ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-02-28 / 9. szám

ressiváról a katholikus sajtó ne rántsa le a leplet, ne folytassa az irtó-háborut a korrupció komondorjai ellen. Nem maga a bűn, nem az aljasság hozza a liberális lapokat fékevesztett dühösségre, hanem azok leleplezése vagy kritikája. Vannak kapaszkodó stréber hajtások, a kik eddigi hirüknél erővel hirhedtebbek akarnak lenni. Bis repetita piacent. Csinálnak olyan skandalumot a politikában és hatalmuk jogkörében, hogy szinte hagymázos lesz az úgyis egészségtelen légkör. Vágyaik kerekének nincs fékezője, de bizonyos árnyak, mint a görögök erinái üldözik. A molochnak táplálék kell, és oda dobják magukat ezek a fattyú-hajtások azoknak, kiket azelőtt uton-utfélen lepiszkoltak, de a kik őket mint eszközt most felhasználják, hogy a mór megtéve kötelességét, aztán el is mehessen. És ők lépre mennek, s a tiltott alma utáni kapkodásukban sutba vetik hivataluk szent kötelmeit, és minden után néznek, csak a legszentebb után nem. Szemráhányások érik, figyeltetik. És ők mit tesznek? Hát kérem riadót fúvatnak szemrehányőik, a kötelesség sáfárjai és a közélet őrei ellen, gyűlölik a Gracchusokat, Cicerókat, s Catokat, s a maguk védelmében mozgósítják az archizsidő-liberális újságot és egyéb tizedrangu ragályos kiütésekben utazó vigéc-lapocskákat, a melyektől védelmeztetni már maga gyalázat, és a melyeknek védelme csak a botrányt súlyosbítja. Ez sem elég. Catilina példája vonz, emel, hevit és közéleti paralisis progressivától megszállt emberek cinkos társakat keresnek közönséges szolga vagy cimbora jellemeket, a kiket ráuszitnak azokra, a kik nekik kényelmetlenek vagy nem paríroznak. Nemcsak bűntársakat keresnek, de azokból egész kompániát alkotnak, a kiknek emlékükbe idézik a mult együttes kicsapongásait, csakhogy minél odaadóbb szolgákká alacsonyítsák magukat. Sok embert mint egykor Catilina, hallatlan pazarlások, nyilvános, hangos és tüntető szereplésük által kábítanak el. Elhitetik az együgyüekkel, hogy fölfelé nagy a befolyásuk, mindent ki tudnak vinni, pótolhatlanok és történelmet csinálnak. Ezzel a sviháksággal adják a nagyot, a hatalmast, a kik — mint hirdetik — embereket emelnek állásokba, százaknak adnak kenyeret, persze azért, hogy bőkezűnek, szolgálatra késznek látszassanak a máséból. Ha kell, mesterségesen beviszik a ragályt még oda is, a hol azelőtt a levegő még tűrhetően tiszta volt. Azonközben kiadják félkegyelmű csatlósaiknak a jelszót, hogy: pokrócot, pokrócot mindenre, ami elárulná, hogy hol van a fertőző vastag iszap és rá kell fogni, újságokban kell figuráns irók által megíratni, hogy X. és Y. oka mindennek, hadd legyenek áldozatok. S ők ?... Ők a felszínen úsznak, megjelennek az országgyűlésen, mint Catilina a senatusban, szítják az összeesküvést a keresztény mozgalmak iránt és dörzsölik kezeiket és simogatják szakállukat, mint a kik pompásan csinálták meg ezt is, azt is. És miért ne ? Hisz a levegő még nincs eléggé rothadt anyagokkal tele, a botrány még nem volt elég. Hadd legyen még több, hadd teremjen még többet, nemcsak egy héten kettőt, hanem naponkint akár egy tucatot. Igy űzik ma Magyarországon a közéleti erkölcstan magasabb kultuszát. A Catilináris existenciák észjárása szerint Hamletet kellene agyonütni, hogy megérezte Dániában a rothadás szagát, nem pedig magát a rothadás anyagát. Az ilyen emberek mig hivatalos állásban vannak, ki tagadhatná, hogy veszedelmes emberek. Nem annyira ravaszságuk s kíméletlenségük, mint inkább a miatt, hogy senki se tud úgy szidni és gyalázni másokat mint ők. Minden hithű és hazafi embernek nehezére esik az igaz őket megtűrni, de hát legyünk keresztényi türelemmel. Semmi sem tart örökké, a »győzhetetlen armada« is megsemmisült s a legerősebb államférfi is megkopik, vagy hogy egy német verset idézzek: »Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergeh'n. « Bármint gyanúsítsák a keresztény sajtót, bármint agyarkodnak ellenünk és bármint szeretnők pusztulásunkat, mi ezután isprogrammunkhoz hiven a keresztény politika, a társadalom becsületének, a közélet tisztulásának őrei és munkásai maradunk. Mi nem várunk kegyelmet senkitől, csak az Istentől. Minket személyes motívumok nem vezethetnek működésünkben, mert ha mindenben személyes tekinteteket kellene respektálnunk, akkor megszaggatnók hivatásnnk szeplőtelen köntösét és leszerelnők a katholikus sajtó hatalmát és méltóságát. Krisztus Urunk is korbácsot ragadott s megéreztette azt azokkal, akik ellen felemelte. Nagyobb szégyen nem érheti a katholikus hírlapírót, mintha azt mondják róla: ez az ember nem bátor katona. Az igazság tisztességes és bátor hangon való kimondása sebez, minx a műtő kése. Azért az opportunizmus a kath. hírlapírónál a gyávaság tanúskodása lenne. Ezzel lehet az igaz szépen húzni, meg zsebelni is, de nem becsülettel munkálkodni. Nem lehetünk két kulacsosak és üzérek, hogy mig zsebünkben a syllabust, hátunkon pedig a liberalizmus hiéna cselekedeteit hordozzuk. Épen azért mi nem ismerünk Isten és szülőnkön kivül más jótevőt, mint azt, aki nekünk apostoli utódokhoz méltó atyai indulattal kenyeret s munkakört adott. Ennek a szivénél melegedtünk mi föl oly hamar, s a baj- és munkatársak szeretete ad hangot a mi lelkületünknek és a mi tevékenységünknek is. Lehetnek és vannak jóakaróink, de ha ezek csak azért gyámolitanának, hogy elvünket, meggyőződésünket, a szent ügyért való küzdelmünket feladjuk, hogy személyes kultuszt szolgáljunk, akkor ezek farizeusi gráciáját megköszönnők, mert ezek már nem jóakarók, hanem lelketlen kufárok, kik letiporni akarják az ember egyik legdrágább kincsét: a jellemet. Minket nem lehet megvásárolni. Áruba csak azok bocsátják magukat, akik maguk is rothadt existenciák. A szemét maga termi meg a maga féreg állatjait. Az iszap százával mérgezi meg az embereket. Gőzseprüt és özönvizet az ilyen existenciákra, ha azt akarjuk, hogy itt egészséges levegő, becsületes politika és nyugodt társadalmi élet legyen. Másként más nem jöhet, mint az organizmus felbomlása. Cato. Külföld. — cs.— Ausztriában teljes mértékben folynak a választási mozgalmak. Főleg azon körülmény teszi fáradságossá az egyes pártok működését, hogy a választási eljárás meglehetősen bonyolult, részben közvetett és a különböző kúriák egymásután választanak és igy hetek kellenek a lebonyolításra. És igy csak március 24-ike után lehet biztos képet nyerni. Kezdi a választást az általános szavazatok ötödik kúriája, melynek 72 mandátuma van; ezt követik a vidéki községek 130, a városok 117, a kereskedelmi kamarák 21, végre a nagybirtokosok 85 mandátummal. Ez alkalommal lépnek először küzdtérre az ausztriai szociáldemokraták, még pedig olyan erélylyel, melyet nem várt volna senki. Majdnem naponkint tartanak különböző helyeken gyűléseket, Bécsben vasárnaponkint egyszerre tizet is és a bécsi Arbeiter Zeitung, az ausztriai Vorwärts már hetek óta majdnem kizárólag a választási mozgalmak leírásával van elfoglalva. Az alkotmányos választások kezdete óta sem volt soha még oly heves küzdelem, mint jelenleg a keresztény-szoszociálisták és antiszemiták, másrészről a szociáldemokraták közt folyik főleg az ötödik kúriában. Itt a szociáldemokraták 59 jelöltet léptettek fel. Vezérüket, dr. Adlert biztosításul több helyen is jelölik. Remélnek körülbelül 12 mandátumot. Érdekükben dolgoznak az egész világ szociáldemokratái. így a németországi elvtársak 10,000 márkát küldöttek Alkonyodott, a nap gyorsan tért pihenőre, egy-egy aranyos sugarával fénytengerben fürösztve meg a kis tündéreket, majd előtűntek az ég ragyogó csillagai, szende világosságot árasztva a röpkedő kis fehér testekre, üe ők nem törődtek most ezzel. Csak le a földre ! Tömörülve, elzárták a világosságot a földtől és vezetőjük segítségével őrületes forgatagban rohantak alá, esztelen vágyukban nem figyelve meg a helyet és módot, és így óriási tömeg lett semmivé. Kevésnek jutott az a szerencse, hogy egy-egy szép arcra essék,- megsemmisülve egy fájó, de mégis édes csókban; mások űzőbe vették a nagy terem felé haladókat, rátapadtak ruhájukra, arcukra, de vágyuk hevessége, hirtelen fellobbant szerelmük nagysága az eddig nem ismert ember iránt, megemészté őket. Egy pár eljutott a fényesen kivilágított, földíszített helyiségig, kis lelke csodálva gyönyörködött a szép képben, azután — egy pillanat boldogsága után elenyészett. Sokkal szerencsésebbek voltak azok, kik puszta véletlenségből a házat körüllebegve a bejárást keresték, és a kiömlő fénytől megcsalatva az ablakhoz kerültek. Ez hideg testüket örömmel ragadta magához, csillogó díszt, szeszélyes alakokat képezve belőlük. És a kis tündérek elfeledkezve mindenről, élvezték azt, amit rabtartó gazdájuk átlátszó testén keresztül láttak. A terem tömve volt emberekkel, kiket most ők ime szinről-szinre látnak. Asszonyok és leányok, meglett és ifjú férfiak, mind mind kedvesek. Különösen az előbbiek; mennyi élet, mennyi szeretet van arcukon és ők eddig mily sokba vették nagy királynőjüket, azt a hideg, merev úrnőt, mig ime itt a szemekben tűz ég, az ajkak remegnek a várva-várt élvtől, melyet a még nem ismert perc fog mindenik számára hozni. Egy-egy idősebb nő édes gyöngédséggel nézi a fiatalabbat, biztosan leányát és anélkül is szép vonásai fönséges kedvességet nyernek e tekintetben. A lány pedig, mig az anyai tekintet védő szárnyai alatt nyugodtan érzi magát, a keblében lázongó érzelmeknek utat enged arcára is, pirral borítja be azt, szép arcát, ha lehet, még szebbé téve. A zöld, fenyődiszitésü terem a sárgás világításban valami különös álomszerű színezést adott az egész képnek, melyben élni ugy szerettek volna az ablakhoz tapadt tündérek. Aztán megszólalt a zene. Annak kellett lenni, mert mindenki arra fordult, honnan az a bús dallam jött. Egyik-másik parányi jószág szorosabban fűződött az ablak üvehez, helyet adva érkező társának, és majd egygyé váltak az érzéketlen lappal. Csak kis testük volt kivül, lelkük benn volt a teremben és együtt a bennlevőkkel türelmetlenkedtek a tánc után. E pillanatban csend lett. A teremben minden szem várakozásteljesen néz az ajtó felé, aztán hatalmas akkordokban megszólal ismét a zene és a sort álló feketeruhás férfiak között egy-egy ur karján bejön két szép, igen szép hölgy, kik csakhamar megkezdik a táncot, mely aztán általánossá vált. Oh ! hogy élveztek azok ott és mint élvezték őket az ablakról, mint fogták fel egy-egy szép asszonynak vagy lánynak édes tekintetét, mint keresték az ajkakról ellesett egyes szavaknak öszszefüggő érzelmét, a mint az általános zajban hozzájuk ért, mint élvezték egész valójukban azt a zsibongást, azt az önfeledtséget, azt a zavart, mely csak a zene rithmusában nő, nélküle őrületes volna. Folyton többen és többen gyűltek az ablakhoz, egyik a másikhoz ragadva leste, várta és szivta magába az emberek fel-fel törő jókedvét. Nem teltek be vele. Sok idő telt el igy, de ők csak egy pillanatnak gondolták az egészet, pedig kalauzuk már utcáról-utcára járt, összeakarva szedni azokat, kik készek a tovább utazásra. Süvöltve rohant, fölkapva itt-ott egy csapatot, mig végre a nagy terem előtt haladva el, az ablakról is lesöpörte a kis lelkesedőket és vinni akarta tova. De a nagy tömegből több elszabadult. A világosságtól egy megcsalatva az én ablakomhoz tévedt és ott talált engem, éppen az ablakot nyitottam ki, hogy a csak elébb elhagyott mulatság zenéjéből még egy pár hangot halljak. Észrevette szegényke csalódását, de a viszszatérésre nem volt ereje. Ott röpkedett előttem, elmesélte élményeit és a boszus széltől arcomra hajtva, megsemmisült. Először azt hittem, hogy egy könnycsepp volt, ami arcomra esett, de nem, csak egy hópehely. Fráter A.