ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-30 / 27. szám

hoz s ezt az egyletben s az egyleti munká­ban nyerik meg maguknak; a hűséghez szük­séges az anyagi függetlenség s ezt szövet­kezetek és egyletek által lehet egyedül és biztosan kivivni. Szervezett népet alkossunk magunk kö­rül s kezdjük meg a szervezést hitel- és fo­gyasztási egyletekkel! Az egyleti, nyilvános, az egész község szeme előtt tolyó s anyagi jólétre irányuló munka biztositja nekünk a nép vonzalmát s a népnek az anyagi füg­getlenséget, azt a két faktort, amely nélkül nem lehet választási harcba indulni, legalább nem a siker reményével. Oly községet, hol vásárolni is, no meg kölcsön-pénzt kapni is csak a zsidónál lehet, soha, de soha sem fogunk megnyerhetni a keresztény politiká­nak. Zsidópénz, zsidóliszt és zsidópálinka okvetlenül zsidó-szolgaságot teremtenek meg s lehetetlenné teszik a népnek szabad meg­nyilatkozását. Ha az egyletekben buzgólkodunk, oly nyilvános és szembeötlő munkát végzünk, mely sokkal hatalmasabban köti le hozzánk a népet, mint a lelkekért való nagyszerű, de természeténél fogva rejtettebb munka. A nép­nek természetes jó érzéke föltétlenül kita­lálja, hogy hamis barátai azok, kik veszte­getéssel akarják megnyerni szavazatát s azután tovább állanak és önző politikát folytatnak, az egyleti életben öntudatra ébredt népnek van erkölcsi ereje megvetni a koncot, van szive ragaszkodni a keresztény politika esz­méihez s van függetlensége is elég, hogy a választásnál érvényesítse akaratát. Még hónapok választanak el a válasz­tásoktól s még sokat tehet a papság a ke­resztény politika érdekében. Még alapithat egyleteket, még megnyerheti a nép jóindula­tát, még bizalmat gerjeszthet önmaga és sa­ját eszméi iránt, csak szeresse a népet dol­gos és munkás szeretettel. Igy valóban néppárti programmot foly­tatunk, hiszen a néppártnak egyik sarkalatos elve szervezett és öntudatos népet állitani a hatalommal szembe. Eddigi nyomorúságunk­nak fő-oka volt, hogy erős kormány állott a gyenge néppel szemben s nemcsak nem kapott irányt a néptől, hanem annak teljes elnyomását segítette elö. A néppártnak fő­feladata visszaszerezni a népnek a szabadsá­got, az öntudatot, az eröt és hatalmat s a Carlo ránézett, s felvette a kártyát. A játszmának vége lett s Carlo csakugyan nyert. Ez felbátorította. Most már ö akart ma­radni ! Szegény nem tudta, hogy a hamis játé­kosok, midőn a legtöbbet akarják kicsikarni sze­gény ellenfelüktől, akkor adnak neki egy kis mézes madzagot, mely azután letapasztja s le is köti a szerencsétlen játékost. Antonio osztott másodszor is. Carlo sokat akart nyerni; azt gondolta, most már csakugyan megfordult a szerencse s ezután neki fog kedvezni. Pedig most is csak ép ugy állt a mondás a forgandó szerencséről, mint előbb, de most nem vigasztaló, reményt keltő ábrázatját forditá Carlo felé, hanem az aggodal­mast, vészthozót. Feltette előbbi nyeresége mellé azt a pénzt is, mit Camillától kapott, hogy rajta mennyegzöi ruhát vásároljon számára. Nem hagyta el olasz természete : — Santa Maria! segits meg e játékban — s izgatottan nyúlt a kártya után. A kártya nem jött be — Camilla pénze elúszott. Carló felugrott: — Nem játszhatom tovább — s el akart rohan­ni. De valami mégis visszatartotta: »Honnan fize­tem én most ki a mennyegzöi ruhát? . . . Mit szól Camilla? . . . Mit tegyek . . . Mit csináljak? . . .« — Ugyan Carlo, csak nem fogsz itthagyni bennünket! De nem bennünket, hanem pénzedet. Söt nem is a te pénzedet, hanem jegyesedét ? ! — S Antonio arcán talán tudtán kivül is kaján mosoly mutatkozott! politikai fölvilágositásához és fölszabadításá­hoz első kellék az anyagi fölszabadítás . . . egyleteink révén! a bizalomnak fölkeltése a keresztény politika iránt .... szövetkezeti munkásság által. Szelid proletárok. A ki azt hinné, hogy a magyar munkások helyzetét elég lesz majd akkor szivünkre ven­nünk, a mikor ök maguk szólalnak fel, bizonyára édes keveset tesz javukra. A legtöbben csendes, resignáló panaszszal halnak el, miután hosszú évek során félénk megnyugvással húzták az élet­nek fokról-fokra súlyosbodó igáját. Ezeket a munkásokat szelid proletároknak hivom. A fővárost és egy-két nagyobb vidéki várost kivéve széles hazánkban mindenütt aka­dunk rájuk. Hivő, békeszerető emberek, a kik naponkint, hetenkint türelemért és megnyugvá­sért imádkoznak, de sorsuk intézésében teljesen egyedül állván, azt inkább a külső körülmények szerencsés összejátszására bizzák. Az ilyen kedélyhangulat a végletekig dühö­siti a szociáldemokratákat. Érzik, hogy itt sem­mit sem lehet megkezdeni. Szidják a vallásossá­got, mintha az volna a tettvágynak altatója ; s mindenekelőtt az elégedetlenség magvát iparkod­nak széthinteni, előbb a hit terén, mint a leg­egyszerübbön s utóbb a gazdasági téren, mint a legbonyolultabbon. De hát van-e szükség az ilyen módszerre ? Nem lehet-e közvetlenül oda fordítani figyelmün­ket, a hol tényleg a bajok forrása nyilik ? Hisz nem a vallásban rejlik az, hanem igenis a kénye­lemnek, a fölületes mindennapiasságnak csalfa szokásaiban, a melyek vissza tartják az embert attól, hogy szenvedélyesség nélkül- is tudjon sor­sával elégedetlen lenni, ha arra van elegendő oka. Tudnunk kell, hogy az észszerű emberi jólét nem pusztán az érzésben van, mert ez a legtöbb esetben lépést tart a rosszabbodó hely­zettel is annyira, hogy észrevétlenül még a leg­nagyobb nyomorban is képes »boldogítani;« hanem létezik bizonyos külső rend, a melyre kinek-kinek föl kell emekednie. Bármilyen békés és barátságos viszonyban éljenek is teszem a vidéki pékmunkások meste­reikkel, amazoknak helyzetét okvetlenül nyomo­rúságosnak tartom. Mert hogy valaki naponkint Carlo megfordult és észrevette. — Hah ! . . . Antonio, te, te játékot üzesz velem ! — Dehogy barátom! Látod előbb is nyer­tél, midőn már ép szintén el akartál menni. Lásd én azt mondom, most ismét nyerni fogsz ! Hall­gass csak rám. Lásd, előbb is teljesedett jóslatom. — Antonio, de nincs semmim ! Talán ha kölcsön kapnék . . . — Ne essél kétségbe, lásd Carlo, én tudom, hogy van még, mire mindnyájan szívesen leül­nénk veled játszani. — Ugyan ? . . . — Szüz Mária-érmed — Camillától. Carlo mellére kapott, s ruhája alatt csak­ugyan ott érezte az ezüst Mária-érmet, mit Camilla adott neki szerelme zálogául, s szivére kötötte, hogy őrizze meg hűen. Ez legyen biz­tositója, hogy Camilla szereti öt, s viszont mig ezt hordja, tudni fogja mindenki, hogy ö is szereti Camillát. Az értékes érem ott csüngött mindig Carlónak mellén s ö féltékenyen őrizte e zálogát kölcsönös szerelmüknek! A jóbarát tudta ennek történetét, tudta jelentőségét. Carlo erősen fogdosta kezével : — Santa Maria! . . . Mit tegyek ?! . . . Ezzel visszanyerhetem a pénzt, vissza még többet is. De hátha elvesztem ? . . . — Arra bizony még én is leülök veletek játszani, szólott az egyik a körülállók közül. De én, Carlo barátom, nem kecsegtetem önt azzal, hogy elnyeri pénzem. Én szeretném a magam számára megszerezni azt a szép érmet. 16 — 18 órán át dolgozzék heti 5 forint munkabér, reggeli, ebéd s heti 1 forint vacsorapénz mellett családjától úgyszólván teljesen elvonassék, magát mesterséges módon ébren tartsa, a húsvétét kivéve soha templomba ne mehessen: annyira emberellenes foglalkozás, hogy azt nem béreme­léssel kell javítani, mert az álmatlanság megfi­zethetetlen, hanem gyökeres rendszerváltozásnak kell alávetni. A budapesti pékek már elérték a nappali és éjjeli munkások osztályozását s a vasárnapi munkaszünetet; Nagyszombatban ilyennek se hire, se hamva. A kulturgondolatok mind a fővárosba tolulnak, mig a vidék körös­körül úgyszólván elcsenevészedik. Miért nem állnak össze, miért nem tárgyal­nak a munkások mestereikkel ? Nincs a ki kezdje. Ha egy teszi, bizonyára kiteszik a szűrét s tiz más pályázik a helyére. Aztán meg hát csak megél, a munkaadóval is jó lábon áll, ennek sem oly ragyogó a sorsa — egyik mentség adja a másikat s mindenen meglátszik a feneketlen gyön­geségnek, a teljes elhagyatottságnak gyászjele. Sötét jel, mely meg van aranyozva a szelid türelmességnek, az álmos megnyugvásnak mo­solyával. Pedig ha volna mély és nagylelkű katholi­kus felfogásuk, maguk a mesterek is felkarolhat­nák a szelid proletároknak tengődő életét. Rend­kívül sok az a munkaerő, mely a vidéken a munkásra nézve teljesen hasztalanul csergedez s pusztán a munkaadók zsebeit gazdagítja, ha nem is rosz hiszemben, de mindenesetre a nagy gaz­dasági elmaradottság, a gondolattalan, szokásos világba élés miatt. Ezen a stagnáción mindenek­előtt a vidéki munkások valóban rossz helyzeté­nek fölismerése és a nyomában támadó elégedet­lenség fog javítani. Hiába, mint a tudományban is hasznosnak bizonyul a módszeres kétkedés, a gyakorlatban is csak az elégedetlenség lehet az észszerűbb intézmények kezdete; s azért azt a nép katholikus barátainak bizonyos megengedett fokig szitaniok kell. Tudtára kell hoznunk a sze­lid proletároknak is, hogy bátran törekedhetnek méltóbb sorsra. írják csak össze statisztikailag a vidéki munkások napirendjét, munkabérét és kiadásait és vessék össze a mesterek hasznával s majd meglátjuk, mekkora terjedelemben szabad a szelid proletároknak is reménykedniök. Nikón. — Ugyan hallgass — kiáltott rá Antonio, attól félvén, hogy talán igy visszariad Carlo és nem játszik. — Jól teszed, ha leülsz velünk ját­szani, legalább Carlo barátom többet nyerhet; tőled is nyerhet majd Francesco. — Éz érdekes lesz, igazán érdekes, — mondogatták a körülállók. Carlo még tanakodott: »Ha Francesco is leül, igy többet nyerhetek . . . előbbi vesztesé­gem is visszajöhet . . . Egyszerre kettős nyere­mény ... De hátha, hátha ?!« Nem tanakodhatott sokáig; Francesco fel­vette a kártyát s osztott neki is. Valami belső hatalom vonzotta Carlót . . . Kinyújtotta kezét, felvette a kártyát — és vesztett. Fejét szédülni érezte, szemei vadul forog­tak, izgatottságát nem tudta csillapítani. Mellére kapott, leszakította az ezüst érmet és odadobta Francesco elé. Ez nyerte el. Még Antonio is vesztett. Ugylátszik, Francesco még jobban ér­tette a keverés módját. Az érem nagyot koppant és legurult az asztalról. Carlo csak nézte, nézte egy ideig, majd felugrott, s mint egy őrült el akart rohanni. Antonio utána szaladt, tartóztatta: — Ne menj! A szerencse forgandó! Carlo felkacagott, igazán őrületes módon. — A szerencse forgandó . . . forgandó . . . igen, igazad van . . . hahaha ... a szerencse forgandó . . . S el akart szaladni, hová ? maga sem tudta talán. Antonio nagy erőszakkal tartotta vissza!

Next

/
Oldalképek
Tartalom