Nem venné enyhítő körülménynek, hogy önkívületien állapotban loptam ? A lelkem nem volt velem, az bolyongott messze az anyám sírja fölött. Ott égnek a gyertyák, van rajta virág is . . . * Istenem! hátha onnan is ellopták a gyertyát, talán a virágot is letépték! No nem baj, majd kihajt az újra, és különben is azt hiszem: azon a vidéken nincsenek elhanyagolt sirok. Lyza. Kersch „Kath. kántorkönyve." Az esztergomi föszékesegyház anyja és központja Magyarország összes katholikus egyházainak; igenis helyén van, hogy a föszékesegyház ezeknek mintaképe is legyen, és utolsó pontig betartsa, realisálja, végrehajtsa mindazon szabványokat, rendeleteket, melyeket az egyház az istentiszteletre vonatkozólag a hivek vallási igényeinek kielégítésére előírni jónak lát. A föszékesegyház fennállása óta valóban hü viszfénye is volt, s ma is követője az egyház legüdvösebb intentióinak. S amint ezen anyaegyház minden lehetőt elkövet, hogy az az öszszes magyarországi templomoknak minden tekintetben irányadó s követendő példányképe lehessen; úgy Kersch Ferenc, e főtemplom karnagya is, mintha szintén ezen nemesen irányító hivatásnak tudatában volna, minden nehézséggel s akadálylyal SZÍVÓS kitartással megküzdve, mindig azon cél felé törekszik, hogy az egyházi szellemtől eltántorodott egyházi zenét mennél rövidebb idö alatt a régi egyházias mederbe visszaterelje. S aki működését s annak eredményeit figyelemmel kisérte, meggyőződhetik, hogy ö a kitűzött céljához vezető úton tényleg halad ; nemcsak, de ahhoz nagy léptekkel közeledik is. Kersch azonban azzal még be nem éri, hogy Magyarország összes kántorainak egyszerűen csak mintaképe legyen, ö nemes buzgalmában az egyházias irány tanitója, terjesztője, apostola óhajtana lenni, több évi komoly tanulmány s verejtékes munka után létet adott ugyanis egy vezérkönyvnek, melyet ha a kántorok elfogadnak, templomaikban hűségesen felhasználnak, s attól el nem térnek, minden chórus mintegy varázsütésre átidomul oly chorussá, mely azon ősrégi időkre emlékeztet, midön a zene a szent szertartásokkal teljes összhangban a legbölcsebb, mert a Szentlélek által vezetett egyház útmutatásai szerint, a hivek lelkeit magasabb regiókba ragadta, a legmagasabb hivatásuk tudatára ébresztette, bennök a vallásos áhítatot ápolta, a legédesebb reményekben ringatta, vágyaikat, törekvéseiket e nyomorúságos mulandóságból kiragadta, őket a legszentebb ideálizmusra nevelte s mindenkép hatékonyan vigasztalta s megnemesitette. Az Országos Magyar Caecilia-Egyesület« azon célból alakulván meg, hogy az egyházi zenét — mely alatt legelső sorban az ének és az orgonajáték értendő — az egyház akarata és a liturgia követelménye szerint ápolja, reformálja, ahol kell és ahol lehet a kinövések és a botrányos jelenségektől megtisztítsa; természetszerűen föfigyelmét az egyházi népénekre és annak orgonakiséretére, valamint az orgonának mint eminenter egyházi hangszernek helyes felhasználására fordítsa. Ezért ezen egyesület megalakulásának első pillanatától fogva az óhajt táplálta, hogy a magasabb müfajtájú egyházi zene — milyen a chorál és a Palaestrina stylusban tartott polyphon ének — mellett nagy gond fordittassék a templomokban használt és használandó népénekre ; és miután elveinek megfelelő énekgyüjteményt nem ismer, oly kántorkönyv szerkesztését határozta el, amely ugy egyház-zeneművészeti mint más tekintetekben a kántornak kifogástalan kézikönyve és az egyházi év minden alkalmára biztos útmutatója legyen. Évről-évre érlelődött az eszme, mignem Mayer Károly székesfehérvári apát-kanonok úr O nagysága, az egyesület érdemdús alelnöke, a Pécsett 1899. szept. 26. és 27-ik napjain tartott III. kongresszus alkalmával rendkívüli tanulmányra valló szakavatottsággal megirt értekezésében nagy