ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-08-04 / 32. szám

alterálja. Ü nem csak a vallási téren protestáns, de protestál minden akadály ellen, melyet útjában talál. Egy nagy bökkenője azonban mégis van 's ez az, hogy ö most kormánypárti zászlóval megy a küzdelembe, a nép pedig Ivánka Zsigmondot mindig csak ellenzéki vezérnek, még pedig fáradhatlan generálisnak ismerte; ez adott személyének bizalmat, szavainak varázserőt s tetteinek sikert. Korpona kerület választóinak ereibe ö vetette el az ellenzékiesség csiráját; ö edzette meg az állhatatos tót népet a kitartásban minden hatalmi akció ellen; a kerület zöme buzog most is a kormány elleni küzdelemben, sőt a néppárt térfoglalása után még jobban, mint valaha; és ime! született vezérük kitűzte Széli zászlóját! Ezt a nép nem érti! Hiába magyarázza nekik vén generálisuk Írásban, nyomtatásban és szóval, hogy most már másképen van a közéletben, jogot, igazságot s törvényt hozott be Széli a közigazgatásba; a nép ezt nem hiszi, de legkevésbé Ivánka, mert Hontban eddig senki sem tapasztalja. Ezen állásfoglalás roppantul megnehezíti az Öreg ur actióját, szemben a néppel. De hát Ivánka nem azért Ivánka, hogy föl ne találja magát. A népet nem lévén képes felkelteni álmélkodásának nyomása alul, megkeresi azok vezéreit. A lakosok túlnyomó részben evg. vallásúak ; ö tehát a papjaikhoz fordult s kiadta, azaz aláirta azon reversalist, melyet a kath. lapok, köztük az »Esztergom« is tudomásul vett s fölötte nézeteit elmondotta. Ez a hires reversalis története. Mi van abban a reversalisban ? Én két eszmét látok ott kidomborítva: az 1848: XX. t.-c. és az egyházpolitikai törvények revisióját. Az 1848. évi XX. t.-c. azon rendelkezéseit, hogy a vallásfelekezetekre nézve a tökéletes egyenlőség és viszonosság jogállapota végre megszülessen: ezt különösen mi katholikusok óhajtjuk, emlegetjük 1868. év óta; az autonómiát 1870. s a congrua rendezését 1888. évtől folytonosan hangoztatjuk, de eddig siker nélkül, a potestansoknak megvan; a felekezeti iskolák állami segélyezése ténynyé vált. Ha valaki ennél többet lát, vagy többet követel ezen törvények nyomán, azt utasítom b. Vay Miklós néhai korona-őr szavaira, kitől a főrendek midön azt kérdezték, hogy nincs-e valami háttere ezen 1848. XX. t.-c.-nek? Nem-e a kath. egyház vagyonának elközösitése van itt elbujtatva ? határozottan nyilatkozott: hogy ök mást nem kivannak »csak azt, mi a bécsi és linzi békekötésben említtetett.« Igy fogta fel ezen törvényt Ivánka is, midön annak magyarázására felszóllittatott. Azt hiszem ez nem túlhajtott protestáns követelés, annál kevésbbé katholikusok üldözése. Hogy a túlzók Ivánkának ezen nyilatkozatával nincsenek megelégedve, mi sem bizonyítja jobban azon ténynél, hogy nyíltan nem foglalnak mellette a mai napig sem állást. A revisiót illetőleg Ivánka egy tót nyelven irt szózatot bocsátott ki. Tessék azt elolvasni bárkinek s meglesz győződve arról, mit Ivánka mindig állit, hogy ö először magyar hazafi s csak azután protestáns. Mint magyar embernek vérében van, hogy ö soha semmiféle jogtalan elnyomást, zaklatást nem tud elviselni szó és tett nélkül, történjék az a vallás, vagy a nemzet rovására. O szívesen hallgatta meg s vitte panaszait azon katholikus feleknek is, kiknek az állami anyakönyvvezetőkkel volt bajuk; ő kimondja programmjában határozottan, hogy az egyházpolitikai törvények jelenlegi kezelése nem felel meg az 1848. évben kivívott szabadságnak, mert ö is itt zaklatást lát, s elnyomják az állam közegei a népet. Addig pedig nem lesz boldog a haza, mig testvérharc dul az országban. Ivánka Zsigmond soha sem volt számító hadvezér, rendszerezett támadó. Neki csak egy elve van : igazságot szolgáltatni és pedig rögtön, a legnyomorultabb árvának is s minél gyöngébb az elnyomott, annál erösebb iránta Ivánkában az igazság érzéke s ilyenkor nem ismer határt a fáradságban, jogkeresésben s hova az ö személyes tevékenysége el nem juthat, nagy pénzáldozattal ügyvédet fogad az elnyomottak védelmére ; nem riad vissza a golyótól, hatalomtól, törvény $-aitól, kihámozza az igazságot a formai eljárás százrétü köpönyéböl is. És mert ettől semmi vissza nem riasztja, gyakran teljesülni látszik rajta a közmondás: mondj igazat, betörik a fejed. Csak hogy Ivánkának sokkal erősebb feje van, sem hogy azt betörni lehetne. Igaz, hogy Ivánka Zsigmond lutheránus, de vallásos meggyőződésének nem mások kárán ad kifejezést, hanem egyházának ügyét saját áldozatával segiti érvényesülni, mint tette az ipolysági luth. templom építésére megalakult bizottságban, hol ezer koronával járult annak kiviteléhez. E mellett a honti kath. klérussal mindig a„ legjobb viszonyban élt, mint testületnek mindig védelmére állt s tisztelettel hajlik meg oly kath. papok előtt, kik vallásukért, igazaikért küzdenek, ha mindjárt neki más is a hite, más a politikai meggyőződése. A beszélő s kétlábú cameleonokat nem szereti. Ezen alak áll tehát a korponai választó kerületben mint kormánypárti jelölt! Igaz, hogy itt is számottevő tényező a néppárti választók érzülete, a nép veleszületett ellenzékisége, a klérus túlnyomó része pedig meggyőződésénél fogva. Nem csoda tehát, ha az öreg Ivánka nem találkozik ma azon lelkes fogadtatással, melyhez ö teljes életében hozzá volt szokva, ha megjelent a községekben. Eddig benne a nép Kosuth Lajos alkotásainak még pislogó mécsvilágát tisztelte s az önzetlen hazafiság alkonyát látta. Most azonban mindenütt tartózkodó állás-, vagy teljes visszavonultsággal fogadják. Mi lenne tehát itt a teendő ? A viszonyokkal ismeretlen politikus igen hamar kész a felelettel: állítsunk néppárti jelöltet. Igen ám ! de kit ?! Tizenhét kath. plébános van, de ezek közül is kettő liberális; az esztergomi káptalan gazdatisztjeire nem lehet számítani; több plébánosnak nincs határozott befolyása a népre különösen Ivánka Zsigmonddal szemben ; jó része azt mondja: én visszavonulok mindentől! Ily körülmények után hol van az a jelölt, ki feláldozná magát? Mert mig a kormánypárti jelöltség haszon, a néppártiság áldozat, áldozatot kivan ugy a választók, mint a jelölt részéről. Tessék most az Ivánka reversalisa után is belemenni a harcba ! Biztos forrásból értesültem, hogy e kerületben is még mindig várják, keresik a néppárti jelöltet, de eddig nem sikerült megtalálni. Nincsenek tehát tétlenül itt sem a honti papok legjobbjai, de igen is várakozó állásban. Á mint sikerülni fog néppárti jelöltet találni, csak akkor lesz a harc lelkesült, lobogó s erös, addig marad néma s megadó, minden reversalisok dacára. Honti. A papok és a politika. Két dolgot kell e pontnál figyelembe venni: szabad-e a papnak politizálni, ha szabad, milyen politikát kell követnie? A első kérdésre feleljen az egyházjog, illetőleg az ebből vont következmény. Az egyház és az állam két, a maga hatáskörében önálló, független társulat; egyiknek a másik jogát tiszteletben kell tartania és a mindkettőt illető ügyekben egyiknek a másikat támogatnia kell, hogy a társulat tagjai lelki és testi javaikban kárt ne szenvedjenek; vagyis oly ügyekhez, melyek tisztán egyháziak, az államnak semmi köze és viszont; továbbá az olyan ügyekben, melyek egyaránt érintik az egyházat és az államot, olyképen kell az egyik hatalomnak eljárnia, hogy a másiknak jogát ne sértse és viszont. Ezek az egyházjog általános elvei, a melyeknek megtartásával — amint a világtörténelem bizonyítja és bármit mondanak is zsidó szabadkőműveseink — általános rend, béke és jólét honolt az egyes államokban és honolna most is, ha az elveket fejük tetejére nem állították és valódi értelmükből ki nem forgatták volna. Általánosan kimutatott és bebizonyított tény (1. 1895. aug. 31. és szept. 1. » Püspöki határozatok c<), hogy a megalkotott egyházpolitikai törvények sértik a kath. egyház jogát, vagyis az állam e törvények megalkotásánál az egyházat megillető részt és jogot magának tulajdonította és tulajdonítja, tehát az egyházat jogában sérti és támadja. Itt van a szeg feje. Szabad-e egy papnak nem politizálni, a ki ismeri az »Eunte» docete« igéket, melyeknek erejénél fogva semmi esetre sem szabad megengednünk, hogy, a kik közelünkben vannak (!), a felekezetnélküliség karjaiba vessék magukat. S hogyan érhető ez el ? Talán az illető politizálni nem akaró pap (a ki személyes érdekeit minden más dolog fölé helyezi) oda megy a sokácok és szocialisták közé és hirdeti az evangéliumot, amit a jelen állapotban azok fülhegyre se vesznek ? Vagy talán azt hiszi, hogy majd csak akad ember, aki jó útra tériti őket ? No hát ezt ne higyje, mert keservesen csalódik. Meg kell ragadni azt az eszközt, mely célhoz vezet. Első sorban arra kell törekedni, hogy a felekezetnélküliséget megengedő és általán az egyházpolitikai törvények revideált ássanak, azután pedig maga az állam nyújtsa hatalmánál fogva a segítséget, hogy a felekezetnélküliek ismét visszatérjenek az egyházba, melyet hűtlenül elhagytak; szóval, hogy az állam adja meg az egyháznak ami az egyházé, s miután megadta, támogassa az egyházat üdvös és csak a jó katholikusoktól rossznak tartott céljának elérésében. És az állam a jelen körülmények szerint ítélve, mikor adja ezt meg ? Ha a törvényhozásba oly egyének kerülnek, akik a fenti elvek szemmeltartása mellett küzdenek valamennyiük lelki és testi jóléteért. És az ily egyének választásához hozzászólhat a pap ? Igenis hozzá; különösen akkor, a midön az egyház ellen intézett támadásról, illetőleg annak megvédelmezéséröl van szó. S nemcsak hozzászólhat, hanem kötelessége is hozzászólni, mikor ilyen lélekbenjáró dolog szólit és hívogat minden igazán keresztény magyar embert a harc mezejére, ahol a keresztény örök igazságok mérik össze fegyvereiket az újkori s máris korhadt liberális felfogással; vagyis a papnak más szóval a jelen körülmények között nemcsak szabad, hanem kell is politizálni. A második kérdésre az elörebocsátottak után már könnyű a felelet. Kövessen a pap olyan politikát, amely állásának, hivatásának és küldetésének megfelel, s amely — ha most egyesek lealázónak is tartják — a pozitív vallással bírók előtt általános becsülést és tiszteletet szerez számára, az utódok előtt pedig az egyház védelmében szerzett dicsőség polcára emeli, ahonnan semmiféle rosszakaratú támadás vagy rágalom le nem ránthatja; ne kövessen a pap Öngyilkos politikát, a mely egyre jobban terjeszti a ragályos miazmákat, s végre, ha meg nem is ölheti, sanyarú és hosszas betegségbe ejti édes anyját, az egyházat, amelyet uton-utfélen támadnak és sárral dobálnak épen azok, akik mellüket verve állítják magukról, hogy az egyháznak hiv szolgái, hiv gyermekei, pedig valójában oly viszonyban vannak az egyházzal, mint aminövel volt Júdás Krisztus Urunkkal a getszemáni kertben »Judas, csókkal árulod el az ember-fiát ?« Kapisztrán. Vidéki levél. Tisztelt szerkesztő ur ! Becses lapjában a Vágvidéki levele elolvasása után engedje meg, hogy a szövetkezeti ügyhöz én is néhány megjegyzést fűzzek, evvel azonban korántsem akarom inteni a lusta bőrükön pihenő népbarátokat, hogy csak tovább pihenjenek, hanem óvatosságra akarom inteni azokat, a kik a jó eszme iránt könnyen felhevülnek a nélkül, hogy az ügy fontosságát, körülötte felmerülendő kötelességeket és kellemetlenségeket ismernék, meghánynák, könnyedén belemennek holmi hangzatos felhívások után és a mily könnyű tűzzel hozzá fogtak az eszme megvalósításához, oly könnyen megunják, indiferensekké válnak s hagyják a szövetkezet ügykezelését hívatlanok kezére, hogy ez csak bukáshoz vezet, kompromittálja a legüdvösebb intézményt, az természetes és további bizonyításra nem szorul. Hangya f. é. tartott kongreszusán Majláth I. gróf úgy, mint gyűlésein a Ker. szöv. központja hangoztatják, hogy nem minél több, hanem, ha kevés is, minél jobb szövetkezet legyen. Ezt kellene nemcsak hangoztatni, de követni is ! Részemről nem eléggé kárhoztatandónak tartom azt a könnyelmű eljárást, melyet egyes, a nép boldogitásában utazó urak követnek. Értem t. i. azon urakat, kik hangzatos szavakkal iparkodnak minél több szövetkezetet megalakítani, hogy annál több alakítási jutalékot zsebre vágjanak a nélkül, hogy meggyőződést szerezzenek magoknak azon egyéniségekről, kiket ily szövetkezet vezetésére rábírnak, váljon ilyesmire alkalmasak-e, van-e erös akaratuk kitartásra és az útjukba gördülő akadályok leküzdésére és kedvük a folytonos küzdelemre, mert küzdeni kell belső és külső ellenség ellen. Az illetők egy szövetkezet működését úgy tüntetik fel, mintha az játék volna és nem igényelne komoly munkát, gondot és nagy felelősséget. Épen előttem fekszik egy szövetkezeti eszme buzgó terjesztőjének felhívása, melyben felszólítja az érdeklődőket szövetkezetek alakítására, hová ö, nekik semmiféle költséget nem okozván, kiszáll, csak kocsit szíveskedjenek elejébe a vasúti állomáshoz küldeni. Ugyancsak odavetőleg mondja, a szövetkezet könyvelését a tanitó vagy más érdemes egyén elvégezheti s végre a Hangya díjmentesen bocsátja szakértőjét a szövetkezet rendelkezésére.