ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-02-07 / 6. szám

úgynevezett rendjeleket. Ma már a hírlapok »csillaghullás* ós »rendjel esőről« beszélnek. Ma már hallottuk, hogy pénzért és protekció útján oly emberek kaptak rendjeleket és oly emberek mellét díszítik a ragyogó csillagok, a kikről aztán kisült, hogy nekik a mellükre inkább a fegyencház >pléhe« illik, mint a rendjel. Soha annyi rendjeléhes ember nem volt mint ma. De hát félre ezzel! Van-e a rendjelnek létjoga vagy sem ? Theorice véve igen is van ! Mert habár egy hires ember azt mondta, hogy: »az érdem ott kezdődik, a hol a kötelesség megszűnik*, még mindég vannak oly emberek, a kiknek nagy érdemök van abban, hogy kötelességüket teljesítették — mert ezek mellett sok azok száma, kik elvállalnak kötelmeket, de azoknak eleget nem tettek. A rendjel, a kitüntetés jele annak, hogy N. N. kötelességét oly teljesen végezte, a mikép sokan nem ; és reá nézve e kitüntetés tükör azok számára, a kiknek érdemeik lehetnének, de nincsenek. A régi időben kevés volt a rendjelezett ember, mert sokan voltak olyanok, a kik kötelmeiket megtették, és ezek között kevés volt a kiváló kitűnőség. A régi kor követelte, hogy mindenki állja meg helyet, a ki aztán még ezek között is kitűnt, az kapta a külön kitüntetést. Ma a föld »csillagai« vetekednek az ég csillagaival ; és mily helyen függnek Istenem ! Legtöbbször azt lehet csak elmondani, hogy a kabát tiszta, a melyen az érdemjel van ! Jut a kath. papoknak is érdemjel. Szép ! hisz ezek között van a legtöbb, a ki kötelmét teljesiti úgy, a hogy sok más nem. De eltekintve a »nagy papok«-tól, az alsóbb klérusnak ma csak az »érdem-kereszt« jár, mert csak plébános az a pap, és nem több! Legjobb volna semmi; és nem a koronás érdem-kereszt, mert ez manap a kath. klérusra sértés. Tudjuk azt, hogy a rendjelek között fokozatok vannak, természetesen a rang és érdemek szerint, — de kérdem, honnét van az, hogy a plébánosok vagy más alsóbb rendű papok az érdem-kereszt által valóban degradálva vannak ? Az ilyen decoratio garnirungja igy szól: »a valláserkölcs és közjó terén kivívott érdemei jutalmául* most még sem kaphat csak koronás keresztet ! És mellette a magasabb rendeket ma kinek osztják ! Minap egy pesti szabó kapott Ferencz József rendet; egy ács valami tiszai hidért, egy miniszteri hivatalnok, a ki méneket vásárolt az államnak, Ferencz József lovagrendet kaptak. Minap olvastam, hogy egy udvari fodrásznő is koronás érdem-keresztet kapott. Pár év előtt egy budapesti színész visszautasította a koronás érdem-keresztet, és a lapok helyeselték a tettét, mert úgymond, egy intelligens színészt nem lehet egy »kifujt« ezred-trombitással vagy dobossal vagy egy komornyikkal egy kategóriába tenni. Vegyük kezünkbe a nemrég »lezajlott« ezredévi kiállítás kitüntetettjeinek névsorát, és nézzük át, hogy sokan olyanok, akik ott nagyobb érdemjeleket kaptak, tettek-e az emberiségnek, a hazának nagyobb szolgálatot, mint egy plébános ? Például: asztalos (pardon bútor-gyáros) kap III. o. vaskorona rendet, egy »tészta-gyáros«, Stetka festő és Strobel szobrász szintén (csak) a Ferencz József lovagrend keresztjét. — Egy főmérnök és egy »keserűvíz forrás tulajdonos« kap k. a. érdem-keresztet. És igy tovább ! Kérdem, hol van itt elismerve a tudomány, a társadalmi állás s belőle származó érdem, ha valaki azért, mert a földjén egy keserűvíz forrás van, és ebből ő egy cifra üveggel kiállít. — egy mérnökkel, a kinek sokkal nagyobb fáradságába került a diplomája, és kinek a működése nem hasonlítható a keserűvíz árus működéséhez, egy érdemjelet kap ! Nevetség ! Csakhogy az a »kisebb« pap, a kit ilyen kereszttel kitűntetnek tán tudtán kivül, lévén az utóvégre mégis ő Felsége nevében adva, nem teheti túl magát az illemen, mint az emiitett színész, és kénytelen azt »zsebre vágni*, és ha esetleg »rendjeles kirukkolas« volna a magasabb rendjelű »suszter, szabó, ács, kocsi meg gyufa-gyáros« után húzódni. Hová lett az egykori római cserkoszorú értéke ma, midőn Budapesten sorra a kirakatokban a kiállítási érmek sokaságában ott pompáznak a lovagrendi jelvények. Valaha a lovag dísze páncél és kard, ma bőrkötény és dikicscsel van ékesítve a »lovag maister* úr. És ennek utánna van téve a pap. a kinek társadalmi állása nagyobb és a képzettsége s tudománya, nem mint »kócos inas« vagy mint »wanderbursch« szerez be, és a kinek a tartósan kiállított csizmáját, vagy subikszját nem is ő, hanem munkása csinálta. Igaz, hogy rendjel végre is ő Felsége nevében adatik, de csak nevében, ö Felsége maga tán nem is tud felőle, hanem csak a miniszter —- ép azért jó volna, ha valaki találkoznék, és a miniszter úrnak tudtára adná, hogy azok a plébánosok utoljára nem igen vágyódnak a kitüntetés után, rendjelek által, — de ha már kitüntetni akarják őket, tegyenek külömbséget az érdem és érdem között, és adják oda a k. a. érdem-keresztet a suszternak, a plébánosnak pedig adják oda a magasabb rendet, mert a »vallás és növelés terén szerzett érdemek* több észt, tudományt és fáradságot igényelnek, mint egy kiállított harmonikus csizma, vagy egy cifra hektoliteres hordó ! Jakabunk boldogsága. — Eredeti tudósítás. — »Maria purificante, sole micante« igy kezdődik egy régi latin közmondás és Purificatio azaz Gyertyaszentelő-boldogasszony napján ugyancsak mosolygott a nap Jakabunk, kiküldött tudósítónk felé. Igaz hogy esett az eső, hó meg dara egész nap, de a mi aranyos Jakabunk arca csak ugy sugárzott a boldogságtól, hogy is ne, ha ekkora kitüntetéshez jutott. Sokan csodálkoztak azon és kérdezték tőlünk, hogy miért hivják a mi tudósítónkat Jakabnak ? Arról sem ő, sem mi nem tehetünk, de az igazi ok abban rejlik, hogy manapság Jakabok nélkül lapot szerkeszteni teljes lehetetlenség. Az irodalom ezen terén ők igazi monopolisták. Vérükben van az igazi riportőr minden szükséges kelléke. Született vigécek ők, kik érdekes hírekben utaznak, s azért megvan bennük a jó vigécnek minden szép tulajdona, u. m. bőbeszédüség, türelem, bátorság, tolakodási szenvedély, a kidobatásoknak Isten akaratán való megnyugvással történő elviselése és a mi fő, az alkalmas külső, szembeötlő vonások, melyek azonnal eláruljak, hogy az illető einer von ünser Lajt. Ezen jó tulajdonoknál fogva Jakabunk is, ki különben erősen néppárti érzelmű és kryptokatholikus. bebocsáttatást nyer a legelőkelőbb körökbe. Oly kedvesen azonban még sohasem mosolygott Magyarország napja Jakabunk felé, mint az elmúlt napokban. Különben is halljuk Jakabunk eredeti tudósítását: »Boldogságomban azt se tudom, honnan kezdjem. Ankéten voltam, ebéden voltam, sőt bálban is voltam, meghívtak minden felé. A sok jóból elmondok legalább valamit. Először is tudatom, hogy a börzeanketet szerencsésen befejeztük, s tárgyalásaink a börze győzelmével végződtek. Nem annyira ankét volt ez, hanem valóságos khongresszus, a résztvevők legnagyobb része rokonom volt, mert mindannyian a Kohen és Lewi papi törzsből származtak. Győztünk! A börze meg van mentve és ezt egyedül Dániel, újdonsült báró miniszternek köszönhetjük, ki a khóngresszusra javarészben csak Khónokat hivott meg. — Ki tudja, vájjon nem hivták-e őt is azelőtt Jakabnak? — Igazi khónspirácio. Ezentúl is mi termeljük, veszszük, adjuk a búzát és szabjuk az árát, ennek fejében pedig élvezzük az örök adómentességet. A khónferencia tagjai »éljen Dániel!* és »viszontlátásra február 2-án Bán fly miniszterelnök jó hirnek örvendő asztalánál« kiáltással váltak szét. »Sole micante« felém is mosolygott a nap február 2-án, mert láttam Bánffy miniszterelnök mosolygó arcát. A lapok hozták a jelenvoltak névsorát, de az én nevem véletlenségből kimaradt. Hivatalosak voltak: Wolfner Tivadar Tóbiás, Weisz Bertold Bernát, Jelinek Artúr Adolf, Rosenberg Gyula Izsák, Sigmond Dezső Dávid, Neumann Armin, ez kivételképen megtartotta ősi nevét, nem ugy Neményi Ambrus, kit gyermekkorában A csillagvári kaszárnya fekete-sárgára festett nyitott kapuján át, hosszú széles folyosó fogadja az érkező újoncokat. Ott várják már őket a hegyesre fent bajuszú káplárok is. Újra glédába állanak, s elosztják őket. Varga Gyurka tizenötöd magával káplár Körmözdi atyai pártfog lett bízva, ki azonnal el is vitte őket egy tágas szobába, hol kinek-kinek megmutatván ágyát, a nélkül, hogy megkérdezte volna tőlük, hogy túlestek-e már a vacsorán, lefektette őket. — Nem is lenne rosz az állapot — gondolja egyik-másik magában, ha egy kis vacsorával összekötve, igy folytatódnék a katonaélet. Másnap azonban már kora reggel a kaszárnya udvarára teremtette embereit káplár Körmözdi. Ott állottak akkor már glédában a többi újoncok is. Az öregebb bakák előhordták a magazinokból a szabadságra bocsátott még öregebb bakák vedlett ruháit, hogy belebujtassák a gombos-mándlis, bő gyolcsgatyás újdonsült hadfiakat. Kapott némelyik olyan egy pár bakancsot, hogy annyira húzódott hátra a sarka, mint a mennyit előre kívánkozott a feje. Nadrágot, melyről nem tudja az ember, hogy a nadrág viseli-e a foltot, vagy pedig a foltok tömkelegébe van bekebelezve a nadrág, melyet szakadozott sárga zsinórral tett bolonddá. Kabátot, melyből tán még 1859-ben kilőtték a bakát, s egy zsíros sapkát, melyhez még a vándor sem merne hozzányúlni az országúton. Némelyik gúnykacaj közt bújik bele a viselt rongyokba, a másik elszomorodik. Varga Gyurkának is elszorul a szive a mint végig néz önmagán, hogy mi lett belőle. Eszébe jut a károlyházi puszta, akácfákkal körülvett csendes tanyájával, mely nevelte, a szép róna, melyen oly sokszor átvágtatott a szomszéd faluba fürge paripáján, hogy megnézze Juliskáját. Mily másképp nézett ki, midőn jó szülője vasárnap reggelenkint fölöltözteté százrétü gyolcsgatyájába, s piros pántlikással szegélyezett ingébe ; mily kíváncsian néztek utánra a puszták vad-rózsái, mily szívesen táncoltak vele a mennyecskék és leányok a szomszéd faluban a szent-mihályi búcsún . . . s most ? hab vagyok, s akár kiállíthatnának madárijesztőnek. Önkénytelenül megerednek könnyűi. — Hát kend mit pityereg ott a glédában infanter'szt Georg Varga ? Talán eszébe jutott, hogy a mult vasárnap még biróék Marcsájával táncolt a »Lidi-lódi*-ban ? förmed reá káplár Körmözdi. Korán küldi el kend száját »vizitt«-be a füléhez, még a lakodalom csak ezután kezdődik. Kezdődött is már délután, s folytatódott heteken keresztül. Káplár Körmözdi fújta az »aincelmarso:«, Varga Gyurka pedig járta társaival a kaszárnya udvarán. Reggelenkint fölkeltették őket a pu3oló-fával, este betakarták őket a fringia lapjával. Napközben nem volt se hossza, se vége a SOK »hapták«-nak »linksz és rekcum«-nak, kigarnérozva a cifrábbnál-cif'rább káromkodásokkal, melyeket ugyancsak bőven vagdalt káplár Körmözdi az újoncok fejéhez. A sok »laufsritt« lemarta a rosz bakancsokról a foltot, az »auf és nider« lehorzsolta a kabátok gombjait. Össze lettek törve lelkileg, testileg, nem egynek megfordult agyában, hogy talán jó lenne káplár Körmözdi szeretetteljes simogatása alul szabadulni, ha máskép nem, a halál útján. Ily sötét gondolatokkal foglalkozva üldögél egy este Varga Gyurka is szalmazsákján. Mint egy kifáradt muzulmánnak keresztbe vannak rakva lábai. Eléje van téve a szalmazsák végére jól k\suvikszolt bakancsa, jól kimosott sipkája, összevissza varrogatott foltos nadrágja Agya fejéhez pedig oda van támasztva fényesen kisurolt fegyvere, melynek végén a sötét lyukból mintha a halál kandikálna feléje. Már megbarátkozott a halál gondolatával, s el van határozva, ha újra szántszándékkal hibát keres káplár Körmözdi mondurján, s erőszakkal lekörmözi nadrágjáról a sárga zsinórzatot, hogysem az áristomban a poloskák között töltse újra az éjjelt, inkább véget vet életének. Hiába ! Hiába! gondolja magában, miközben megtelnek szemei könyűkkel — nem birom már tovább, megöl a durva bánásmód . . . Éppen e pillanatban szól be a terembe a napos-káplár. — Infanteriszt Georg Varga! mondja, jöjjön be a kancelláriába, levele, pakkja és pénze jött a postán. Varga Gyurka azonnal indul, s pár perc múlva visszatér a küldeménynyel. A pakkot az ágya végére helyezi, nyitott levelével a szoba közepén függő lámpa alá áll,