ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-01-20 / 4. szám

— Zalka János, győri püspök kiszenvedett. A győri egyházmegye e súlyos vesztesége minket is igen fájdalmasan érint. Nemcsak azért, mert a magyar egyház apostoli, jellemes püspököt veszitett benne, kit az egyház iránt való lelkes ragaszkodás s katholikus szilárd elvek vezettek minden ténykedésében, hanem azért is, mert Esztergomhoz nőtt a szive s mint ö maga mondta : mint tanuló pálcával kezemben jöttem konkurrálni Esztergomba, s mint püspök pásztorbottal indultam ki Esztergomból egyházmegyémbe. Harminchárom év előtt távozott innen, hol Scitovszky primás kegyei emelték öt polcról-polcra, hol sokoldalú tevékenység foglalta le fényes tehetségeit, hol mint a szeminárium rektora s az ifjú papi nemzedék nevelője készült papságnak és híveknek egyaránt atyjává lenni. Az is volt; áldva legyen azért emléke! De van Zalkának itt Esztergomban még köböl emelt emléke is. D. Klopp, a harmincéves háború történetirója, remek müvének végén megdöbbenve említi, hogy olyan férfiúnak, mint amilyen a kath. hadvezér gróf Tilly volt, német földön nincs emléke; de csakhamar kijavítja önmagát, mondván: van mégis emléke, a magdeburgi dóm maga az, melyet a város ostrománál, mikor égni kezdett, ö sajátkezüleg oltani segédkezett.' Hasonlót mondhatunk mi is: Zalka emléke Esztergomban az impozáns szeminárium, melynek építése és befejezése iránt neki van legtöbb érdeme; s hogy kegyeletes emlékét a későbbi korok is őrizzék, Zalka hálás tanítványa és tisztelője, Venczell Antal, a szeminárium jelenlegi rektora, érdemeit feketemárvány táblán örökítette meg a lépcsőházban a következő fölírassál: Sub gubernioJoann. C. Scitovszky Archi-Episcopi, cura Joann. Zalka rektoris haec sacra pietati scientiisque cleri junioris dicata palaestra gloriosa surrexit. A kisdedek neveléséről. — Megnyitó beszéd. — Az esztergomi kisdedóvő.társulat közgyűlésén mondotta Venczell Antal praelatus-kanonok, a társulat elnöke. Tisztelt közgyűlés! Egy nevezetes századtól vettünk bucsut alig két hét előtt, mely oly mély barázdákat szántott a világ s vele az emberi társadalom ábrázatán, hogy szinte alig ismernének reá azok, kik éltek e század kezdő éveiben. Merészségében páratlanul álló s azzal a törekvéssel, hogy minden létezőt átgyúr, átformál; semmit sem hagy meg a maga helyén s mindent megváltoztat. Ez volt a XIX-dik század. De ugyanekkor zártuk le mi külön, Árpád hazájában a magyar kereszténység, a magyar királyság kilenc századát is, melynek lefolyása alatt oda nőttünk a világegyház éltető kebeléhez, mely fajunk boldogságát, nemzetünk fenmaradását, hazánk nagyságát, dicsőségét biztosította és hivatott biztosítani a jövőre is. Midőn pedig a XX-dik század hatáskörébe zökken életünk tova iramló szekere, önkéntelenül a jelköre irányozzuk tekintetünket s mintegy várjuk a felvilágosítást, hogy hát hova, merre visz utunk s minő élet vár reánk. De e kő akár egy Sphinx áll előttünk, mely kérdésünkre választ nem ád, csak hallgat s misztikusan tekint reánk. Kár azért soká időznünk s merengnünk előtte, nehogy rajtunk teljesüljön a német szálló ige: »Wer viel fragt, geht irre.« Színpad a világ s mi a szereplök rajta, kik a súgót nem nélkülözhetjük és vájjon ki az és mit súg nekünk ? Maga a mult az, a nagy tapasztalás, mely ezt mondja: legjobb csak tovább erednünk utunkon, biztosra és nyugodtan számítván, hogy a ki és a mi a múltban segített, a mi a múltban irányított s akár a nagyságunk, akár a dicsőségünk céljához sikeresen vezetett. Az, azon módok és eszközök, ugyanazon törekvések fogják a jövőben is megalapítani boldogságunkat. És ugyan Isten után első sorban a társadalmi munka, a lelkes törekvés a már megalkotott szervezetekben, legyen az iskola, intézet, kisebb-nagyobb egyletek, melyek hatásaikban, eredményeikben, regeneráló erővel szoktak lenni ugy az egyedre, mint a társadalomra, sót az egész nemzetre. És aki ezek bármelyikéhez, habár csak egy egészséges gondolattal is járul: hála és dicséret neki. Tisztelt közgyűlés! Mi egy oly egylet körül fáradozunk, melyben az egész ember, test és lélek szerint, szorgos gondozás alá vétetik, a hol a fötörekvés, már piciny korától megóvni őt a nemzetnek, nehogy ez megapadjon és fejleszteni nevelni szellemét, hogy a teremtmények között, mint magasztos jelenség, később tevékenységével, alkotásaival, magasabb rendű életről is tanúskodjék, mi csak a léleknek lehet sajátja, célja, rendeltetése. A pók hálója, a méh sejtjei, a kutya szolgálata, minden idomítása dacára, csak az ösztön sajátságos irányát vifágitják meg s róluk csak azt mondhatjuk, hogy léteznek és ismét nem léteznek. Az embernél ellenben egy részvétteljes mosolynak mélyebb jelentősége van, mint az eget átölelő szivárványnak. A szívből eredő öntudatos fohász fenségesebb, mint a legszebb virágkehely feslése. Az erkölcsi elhatározás nagyobb csodálatot gerjeszt a felhők villámainál. A művészi taglejtés, vonzóbb az őzike futásánál; a gondolatot visszatükröző szó elragadóbb a csalogány dalánál. Szóval az ember minden mozdulatából, gondolatából, érzeményéböl, a magas röptű szellem, a szabad akarat, maga a lélek tükröződik vissza, mely él, élni fog elenyészhetlenül örökké. És ki fogja kicsinyelni törekvésünket, kicsinyelni a munkát, midőn intézetünkben már az emberiség apraját ily irányban nevelni óhajtjuk, engedjük ? sőt nem-e a legnehezebb, a legfáradságosabb alapvető munka ez, a nemzet müveitségéhez, nagyságához és boldogságához ! Midőn pedig ebben serénykedünk, ezen társadalmi munkánkban, a kisdedek nevelése terén, a tapasztalás, a gyakorlat maradjon az, mit mint ingatlan vagyont, a mult századtól örökölhettünk, mert a jelenben a múltnak gyümölcsei mutatkoznak s benne a messze jövőnek csirája szendereg. Tudnunk kell, hogy az egész élet nem egyéb, mint iskola, melyben az öreg mester a tapasztalás, segédtanítók az élet viszontagságai, bölcs igazgató pedig maga az Isten; mely utóbbi állitásom indokolására kérdem, hogy midőn intézetünk kedves kicsinyei, a karácsonyfa ünnepén maguk hirdették és bevallák, miszerint a kis Jézus érettük lett gyermekké, váljon lehetne-e őket Jézus nélkül nevelni ? Van-e ugyanis az ember életében olyan időpont, melyben Istenét, Teremtőjét imádni, tisztelni ne köteleztetnék. Van-e perc, melyben mennyei Atyánk iránti köteles szeretetét, háláját nyilvánítani, tanúsítani nem tartoznék. Ég, föld és minden, mi ezekben látható, szüntelen dicséri az ö Teremtőjét: neked egyedül, te kedves szegény gyermek, nem volna szabad még ártatlan szivedet, ajkaidat megnyitnod, hogy legjobb Atyádat dicsérjed, legnagyobb jótevődet méltó hálával tiszteljed ! Neked, kit Ő magához bocsájtani eseng, óhajt, mondván: „Hagyjátok hozzám jönni a kisdedeket" (Márk. 10.) KÍ már a jeruzsálemi szent templomban kiáltád: „Hosanna Dávid fiának, áldott ki az Ur nevében jön." (Máté 21.) Kiről már az Üdvözítő monda: „A kisdedek és csecsemők szája által viszed véghez a dicséretet." (Zsolt. 8.) Isten nélkül nevelni, bölcscsé tenni nem lehet, mert az H Ur félelme, a bölcseségnek kezdete." Ti pedig, akik azt mondjátok, hogy nagyobb és értelmesebb korában mindezt könnyebben lehet helyre ütni, hatalmasan csalódtok s nem soká joggal mondandják róla sok gyermekeitek, mit Horatius a pogány "író mondott: »Szüleinknek őseiknél is rosszabb kora szült minket gonoszabbakat, kik legközelebb, még gonoszabb nemzedéket hagyunk magunk után.« Nő és terjed a gyom, munka és ipar nélkül, mely ha meggyökeresedett a kisded szivében, tisztára való irtása emberi kéznek igen nehezen sikerül, mert könnyebb az ellenséget a vártól távol tartani, mintha már egyszer befészkelte magát, abból kivetni. Plato azt mondja: „Nincs üdvösebb és dicsőbb, mint kicsinyeket erényre oktatni;" de az Ur félelme nélkül ezt tenni lehetetlen. — És Plato tanítványa Aristoteles bölcsen hozzá teszi: „A gyermek célszerű oktatásából ered minden jó, mind magánosok, mind a köztársaság boldogságára.

11 Ime, mily szép, mily nemes munkát végez a mi intézetünk és közvetve magunk is ezen egyletünkben, midőn társadalmi törekvésünk oda irányul, hogy nemzetünk apraját nem csak védjük, de Isten akarata szerint az egész embert felkarolva képezzük s benne istenfélő, jellemes, erényes hazafit és honleányt nevelünk. Nem igazán nemzeti önvédelem ez kicsinyben ! Drága$ jó szülék, használják és vegyék igénybe ezen intézmény nyújtotta nevelést és nevelés nemét, mihelyt a kisded, karjaikból kikelve, saját szárnyain kezd repülni. Vezessék be ezen intézetbe, ne tiltsák el őket annak nevelőihez jönni, mert ilyeneknek van szánva az ö fáradozásuk. Ok önök helyett drága szülék, meleg kebellel s tárt karokkai fogadják mindenkor és akkor is nevelik, mikor önök nem látják; akkor is jóra oktatják, mikor önök nem tudják. Forró köszönetet mondok az intézet jótevőinek, az intézet java és felvirágzására hozott hivatali és érdeklődéses fáradozásért és áldásos uj esztendőt kívánva, a közgyűlést megnyitom. Katholikus népoktatás.* i. A jelen társadalmat érintő ezerféle kérdések között nem utolsó fontosságú az iskolakérdés. Igaz, hogy mindig ziláltság és állhatatlanság jele, ha nyilt kérdések sebei tátonganak a társadalom testén, de ha már a baj megvan, kötelesség vele komolyan foglalkozni és mikor a legfontosabb érdekek forognak koczkán, miként most is, sen kinek sem szabad ölhetett kezekkel és tehetetlen fatalizmussal nézni a kikerülhetetlennek hirdetett vég elé. Nehéz körülmények között hősök kellenek, nem rossz próféták. Igen is hősök, szenvedni, tűrni és dolgozni akaró férfiak, mert már rég fenyegette a kath. társadalmat oly mélyreható veszedelem, mint a kath. szellemű iskolák elbukása. Kisebb megpróbáltatásokat, söt nagy katasztrófákat is képesek a népek kiállani, de ha a sorvadás csiráját sikerült ellenséges hatalomnak a nemzet lelkébe oltani, semmi sem lesz képes a bukást megakadályozni. Ma az egyházat minden téren támadják, de egyik támadás sem oly veszedelmes, mint az, mely az alapok ellen tör és a melynek egyetlen célja a lelket már akkor megmérgezni, a mikor még szárnyait kezdi bontogatni. Nem mondok tehát nagyot, ha azt állítom, hogy a magyar társadalom legsebezhetőbb oldala is szintén nem más, mint az a lassú, részint titkos, részint nyilt harcz, mely évek óta mintegy kiszámított tervszerűséggel előkészítve, az egyház befolyását akarja kiszorítani először az iskolákból, aztán a közéletből, hogy igy a keresztény hitrendszert az élő hordozótól megfosztva, magát a kereszténységet is tönkre tehesse. Ha nem ez a küzdelem végső célja, akkor az egyház ellen való ádáz gyűlöletnek nincs elfogadható indoka. A jelszó ki van adva, a szerepek föl vannak már osztva, a nagy színjáték kezdetét veszi. Uton-utfélen rázendíti a kar és szajkó módjára hangoztatja a ker. szellem minden ellensége, hogy a felekezeti iskola a modern igényeket ki nem elégíti; azért nincs másban üdvösség, csak az állami oktatásban. Akkor lesz csak boldog a magyar, ha az állami mindenhatóságnak sikerül e téren is megfojtani az egyéni szabadságot. Az egyház érzi a támadás erejét, belátja romboló következményeit, azért fölemeli figyelmeztető szavát, hogy a társadalmat a romlástól, a híveket a nagy veszedelemtől megóvja. Vajha ne lenne pusztába kiáltó szó! Nem tudom, nem tévedek-e, de én ugy látom, hogy a keresztény jellegű iskolák ellen mind sűrűbben fellépő támadások meglepték és teljesen készületlenül találták a magyar kath. egyházat. Az a százados viszony, mely az egyházat és államot nálunk a múltban összefűzte, mig egyrészt az államhatalmat keresztény elvekkel erősítette, addig másrészt az egyházat áldásos tevékenységében hathatósan támogatta. Az anyagiakban az államhatalom készségesen ajánlotta föl erejét az egyháznak az egyház pedig a maga szellemi erejével állt őrt a kezdő. és fejlődő magyar állam mellett. A korszellem azonban hosszú idő után az egyház ellen fordulva, a ker. eszméknek hadat üzent; a régi iránynyal szakított, uj elvekkel próbált szerencsét. Igy történt, hogy az állami támogatáshoz szokott egyház nemcsak magára hagyottnak, hanem egyúttal megtámadottnak is látta magát. Még fel sem ocsúdott első meglepetéséből, máris látni kénytelen, hogy rövid idö alatt is sokat veszitett és ha régi hadállásából egészen kiveretni nem akar, teljes erejével hozzá kell látnia a védekezéshez, hogy ugy a tanításhoz való jogát, valamint a mult századok dicsőségét el ne veszítse. * Esztergomban és még sok más helyen élére van állítva az iskolakérdés, azért közöljük megszivlelésül a Kath. Kongresszuson tartott eme je'es felolvasást. Szerk.