ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-07-28 / 31. szám

szenv uralmának nyomában visszavonás kel; a rokonszenv pedig a klick rendszert honosítja meg. Mindkettő veszedelmes; megszünteti az egészséges közszellemet. Mi az olló hivatása ? Hogy a papirmezökben vájkáljon és széttagolja azt. A viszálykodás és pajtáskodás azon közös-ügyes olló, mely széttagolja az egészséges mederben mozgó vármegyei kormányzatot is. A legközelebbi választáshoz tehát törvényhatóságunk tagjai ne a közös-ügyes ollóval kezökben, hanem elfogulatlanul a jog és méltányosság symbolumaival szivökben jelenjenek meg. Akkor a megválasztottban a nemes érccel az agyagcserép összevegyülni nem fog; a vármegyei közszolgálat mezejére elhelyezett határkő maradandóbb lesz. Egy-két szó a képYiselöYálasztásokról. Itt vannak a küszöbön a képviselőválasztások. A vakációzó honatyák kapkodnak fühözfához, hogy valamikép tudjanak csipni olyan mandátum-féle bogarat, melynél fogva néha-néha benézhessenek az országházba és ott a körülményekhez mérten akár mint pontosan működő szavazók, akár mint ügyes hallgatók szerepeljenek; de hiszen a legtöbb képviselő tulajdonképen nem is annyira azért a mandátumféléért kapkod, mint inkább az ezzel összekapcsolt valamiért, a mit a gonosz nyelvek (különösen a néppártiak) elneveztek koncnak, sápnak. — Itt is, ott is megjelennek a választók körében, hogy megbeszéljék a fökortesekkel a jövö választási programmot (etetést, itatást, vevés) mert sajnálatos, de ugy van, hogy sok kerületben ezen a programmon kivül más programmot nem ismernek; ezek azon kerületek, a melynek szavazó polgárai amolyan hivatalos aktusként (Bánffy idejében azt mondták, hogy »szelid nyomás alatt«) végzik el a kitűzött és megállapított programmot. Akaratnyilvánítást itt csak annyiban ismernek, a menynyiben a hivatalos személyzetnek jogában áll a kormány jelöltjére szavazni. Azt hiszszük ismeretesek ezek a választó, illetőleg szavazó kerületek és városok. Künn a vidékeken a formulákat pontosan betartják; mennek azok a szegény választók szavazni s ha ellenzékiek (értsd: néppártiak) esetleg még az is megtörténik, hogy leszavazhatnak, ha t. i. egy Rakóvszky vagy egy Szabó (István, kinek kardpengéjét respektálják) veszi őket pártfogásába, a mint már megtörtént valamelyik felső megyében; különben pedig várhatnak havas esőben másnap reggelig a választási elnökök jóvoltából, a kiknek nálunk egy kicsit veszett hirük van (tiszteiét a kivételnek) söt megesik az is, hogy a jelölt a törvényszabta határokon belül egy kis murit tart, a melynek hatását a tékeny lenne. És ott az Íróasztalban a tömérdek kincs. Egy egész halmaz szerelmes levél, mindegyike egy visszaemlékezés, egy-egy költemény a poéta lelkében. És ezt a szentélyt a poéta már a második mézes héten nyitva felejtette. Rohant haza, — de minden későn volt. A fényképek a falról letépve, szétszaggatva a földön hevertek és az egész szobát betölté a széttépett rózsaszínű levelek illata. Mindezeknek hóhérja pedig ott ült, igéző pongyolában, a diván egyik sarkában, olvasván az utolsó épséges levelet. — Jesszus Marja ! — ezzel rontott be a poéta. Mócika nyugodtan felkelt, összetépte a levelet és feléje dobta. — Maga gyilkos! Megölte a szivemet! — Oh! Maga kis bagoly! — Maga tigris! maga szörnyeteg! Boldogtalanná tett! Megölte a lelkemet! — De Mócika! . . . Meghallja a cseléd is és . . . kibeszéli . . . — Én nem bánom! Én meghalok . . . Felkapta a revolver alakú tintatartót, a mivel aztán végig is öntötte rózsaszínű, fehércsipkés pongyoláját. No még ez is hozzá! Sirva fakadt, s egy hintaszékbe dőlt. A poéta megkérlelte, becézte a konok kis választási urnánál lehet észrevenni, a hol a józanul tántorgó választóra biztosan rá lehet mondani, hogy kormánypárti, természetesen igen sokszor a maga akaratán kivül. — Mehetnénk tovább is e téren, de nem teszszük, mert köztudomású dolog, hogy nálunk minden tekintetben sikerülő képviselő választást lehet és tudnak rendezni; csak arra akarjuk itt felhívni a figyelmet, hogy azok, a kik illetékeseknek és kötelezetteknek érzik magukat a nép oktatására, világosítsák föl, buzdítsák és tartsák össze nyájukat; oktassák meg a teendők felől, értessék meg vele, hogy a mit eszem-iszom fejében kap, az nem más, mint saját vére, melyet a Tiszák uralmán alapuló zsidó-liberalizmus sajtolt ki belőle más és más címen és alakban; értessék meg vele, hogy neki oly helyettesre, oly képviselőre van szüksége, a ki gondoskodik és törekszik gondoskodni választóinak testi-lelki épségéről, a ki nem engedi, hogy a magyar nép áldozatul és martalékul essék egy idegen népfajnak, a mely az elnyelt kéz és lábak után már magát a törzset is kikezdte, aki nem csak ígér, etet-itat és csalogat, hanem tesz, cselekszik, saját kényelmét, nyugalmát föláldozza a népért és mindezt nem hivalkodásból, hanem önzetlenségből teszi; értessék meg vele, hogy a milyen a vetés, olyan lesz az aratás, a milyen képviselőt küldenek, olyan hasznot várhatnak. Jó lenne e pontnál megkérdezni azokat a kerületeket, a melyeknek képviselője épen csak jelentkezett a Sándor-utcában s azután csak bucsuelöadáskor kereste föl azt ismét. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy ha ilyen vagy olyan képviselőt választanak, hát »nem lesz adó« vagy pedig, hogy »nem lesz katonaság, melyet csak az a átkos kaormány akar« nem, hanem csak azt, hogy küldjünk oly képviselőket, a kik nevükhöz méltón küzdenek jól fölfogott érdekünkben, a kik követelik a magyar néptől annyira kedvelt, annyira olcsó és az összes felekezeteket, de különösen a kath. egyházat sértő törvény revideálását; a kik megtudják védeni azt, a mi a mienk s nem engedik, hogy pusztuljunk, veszszünk és mint oldott kéve széthulljon nemzetünket. Hogy melyik pártban találunk ilyen képviselőket, arra feleljenek maguk a tények; láttuk a képviselők 5 évi működését, láthattuk azt is, hogy kik a szó szoros értelmében képviselői a keresztény magyar népnek; Ítéljünk és cselekedjünk tehát a látottak és tapasztaltak szerint. Kapisztrán. Vasárnapi levél. — Reflexiók. — Igen tisztelt kollégám »Pont« ur! Engedd meg kérlek, hogy a legutóbb irott vasárnapi leveled fölött elmélkedjem, mert igazán nem tudom, hogy vájjon a »magyar Rajnavidék«-nek akartál-e abban reklámot csinálni, vagy a magyar jószágot, de az csak megmaradt haragosnak. Nyilván tudta, hogy jól áll neki. Már az ebédet is föltálalták és még mindég állt a harag. Egymással szemben ültek, az újságba néztek, mialatt a cseléd sorba felrakta az ételt és kivitte az érintetlenül hagyottakat. Nem kellett nekik étel. Minek ? Hisz most ök voltak a világ legboldogabb emberei, a kibékülés édes percei előtt állottak. Már mindkettő mosolygott az újság mögött, hanem azért egyik sem pengette a béke húrját. Mindkettő édes vágygyal várta, mint fog a másik közeledni s mint fog kedves, neheztelni akaró, de békét hirdető hangon megengesztelődni. Nagyon boldogok voltak, mert érezték, hogy a házasság, az ő földi menyországuk, a hol csak azért vannak ellentétes nézetek, hogy a békecsók édességét élvezhessék. És mikor ilyen nagyon boldogok voltak, abban a pillanatban, de ugyanabban, az ajtó megnyílt, és terjedelmes méltóságával megjelent a mama őnagysága. Mócika a nyakába ugrott a mamájának és csókolgatta; a poéta pedig ugy érezte, mintha boldogsága mézébe egy csepp ecet keveredett volna . . . Dvihally Géza. élhetetlenséget szidod a sorok közé rejtett kemény gondolataiddal. Akár mint van, — vagy ha mind kettőt együtt, — jól tetted, s nem is akarlak én azért »lecáíolni,« csak tudod jól esik most nekem, hogy a te rejtett gondolataiddal foglalkozhatom. A vasárnapi leveled korrektúráját olvastam épen, mikor arra gondoltam, hogy témádat tovább fűzöm. Magad tudod : rém vad irásod va,n, a mit csak egy szedő képes a nyomdában hátulról olvasni, hát következetesen ugy meg volt epékéivé a korrektura-tudomány minden hielogrifjével, hogy alig tudtam rajt eligazodni. De azért észre vettem még én is egy eltördelt szótagot. Ezt a hibát is ki kellett javítani, tehát elővettem a vörös tintát és az üvegjén képzeld: — ezt olvastam : Wagner Günther Alapítva 1838-ban. 13 kitüntetés. Vörös érctinta Hanover és Bécs. ^ Látod édes barátom, ez az általad is megénekelt német élelmesség. A vasárnapi leveledet a vörös nemzetközi érctintával kijavítottam, de nem is erről van szó hanem olvasd csak: Tavaly télen a farsang végével, valami csodás vágy fogott el. A báltermek gőze ráfeküdt a lelkemre és fojtogatott. Szemeim kiégtek, szivem melege elpárolgott, s dideregve álltam a télben, minden gondolat, minden ideál nélkül. Napsugárra vágytam. Édes melengető, lelkesedést gyújtó napsugárra. És akkor jutott eszembe, hogy nekem van egy nagybátyám, egy magyar festő, a ki a telet Capri szigetén tölti, telik neki. Csodás láz fogott el a gondolatra is, hogy ezt a jó rokont meglátogatom. Csak röviden jelzem, hogy az utazás anyagi lehetőségét 3 órán tárgyaltam b. lapunk financminiszterével s ebből kifolyólag ma is drága riporteremnek nevez. A redaktor megíratta velem a saison utolsó vasárnapi levelét és mentem csörömpölő, hegyek-völgyek között bukdácsoló gyorsvonatokon a gyógyító napsugár felé. Nem írom le az utat, mert azt már régen elírták az orom elől a kik előbb születtek, de azt nem hallgathatom el, hogy figyelmes rokonom Nápolyig elém jött. Itt megpihenve kissé, magamba szuggeráltam a napsugár minden színjátékát: a lelkem felelevenedett, amint az apró fogatokon bebarangoltunk mindent. A tengermelléki csodás korzón, a Villa-Nazionale pálmái alatt, öles muskátli bokrok között csacsogó jókedvvel boszantottam szótalan rokonomat, ö reá mindez már alig hatott, mig én milliónyi derűs impressiót szívtam magamba, melyek magyarázhatlan érzelmekkel telitették meg a lelkemet, de csillogásuk, fényük az örök vágy tüzét hagyták meg szivemben. A festő felvezetett Posiloppó gyönyörű sétányára, s ott vállamnál fogva egyszer csak megfordított. Csoda! A pálmák, a piniák sátorlombja alól egy tündérképet láttunk a háttérben, az azurszinü tenger, azon fehér vitorlák, s ezek egyikén, sohasem felejtem, egy halvány-kék kereszt. Balról csillogott Pompegi, Torre de Greco, és hatalmas lila köntösben a sötéten kéklő Vesuv. Egy öt percig álltam némán és mikor egy emberéletre való lelkesedést magamba temettem, a festőre néztem. Ott állt ö is, keresztbe font karokkal, mellére csüggesztett fejjel nézte a képét — mert ezt a képet festette már egyszer. —- Az ott Capri, mondta unottan, a tengersikon fekvő sötétzöld foltra mutatva. Aztán mentünk a kis kocsikon Pozzaoliba s Sorrento narancsligeteibe, hol hallottam a tenger csodás zenéju, hallk zúgását. Midőn Capri szigetére értünk már egészséges voltam. A lelkem tele volt káprázatos mesékkel, szűzi fogalmakkal, gyönyörű gon-