ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-19 / 51. szám

rukba, hogy. nem szégyenlik magukat ilyen állításokat is, mint valami biztosat odadobni a türelmes papirosnak : »Az egyházi elem egész a gyülölségig perhorreskálja és lenézi a világi elemet, a világi elem pedig nem tűrheti a klérust. * Ugyan ki bizta meg az illető urat, hogy ily módon megrágalmazza a papságot egyrészt és a világi elemet másrészt? Ha talán a saját lelkében megbillent volna a keresztény szeretet egyensúlya, mi alapon meri saját egyéni nézetét igy általánosan rákenni azokra, a kikkel nem is érintkezik ? Ha valamely liberális vagy szabadkőműves iró állítana ilyeneket, azon egy csöppet sem csodálkoznánk, mert annak csakugyan érdekében fekszik elhitetni a világgal a mit itt állit, de hogy valaki ilyet irjon és a mellett azt gondolja, hogy a katholikus ügynek tett szolgálatot, ahhoz oly nagymérvű tájékozatlanság kívántatik, a melyet még a fiatal kor sem ment ki. De elég erről ennyi. Kár egyenetlenséget előidézni és szítani ott, a hol az eddig nincs és kár nem létező ellenfelekkel harcolni. Hisz, hogy egyebet ne említsünk, az a klérus az autonómiai választásoknál annyira ment a világi elem iránti bizodalmában, hogy egyes helyeken az egész választás vezetését reábízta. Azt sem helyeselhetjük, hogy ujabban az autonómia révén a fő- és alpapság között is szeretnének ellentétet támasztani. Ez is csak uj eszmezavarra vezet. A fő- és alpapság közti kapocs megvan az egyház szervezetében állapítva, azon az autonómia semmit sem változtathat. Még akkor sem, ha csakugyan összehivatnék az egyházmegyei vagy bármily jellegű zsinat, mert a papság mindkét osztályának meg van állapítva az ő jogi helyzete. Az pedig semmit sem változtat a helyzeten, hogy »a lelkészkedő papságnak nem csupán az auditóriumban lenne helye,« mert a zsinatokon a törvényhozó a püspök, ámbár a papság előadhatja nézeteit és tapasztalatait, a melyek sokban járulhatnak a helyzet tisztázásához, a létező bajok orvoslásához. Kár tehát oly állításokkal zavarni az egyetértést, a melyek amint nem felelnek meg a valóságnak ép ugy ártanak magának az ügynek. A püspöki kar tudja, mi a kötelessége s annak megfelelőleg cselekszik is. Ismeretes a hercegprímásnak választási körlevele, a melyben nagyjában körül vannak vonalazva az autonómia . teendői ; ismeretes az ő megnyitó beszéde is, a mely senkitől sem akar semmit elvonni, de az egyetértésre fekteti a fősúlyt. Ami pedig a nyilvánosság elé került autonómiai tervezeteket illeti, azok nem egyebek, mint a nehéz kérdés megoldásának kísérletei. Ezek, azt hisszük, sem támadás, sem magasztalás tárgyát nem képezhetik. Mindazonáltal elismerés illeti a megoldás munkájával fáradozó elméket. Magát a szervezetet a huszonhetes bizottság lesz hivatva megalkotni. Ott feltárhatják bölcseségüket azok is, a kik most mindent fölhasználnak, hogy az egyházi és világi elem között a bizalmatlanság magvát elhintsék. Ha esetleg nem volnának ott, embereik ott vannak. Ott mutassák meg, mikép vélik megoldani a nehéz problémát, mely abban áll, hogy a katholikus autonómiát meg kell csinálni, tekintettel az egyháznak hierarchikus szervezetére, az apostoli királynak legfőbb kegyúri jogaira és a kormány szűkmarkúságára. Ez utóbbi pedig bizonyára nagyobb akadály lesz a két előbbinél. Hic Rhodus, hic salta ! Külföld. —cs.— Németország uj választások előtt áll és minden politikus leginkább a jövő eshetőségeinek találgatásával foglalkozik. Legelterjedtebb azon vélemény, hogy e képviselőválasztásokból a liberalizmus nagyon elgyengülve fog kikerülni. A szövetséges államok kormányai általában a züllöttség benyomását teszik, melynek oka az, hogy liberális cégér alatt uralkodnak, de már nem rendelkeznek parlamentjeikben olyan erős többséggel, mely őket szilárd fellépésre képesítené. Főleg a nemzetgazdasági kérdésekben olyan erős ellenzékre találnak mindnyájan, hogy minden pillanatban a megsemmisüléstől félhetnek. A közgazdasági programmok minden más politikai irányt háttérbe szorítottak és az agrárius pártok félelmes erővel szerepelnek. Érzik, hogy mögöttük van a népesség túlnyomó többsége és azért kérlelhetíenül követelik az érvényesülést. A tökepénzesek csoportjai természetesen halálos gyűlölettel nézik e párt növekedését és végső erőlködéssel igyekszenek az őket oltalmazó liberalizmus megmentésére. De erre már most is eltűnt a kilátás. Mert a németországi liberális pártok nemcsak hogy számra nézve lefogytak, de egymás közt is annyira széthúzok, hogy méltán megérdemlik a »szetzüllött« jelzőt. A liberális sajtó kifogyhatatlan a nagyhangú szavakban, melyekkel a szétfoszlő csapatokat egyesíteni óhajtja. Hivatkozik a »műveltség követelményeire*, »a polgárosodás vívmányainak megőrzésére « stb. és borzalmas színben festi le a »reactio* eredményeit. De ezek csak üres szavak, melyekkel többé már ámítani nem lehet. A józan német nép felismerte, hogy a liberalizmus uralma nem más, mint az ország összes jólétét zsákmányul lefoglaló kevesek garázdálkodása, kik sohasem az ország, vagy állam boldogulását, hanem mindig csak a saját önző érdekeiket tartják egyedüli célnak. Mivel az ő uralkodásuk csak elszegényedést és a haladás által teremtett összes népjogck eltiprását okozta, azért az ellenhatás feltartóztathatlanul lépett fel ellene. Egyfelől az agrárpártok, melyek a közgazdasági politika bűneit jönnek megtorolni, másfelől a szociális forradalom emelgeti fejét és fenyegeti boszujával a zsarnok liberális rendszereket. E két malomkő vette közbe a büszke liberalizmust és nem szükséges nagy jóslási tehetség jövőjének elmondására. Hogy pedig még sötétebb legyen a jövő, azon nagy baja is van a liberalizmusnak, hogy tervszerű működésre már nem képes. Amitő jelszavainak maguk a képviselők sem adnak hitelt és igy nem alakulhatnak nagyobb csoportok köztük, melyek által a kitűnően szervezett és meggyőződéstől áthatott agráriusoknak és szociáldemokratáknak csak némileg is ellenállni bírnának. Saját lapjaik már nyíltan hirdetik, hogy a legrövidebb idő alatt a liberalizmus minden befolyását elveszti a politikai életben. A most közelgő választásokra olyasféle hangulattal gondolnak, mint a gonoszok az utolsó ítéletre. A legutóbbi parlamenti tárgyalások szintén sok reményüket semmisítették meg. Az »egyesületi törvény« olyan robbantó elemet vitt közéjük, mely pótolhatlan károkat okozott. A birodalmi gyűlésen nyiltan összeütköztek a különböző liberális pártok és azóta szétforgácsolva és tehetetlenül lézengenek- Ehhez járul a flotta-kérdés, mely kegyetlenül kemény dió számukra. Óhajtanák megszavazni, hogy igy a császár kegyeiben jutalmul az uralmon maradhassanak, de másrészt félnek a választóktól, kik az iszonyú teher megszavazásáért boszút fognak állni rajtuk. Ez általános zavarban egyedül a Centrum áll nyugodtan és erős várában bizalommal néz a jövő vihar elé. A gondos szervezés a községekben és képviselőik becsületes elvhüsége a parlamentben a választókat szilárd összetartásra vezeti és mig az öt egykor üldöző liberális pártok a megsemmisülésbe hullanak, a centrum mindig hatalmasabb erővel halad a jövő felé. Uj jövedelem-forrás. Esztergom, december 17. Aranybányával fölérő uj jövedelmi forrás! Igaz, hogy uj adónem, de ne tessék azért megütközni, mert először is a ki nem akarná, az nem fizetné, — pedig azért igen sokan fizetnék ám! — másodszor meg nem is sújtaná az úgyis szegénységben uszó népet, a válságos helyzetben levő földmivest, kisiparost, kiskereskedőt stb. szóval a sokféle adó alatt roskadozó kis embereket, hanem csupán azokat, kik önkényt akarnák magukat ez uj adónemmel terhelni. kérdi az ipa no meg talán a napa is. hogy hol a vagyona, mutasson először a szivére, aztán fejére és aztán a két kezére! Kezével keres, eszével használja, és szivével fentartja. Ennyi hamarosan elég ebből, nézzük meg a másik oldalát a réznek! Uraim ne vegye senki túlzásnak, ha azt mondom, hogy manap a női nevelés tévesztett irányban halad ; már majd ott vagyunk, hogy a hires német tudóssal kell majdan fölkiáltani : »Mein Gott beschütze uns vor philosophischen Frauen« ! és az emberi társadalom egyik ágán sem ront el annyit a hibás nevelés, mint a munkás, mint az iparos leányainak nevelésén! Senki félre ne értsen! korántsem állítom én azt, hogy az iparos osztály leányai ne kapjanak korunkhoz mért nevelést. Nem vagyunk ott most, hol voltunk 100 év előtt, az igaz ; de sajnos, hogy csakugyan nem vagyunk ott, hol voltunk 100 év előtt a családi boldoságban sem, és a régi polgári családi élet boldogságát az akkori nők lelki egyszerűsége eszközölte. Akkor a polgár nő nem akart semmi sem lenni más, mint egy polgár ember felesége. A legényemberekről azt mondtam, ha boldog házasok akarnak lenni, ne legyen »kopott* a szivök, ne hogy csak azt hozzák el a szívből a házasságba, ami még megmaradt, mert Petőfiként »szeretni csak egyszer lehet« a mi ezután jő az csak második, harmadik thea felöntés, mindég gyengébb és rosszabb. A mi régi jó asszonyaink vagy mondjuk el anyáink miért voltak oly jó hű nők, oly jó gazdasszonyok, miért no ? Mert eszöket, szivöket nem forgatta el a regény olvasás, mint a mostani leányokét. Anyáink olvasták az imakönyvet, no még tán a kalendáriumot és ha sokat kívánunk hát a Genovéva történetét és sütöttek jő kenyeret, manap olvasnak a leányok regényt, és hordatnak a péktől kenyeret! De lássuk ezt kissé jobban. Mi a regény ? Olyan könyv, melyben a kigyó szép ruhában lopódzik be az ifjú szivbe. A regény csupa phantázia. A regényt és majd úgy lehetne definiálni, mint az egyszeri baka a »vakparádét«, hogy hát a »vakparádé —• vakparádé« a regény is olyan könyv, melyben minden a mit elmond, csak »regenyes« ! ! Ha az ilyen szegényebb vagy hát jobb sorsú iparos leányka teleszívta magát azzal a regényes gőzzel; ha fejecskéje tele van lángoló önfeláldozó szerelemmel, ha mindenütt látja azt az ábrándos kék szemű ifjút, szalon, park, fürdő, bálok, utazás, Schveicz, Interlakken, Rajnai várromok, vagy ciprus ligetek no még mi minden egy csomóba és mellette látja a mamát a sütő teknőnél. hintó helyett bölcsőt, szalon helyett műhelyt, gavallérok helyett szurtos legényeket, utazás helyett vásárra menetelt, fürdő helyett mosó teknőt jaj, jaj ! akkor neki búsul, hogy ő reá is e sor vár! Oh ábránd ! borzasztó ha elgondolja, hogy midőn oly szép az a regényes élet, oly szép az a velencei éj, és ő hozzá nem juthat, reá az a sors vár, hogy ő egy mesterember, egy prózai mesterlegény felesége legyen ; hogy ő korán felkeljen, süssön, főzzön, libát tömjön, koppaszszon, au wéh! wéh! én szerencsétlen leány! Ez csak nem illik a mostani korszellembe ; ő ne legyen nagysád, hanem maholnap regényesen azt találja neki még mondani a legény vagy az inas »majszterné asszonyom« ez elviselhetlen állapot, igen a regények, az a sok újság elforgatja a fejét. Ha aztán férjhez megy mégis és nem követheti mindenben a regényt; ha nincs az asztalnál a »Bazar«, ha zongora helyett gyerek sirás van, no ez már több a soknál. Volt még azoknak a régi mesterembernéknek egy nagyszerű tulajdonságuk, pompásan tudtak sütni, főzni ! No hát akkor — a mint én is láttam egyszer egy iparos leánykáját — nem volt szokásban, hogy az anyjuk vagy a leánya arany karperec meg kesztyűben vagy 60 centiméternyi távolságban állva a sparherdtől kevergette a rántást. De nem is tették az akkori leányokból lett asszonyok a csibét bontatlanul a sütőbe, mint nem rég hallottam egy zongorázó és franciául beszélő iparos leányáról. (Mellékesen mondom, nem volt esztergomi.) Szeretném látni, tudnak-e a mostaniak olyan kuglófot csinálni mint valaha ; de tán olyan káposztát sem; farsangi fánkot biztosan nem. Most szakácsné kell, vagy legalább is kineveznek egy szolgálót szakácsnénak, a ki még egy hónap előtt falun csak kapált, de még krumplit se főzött; az süt, főz azaz kotyvaszt és ha a szegény férj valami jót akar enni, elmenekül a Sleiferba, vagy a 3 szerecsenbe, pedig fogadom, hogy ott se főznek jobban, mint a mi anyáink tudtak ! Hol kezdődik a házasok között a rossz élet ?