ESZTERGOM II. évfolyam 1897
1897-12-25 / 52. szám
resztül tanítványainak kedvelt tanára, oktatója volt, és több kötetre terjedő jogi müveivel örök nevet szerzett magának. Életének javarészét a kathedrán töltötte. Érdemekben dús életét röviden a következőkben adjuk. Született Szélaknán (Hont m.) 1849. február 15-én. A bécsi Pázmány-intézet növendéke volt, majd ugyanott a sz. Ágostoni-intézetben végezte be tanulmányait és mint bittudor került vissza 1873-ban. Igen rövid ideig káplánkodott Selmecbányán és Esztergomban, 1874-ben már tanítja az egyházjogot az esztergomi theologian. Ez időtől kezdve egészen a jelen év április haváig, mint tanár működik. 1882-ben a budapesti egyetemnél az egyházjog tanárának neveztetik ki. Mint tanár nemcsak élőszóval, de tettel is hirdette és védte az egyház jogait és igazait. Önálló müvei (A kath. autonómiáról, az anyakönyvekről, a házassági jogról), valamint a »Kath. theologiai Folyoirat,« »Magyar Sion,« »Religio« és a »Kath. Szemlében* megjelent nagyobb cikkei ismertté tették országszerte dr. Aschenbrier nevét. Tevékeny élete méltó elismerésre talált, a mennyiben 1888/9. tanévben a hittudományi kar dékánjának választották; 1892-ben cs. és kir. udvari káplánnak, majd a bold. Szűzről címzett esztergommezei apátnak, s mult év végével esztergomi főszékesegyházi kanonoknak neveztetett ki. Jelen év tavaszán búcsút mondott a tanári kathedrának, a melyen 23 éven keresztül lankadatlan szorgalommal működött s eljött Esztergomba. Súlyos szívbajának csiráit már magával hozta. De súlyos bajában sem nyugodott, valahányszor csak jó ismerősei fölkeresték, mindannyiszor a hatalmas jogi foliánsokba elmerülve találták. És most, midőn az egyház és a biboros főpásztor, kinek a boldogult egyik legkedvesebb bizalmi embere volt, hatalmas munkaerejét és tudományát igénybe vehették volna, elszólította őt körünkből a Mindenható szent akarata. 0 Eminenciáját mélyen indította meg az egyház ezen tudós bajnokának elhunyta. Betegsége alatt főpásztori áldásával örvendeztette meg a búcsúzót, s alig hogy hirül vette kiszenvedését, azonnal részvét-táviratot intézett a főkáptalanhoz, a melynek a boldogult egyik disze volt. Halála alkalmából a fökáptalan a következő gyászjelentést adta ki: Az esztergomi főszékesegyházi káptalan szomorodott szivvel jelenti szeretve tisztelt kartársának nagyságos és főtiszteletü dr. Aschenbrier Antal, Boldogságos Szűzről nevezett esztergommezei boldog szegények karácsonyestéjéről már sokat irtak mások, nálamnál költőibb lelkek, ezekre tintát pazarolni nem szándékoztam. Igy elmaradván a »tárca«, elmaradt a honorárium is, pedig nekünk kezdő íróknak, ilyenkor az ünnepek felé szokott lenni aratásunk. A fővárosi lapoktól kijár egy-nehány forintocska ; a vidéki újságoktól pedig hálás köszönet, de ha a vidéken ismerősök vagyunk, ugy a bájos női előfizetőktől egy-egy mosoly és a Szilveszterbál alkalmával egy-egy bók is jut nekünk illetve tollúnknak osztályrészül. Ez idén is kaptam több rendbeli felszólítást, hogy lépjek be a karácsonyi tárcairók gárdájába. Leültem és kezdtem irni tárcákat, de egyet sem fejeztem be. Alig hogy a közepéig jutottam, egy benső szózat azt súgta: hisz ezt megírták vagy százan. »Künn dúl a hóförgeteg és vihar, benn a hideg szobában ül az özvegy árváival; másutt lobognak a gyertyák százai és a karácsonyfák ágai roskadoznak a rájuk rakott gazdag ajándékok terheitől.« Szentül meg vagyok győződve, hogy azok, kik a szegények karácsonyát leirták, soha életükben nem látták. Magam pedig inkább egy bölcsészeti értekezést irnék, mint egy karácsonyi tárcát. Ám a honorárium fúrta oldalamat s nem hagyott nyugtot és ha már nem tudok kigondolni uj és érdekes történetet, hát legalább leirom a magam karácsonyát, melynek emléke sokszor fölújul lelkemben. * ' * • •' '&• lX' apát, cs. és kir. udvari t. káplán, Esztergom főszékesegyházi mesterkanonok, a szt. IstvánTársulat irod. és tud. osztályának tagja, egyházmegyei könyvbiráló, hittudor, élete 48., áldozópapsága 26. évében, a haldoklók szentségeinek áhítatos felvétele után, folyó hó 21-én délután 3 / 4 3 órakor bekövetkezett halálát. Hült tetemei folyó hó 23-án délután 3 órakor fognak ünnepélyesen beszenteltetni és a főszékesegyházi sírboltban a boldog föltámadásig nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő ünnepélyes szent mise-áldozat ugyancsak december 23-án délelőtt 9 órakor lesz a főszékesegyházban a Mindenhatónak bemutatva. Kelt Esztergomban. 1897. december 21-én. Nyugodjék Krisztusban ! A halottak szentségeivel gróf Csáki) Károly püspök és Eitner Elemér Ákos succentor látták el. A gróf ur az utolsó kenet szentségét adta fel, ezt megelőzőleg a beteg saját kívánságára Eitner succentornál sz. gyónását végezte el. A halál pillanatában ugyanő fogta le a haldokló kanonok szemeit és rebegte el a commendációt. Csütörtökön reggel 9 órakor gróf Csáky Károly püspök tartotta az ünnepélyes isteni gyász tiszteletet. Délután 3 órakor pedig Boltizár József püspök és érseki helytartó beszentelvén a halottat, elkísérte az egész papság, a központi papnevelőintézet és a tud. egyetem képviselőinek és nagyszámú közönség kíséretében a föszékesegyház sírboltjába, ahol porladozó teste pihenni fog a boldog föltámadásig. Az isteni Mester, kinek hü szolgája volt teljes életében, legyen jutalmazója az? örökkévalóságban i V^^Uit^YX Jakabunk mint tüzkárosult. — Saját eredeti előadása. — »Mi baja a Jakabnak? Mit csinál a Jakab? talán ismét nyaral? Avagy elfogyott már Jakabunk szellemi puskapora ? Ezen és ehhez hasonló kérdések egész özönével árasztották el szerkesztőségünket azért, hogy a mult számból kimaradt Jakabunk tudósítása. Persze, mihelyt Jakabról van szó, mindenki azonnal a legrosszabbtól tart. Nekünk is feltűnt, hogy Jakabunk nem küldte be kellő időben tudósítását, és miután még szombat reggel sem jött tőle egy sor irás sem, azt hittük, hogy fölcsapott szocialistának, és a képviselőház előtt tüntetvén, hűvösre került. Hogy most, december hónapban nem ment nyaralni, azt tudjuk, mert Arcóra, Nizzára, Riviérára, Kairóra nem telik neki, és nincsenek is A nyolcvanas évek vége felé kerültem fel Budapestre lilozopternek. A gymnáziumi tanulmányokat kis szülővárosomban végeztem el és kevés pénzzel, de annál több áldással hagytam el a szülői házat. A pénzből szülőim nem igen sokat juttathattak, az áldásból annál többet, pedig Budapesten inkább az elsőre lett volna szükségem. Szegény filozopterek ! Nem hiába élcelődnek fölöttünk Bukovay Ábszi és Schlager Bandi polgártársaink, de tény, hogy köztünk volt a legtöbb szegény, de egyúttal komoly gyerek, a ki sok esetben anyagi gondok miatt kénytelen volt abba hagyni tanulmányait. Mennyivel irigylésre méltóbb a mostani egyetemi hallgatók sorsa. Azóta a humanizmus gyors léptekkel haladt előre. Akkor mi 25 krért ettünk ebédet a József vagy Ferencváros végén levő nagy számú kurta kocsmákban ; ma a »menza academican« étkezhetnek, ha fizetnek havi 15 frtot. Hát hiszen étkezni mi is étkeztünk volna, csak lett volna, a ki fizet helyettünk ; és Zilahy Ágnes főttje is jobban ízlett volna mint a »frau Mám* kotyvadéka, de mikor arra sem igen tellett. Este pedig vacsora helyett ábrándoztunk. Ma a szegény filozopterek elmehetnek statisztáknak a színházakba meg az orfeumokba és nézhetik, mily. vigan vacsoráznak mások. Statisztának nem állhattam be, mert egyik lábamra születésem óta bicegtem és Bercik »Veteránjait« csak ritkán adták elő. Szegénységem kényszerített, hogy másféle foglalkozás után nézzek. Nap-nap után szemléltem az egyetem kapuja alatt kifüggesztett fekete hirdetési táblát. Egyszerre egészen izlése szerint berendezve, ő azt tartja, hogy: »nix über Grosz-Maros und Siófok* ! E kettőt tartja a világ legelső nyaralóhelyeinek. Csakhogy sajnos, Nagy-Maros most egészen kihalt, Siófoknál pedig nem igen meleg a Balaton vize. Hamarább elfogyott talán — gondoltuk — Jakabunk szellemi puskapora, a mi jelen érdektelen időszakban nem is volna csoda. Különben is valami bő tudománynyal nem igen ajándékozták meg őt a múzsák, és minden pillanatban lessük, mikkor fogja beadni a kulcsot ? Éppen arról beszélgetünk a szerkesztőségi szobában, hogy mit is csinálhat a Jakab, a mikor egyszerre csak kopognak. Kinyilik az ajtó és belép egész kopottasán öltözve a Jakab, s kezében egy ivet szorongat. »No Jakab! talán csak most hozza eredeti tudósítását* ? kérdjük valamennyien. »Nem én kérem — feleli Jakab — hanem szegény tüzkárosult vagyok, leégtem a mult szombaton«, és szomorú arcot vágott. Hogyan? a Jakab leégett? Mindnyájan kíváncsiak voltunk, hogy érhette a Jakabot ilyen szerencsétlenség, és fölkértük őt, beszélné el az egész veszedelmet. Mire Jakab siránkozó hangon ezeket mondotta : Hát tetszik tudni, mily igaz hitű orthodox vagyok én. Már abból is gyaníthatják, hogy tudósításaimat sose keltezem szombati napról, mert akkor a világért sem irnék egy betűt se. Feleségem, a Száli, szinte erős orthodox, de a mellett nagyon szereti a sertéshúst, pedig sokszor mondtam neki: »Szali, Száli meglátod, nem jó vége lesz ennek. Jehova haragja reánk száll.« Szálikám szerette a Jehovát, de még jobban a töpörtyűt. A minapában is töpörtyűt készített sertés szalonnából. Egyszerre csak a zsir lángot vetett, s elégett egész üzletünk. Képzelhetik, mekkora szaladgálás volt a házban. Én kiabáltam, Száli kiabált, a kis Jakab kiabált, és a kis Száli szintén kiabált. Oda van az üzletem, pedig egyike volt a legvirágzóbb üzleteknek a Dohány-utcában. Hozzá még a pech ; ha ezt én csak egy nappal előbb tudtam volna, biztosítottam volna az egész üzletet, és magamat a baleset ellen, mert hát mindnyájunkat érhet baleset. Szaladtam én az Adriához, az Első magyar Általánoshoz, a mikor az üzlet égett, de már későn volt. csak olvasom: >Kerestetik egy nevelő, aki az V. III. és I. gymnáziumba és a III. és I. elemibe járó fiukat oktatni hajlandó. Bővebbet megtudhat Rőcsehalmi Dénes nagykereskedő urnái Lipótkörut, 40 szám alatt.* Szaladtam, mint egy bolond, hogy senki meg ne előzzön. Bemegyek a házba és fölkeresem Rőcsehalmi Dénes urat komptoirjában. Szivesen vagyis inkább ülve fogadott. Bemutatkoztam, s kértem tőle a nevelői állást. Bemutattam bizonyítványaimat, elmondtam, mily béketűrő ember vagyok, mennyire szeretem a gyerekeket, hogy tisztán ezért választottam a tanári pályát. És hogy igazat beszéltem, bizonyította gyomrom is, mely két napi koplalás után végre zúgolódni kezdett és morgott. Rőcsehalmi Dénes ur figyelmesen végighallgatta mondókámat s aztán monda : »Tudja uram, én sokat adok gyermekeim neveltetésére, és nekem olyan nevelőre volna szükségem, ki gyermekeimmel szabad idejükben is foglalkoznék, csak olyan túlságos követelésekkel ne lépjen fel, mint előbb egy kollégája, aki havi 20 frtot követelt.* »Én uram, megelégszem havi 12 frttal is« mondám könnyezve, mert hát a gyomor nagy zsarnok. Rőcsehalmi Dénes elfogadta ajánlatomat, s e naptól fogva, mindennap délután 4 órától este 8-ig tanítottam 5 borzas lurkóját a Dénest, Árpádot, Zoltánt, Gyulát és Imrét. Rőcsehalmi ur az uj arisztokráciához tartozott. Papáját még Rothlauf Izsáknak hivták és ő maga kis korában Dávid névre hallgatott, mióta neológ lett, azóta uj nevet vett föl.
