ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-28 / 18. szám

tedrákon. S mivel a hazafiság cégére alatt buj­káló Kossuthisták még most is a hazafiatlanság vádját tartják a leghangzatosabbnak arra, hogy a gyöngébb elméjüeket megtéveszszék, tehát azt a kártyát játszák a leggyakrabban. Csakhogy róluk is elmondhatni már »ismer­lek szép maszk.« Ország csúfságára és hála Isten, kiábrándítására megmutatták igazi ábrázatukat, midőn az ischli-klauzulás Bánffyval is együtt szűrték a levet, söt mióta az ördöggel is szö­vetkezni akartak, hogy Magyarország keresztény jellegét letöröljék. Pedig talán Eötvös urék is tudják a történelemből, hogy addig volt függet­len Magyarország, mig keresztény ország volt, mig katholikus ország volt. De semmi szükség arra, hogy müveit és okos ember előtt a katholikusok hazafiasságát bi­zonyítgassuk A néppárt pedig szinte nem szo­rul rá, hogy szavakkal védjük, mert ö tettekkel védi önmagát. Természetes, hogy a 67-es nép­párt nem cselekedhetik mindig még a 48-as katholikusok száj-ize szerint se, hisz akkor nem volna 67-es. Lehetnek tehát kérdések és vannak ís közöttünk, melyekben egyet nem érthetünk, de nemcsak a néppártiakkal, de semminemű 67-es politikusokkal se, ez azonban más lapra tartozik. De a néppárt hazafiságát is saját állás­pontja mellett szigorú alkotmányos és nemes gondolkodását mindenki örömmel elismerheti rö­vid, de dicső munkálkodása után. Hisz még Ma­darász apó is elismerte, hogy az Adria javasla­tánál ismét a néppárt vezetett. Tehát máskor is! Bánffy megbuktatásánál, a trónörökös nyi­latkozata tárgyalásánál s mindenütt, tehát ott is, hol a hazafiság, az alkotmány-védelem volt szó­ban. Jó lesz tehát, ha a Polónyiak és Kubikok valami ujabb frázist találnak ki, melyet ezentúl a levegőbe röpíthetnek, mert e réginek, hogy a néppárt hazafiatlan, már nincs értelme, nincs ke­leté. Ha azonban céljuk, hogy önmagukat ne­vetségessé tegyék, óh akkor tessék bátran foly­tatni. Mi ebből a rakétáktól, bár mekkorát puffan­janak vagy sisteregjenek is, nem félünk. A kö­zönség ismeri már őket, hatásuk tehát itt sem lesz. Legfeljebb megvilágítják a helyzetet, s látni fogják, hogy a kálvinista politika még mindig a régi nótát fújja, még mindig a katholikusok haza­fiassága gyanusitgatása révén akarnak meghízni s feltollasodni. Pedig ez az idő már lejárt. Ezt jegyezzék meg maguknak azok a Polónyi-féle katholikusok, és kik a »magyar Rómák« felé tekintgetnek. Túri. Vasárnapi levél. —» ... a tanács — különös tekintettel a küszöbön álló főispáni beiktatás ünnepnap­jaira — kéz alatt teljesen jó­karban egy modem üveges batárt és egy félfedelü hintót vásárolt.« Sajgó Dömötör ur, a nyárhegyi és vámos­pércsí Sajgókból, szegényes honvédelmi szám­tiszti kenyéren élt Újpesten. Négy eladó leányá­val, három diáksoru fiával és a jóságos Borbála asszonynyal, kedves életepárjával, aki pedig a patvarosi Kajlányi családból szakadt a Sajgók közé. Beosztott háztartást vittek, de a hónap elsején 6—7 inasgyerek jött a nyakukra hosszú számlákkal, könyörtelen ábrázattal. Dömötör úr­nak sajgott a szive szegénysége tapasztalatán és sokszor, de nagyon sokszor elgondolta, hogy ha már öt Sajgónak rendelte a végzet, mért nem ö a Pál Sajgó, akit ö most már csak néhai nagy­apjának tisztelhet, de aki azt se tudta, hogy vájjon nyárhegyi kastélyában lakjon-e, vagy a vámos-pércsi pusztán szidja azt a restséges, ren­geteg béresnépet. Borbála asszony is eltűnődött, hogy hát miért is volt ö tulaj donképen a Kajlá­nyi családban a 13-ik leány, akinek a patvarosi jól müveit birtokból már csak három szoba bútor, négy fazék bodzalekvár, és egy háromnapos lagzi jutott hozományképen. Hanem azért csak meg voltak. A lányoknak, mert eladók voltak, kellett alkalmazkodniok annak a beste, pénzzel táplál­kozó rossz léleknek a szeszélyeihez, amit közön­séges nyelven ők csak divat-nak mondtak. A fiuk, no azok bizony sok könyvet fogyasztottak, meg fognak is. És a jó öregek a nagy családot uri szinben tartották, mert hát hiába, a világ meg­kívánja, hogy egy m. kir. számtiszt nevelje a gyermekeit. És hogy a világ a nevelés alatt azt érti, ha urakká teszi a fiait s nem adja kereske­dőnek, hát erről ki tehet. Dömötör ur minden reggel éhomra egy krigli vizet ivott meg, aztán kikocogott régi magyaros csizmájával a villanyoshoz, hogy be­hajtasson a minisztériumba. A ki látta, illetve hallotta mily hangos lépésekben siet, mind meg­jegyezte: »Milyen keményen lépdes még az öreg.o Pedig hát e kemény lépések titka abban rejlett, hogy csizmái megvalának patkolva és apró »meiskepflikkel« sürün kiverve, mert bizony máskép nem is tartottak volna azok számtalan éveken át. A jó Borbála asszonyt már még sem hagyta a korszellem nyugodni, ö már mégis szí­tott a divathoz és régi módi rokolyáját megtol­dotta lila pamutbársonynyal és a krinolin ráfokat kivette ruháiból, elhelyezvén azt a padláson oly formán, hogy azokat, ha még egyszer divatba jönnek, lányai is használhassák. Tudták ezt Dömötör ur kollégái és azért soha sem csúfolták őket, söt ha tehették, még lendítettek sorsán, egy-egy nagyobb munkát adván a családfőnek, ki is azt otthon éjjelente másolgatta. Igy hát csak multak a szürke napok Dömötör urék fölött; a családfő dolgozott a hivatalban, dolgozott odahaza, söt gyakran a vil­lanyoson is összevetett néhány kritikus tételt, dacára, hogy a kalauz már többször figyelmez­tette, miszerint ne firkálja számokkal tele a pa­dokat és a kocsi falát. Egyszer azután nagy dolog történt. A mi­nisztérium uj államtitkárt kapott, aki szivén viselve hivatalnokai sorsát, eltökélte, hogy latba veti tekintélyét és segit a szegényeken. Első sorban is Dömötör ur ötlött a szemébe. Dömötör ur, a szorgalmas, örökké dolgozó Sajgó Dömötör. De hát az államtitkár azért államtitkár, hogy politi­kus legyen s ezért tehát meg akart győződni egé­szen Sajgóék szegénységéről. Igy hát egy tavaszi napon Dömötör ur beszólította Borbála asszonyt a »vizit« szobába, ott megfogta neki a dologtól dagadt, eres kezét, és ugy mint 30 év előtt fia­talos hangon monda: — Boriskám édes, örömhírt hoztam ... — Várnak a házbérrel? — Még annál is nagyobbat . .. — Elhalasztották az árverést? Dömötör ur látta, hogy felesége nem találná ki, hát elmondta, miszerint holnap az államtitkár Újpesten jár, mert egy vezérigazgatósága alatti gyárban dolga van, és visszafelé ide is betér. No most megkezdődött a rumli. Janka a leg­idősebb leány, kisütötte, hogy az államtitkár még agglegény, s ez inspirálta öt arra, miszerint köl­csön kérjen néhány fotelt a doktoréktól, függö­nyöket mástól. Az nap rendezkedtek, másnap öltözködtek. A lányok, az asszony legszebb öltö­nyüket vették fel és el lett határozva, hogy csak Janka és Biri jön majd be, mert a többinek nem kész az uj ruhája. A fiuk közül csak Elemér lát­hatja az államtitkárt, mert csak ó tudott magá­nak egy pajtásától »tiszta« fekete ruhát kölcsö­nözni. Vettek egy üveg Cognacot és 2 frtért fölvágottat. Dömötör ur is szalonba vágta magát; abba, amit nem rég elhalt öcscsétöl örökölt; a kopogós csizmák helyett ugyan csak örökségbeli cipőt húzott, de olyan különösen járt bennük. Tulajdonképen ő maga sem hallotta, hogy mikor lépked, mikor áll. Az államtitkár pedig igen jól érezte magát. Sok cognacot ivott, és megelége­detten kelt fel a doktorék bútorából. Dömötör ur, Borbála asszony, Janka, Gizi és Elemér egész a kapuig kisérték, a többiek meg az üres speiz­ablakból nézték a nagy urat, aki mikor beült a kocsijába, és körül csavarta magát a plaidjével, igy. mormogott: — Nincs ezeknek semmi bajuk. Ipse. Politikai mozgalmak. Egy szabadelvű jelölt. A dorogi kerü­letben már megmozdult a kortes élet, és a mult vasárnap egy-két ügyes ember egy dúsgazdag önjelölt sárga csikain lovagolva összeterelt egy kis nyájat, s lehajtotta »költseg nélkül« Buda­pestre a Hungária éttermébe, a hol kétségkívül jól lehet az eszem-iszomnak hódolni, kivált ha olyan ember fizeti, mint Sacelláry úr, a milliomos. Sacelláry főkortese Bokros Károly az itteni »Ma­gyar Kiraly« volt bérlője. Köré csoportosul még egy kis csapat, és tőlük telhetőleg igyekszenek előmozdítani a kölcsönös érdekeket. Függetlenségi kör Párkányban. Mult vasárnap tartotta meg a dorogi kerületi függet­lenségi párt olvasó körének alakuló közgyűlését, melyre mintegy 300 párkányi lakos jelent meg a »Hungaria« fogadó termében. A függetlenségi Kossuth-párt központjából Pichler Győző orsz. képviselő jelent meg, s miután Csányi Mátyás öreg 48-as nemzetőr elnöksége alatt az olvasó­kör megalakult, megtartotta buzdító, beszédét, mely a történelem alapos felhasználásával több­ször kitörő lelkesedésre ragadta a földműves népet. Utána Brutsy János szólalt fel, miután több oldalról hallatták nevét Mindenek előtt ki­fejtette, hogy nem készült beszédre, tehát ne is várjanak töle dikciót. Fölfoghatólag kényes hely­zetben találta magát, mert Ugronista lévén, nem szívesen mondott volna a kossuth-párti körnek keresztelőjén üdvözlő beszédet épen a csecse­mőre. Tehát hogy a hallgatóságot is kielégítse, meg magának is elégtételt szerezzen, nyilt kér­dést intézett Pichler képviselőhöz, hogy miért foglalt állást a Kossuth-párt az Ugronisták ellen, és miért folyik testvérharc a pártban ? Ezen in­terpellálásra Pichler kissé meglepődött, de mert — úgymond — nem lát benne veszélyt, felel rá. Előre bocsátja, hogy öt évi közszereplése után nem tartja magát oly nagy embernek, hogy a párt nevében beszéljen, de oly kicsinynek sem, hogy arról pártja tudomást ne szerezzen. Ezen bevezető után tudósítónk irónt ragadott és nagy jelentőségű nyilatkozatot várva szórói-szóra stenografálta a jeles honatya szavait. Mindenek előtt tiltakozik azon vád ellen, mintha pártja szítná a gyűlölködést, vagy testvérharcot foly­tatna. A függetlenségi alapeszméken álló párt megmaradt alakulása óta azon programm mellett, melyet maga elé tűzött s abból nem engedett egy betűt sem. A két párttársulat közt elvi kü­lönbség nincs, mert mindkettőt egy közös eszme indította harcba. Maga se tudja tiszta képét fes­teni ez állapotnak, dacára annak, hogy a sza­kadás idején Kossuth Ferenc mellett mint titkár szerepelt s kisérte öt kerületröl-kerü­letre. Egyet azonban bizonyosan tud. ez az, hogy a mult választások idején százával küldték a leveleket Kossuth Ferenc aláírásával azon kerületekbe, melyekben Ugrón párti jelöltek léptek fel, melyben leghatározottabban támogat­ták a másik árnyalatú független jelölteket. Igy volt az Szatmárt, Félegyházán, igy volt Gyulán,'­* a hova Bartha Miklóst Barabás Béla, a Kossuth­pártnak egyik oszlopos tagja kisérte. Igy volt Dudapatajon, hol Förster Aurélt is a Kossuth­párt segítette. Ismétli, hogy elvkülömbség nincs köztük s ott a porondon, az alkotmányos harcok sikján mindég egyöntetűen járt el a két árnyalat a közös ellenség ellen. Midőn az ország szent ügyéről van szó, meg kell fékezni az egyéni am­bíciót, érzelmeket és érzékenykedéseket és akkor meg lesz az egység. De meg lesz, ha ez az or­szágban a nyugat reakcionális áramlata tért akar majd hódítani, meg lesz az egység, mert ha ezen veszély éri a hazát, minden függetlenségi egy táborban lesz; mert a 48-as eszmék alapja a jog­egyenlőség, az igazi szabadelvüség; mert nagy veszélyek idején egyesülnek az erök, s egymásért, egymásnak dolgoznak, és meglesz az egység, ha eltűntek a személyi érdekek, és nem akar mindenki vezér lenni.« Ez Pichlernek ama fontos kijelen­tése, a melyből ki lehet venni, hogy a függetle­nek egymást szeretnék dirigálni. Hiányzik azon­ban a képviselőnek nyilatkozatából egyik társa­dalmi laptársunk azon politikai állítása, mintha az Ugron-párt néppárti allűrjeiről szólt volna. B. A kereszt-mozgalom. 1848-ban, március idusán a magyar ifjúság hűséget esküdött annak a zászlónak, a melynek lengő fodrai között a márciusi langyos szellő ringatta nemzeti szabadságunknak drága remé­nyét; az ifjúságot követte a nemzet apraja-nagyja, előkelő és szegény, egyházi és világi, mert tudta és érezte mindenki, hogy oly események előtt állunk, melyek vagy magasra emelik és megdi­csőítik a magyar nemzeti géniuszt, vagy lerántják arról a polcról, amelyre a magyarság százados küzdelmeiben a tiszta, hamisítatlan nemzeti szel­lem és erkölcs emelték. — 1901. márciusában megismétlődik e tény : a keresztény magyar ifjú-

Next

/
Oldalképek
Tartalom