ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-12 / 50. szám

tányolni fogják törekvéseinket és támogatják az egyesületet, hogy maga elé tűzött célját minél előbb és minél tökéletesebben megvalósíthassa. Guzsvenitz Vilmos, h. igazgató. Külföld. —cs.—• Németország protestánsait a legnagyobb fokú idegesség uralja a Canisius-féle pápai körlevél megjelenése óta. Főleg azon hatás bántja őket, melyet e körlevél okozott, midőn onnét világosan olvashatták, hogy a reformáció és forradalom egyet jelent. Ellensúlyozni akarták e benyomást ama gyűléseken, hol leirhatlan gyalázkodásokat szórtak a pápára és a katholicizmusra. Legújabban pedig Németország első félhivatalos lapja, a Reichsbote szólal fel a protestáns >államvallás* érdekében. De erről is elmondhatja az evangélikus egyház, hogy: »Ments meg, Uram, jó barátaimtól.< Mert egy-két elkopott szemrehányás után, melyekkel a katholikus egyházon némi boszút akar állni, rögtön átmegy a német protestantizmus vizsgálatára és az itt feltárt eredményt semmi esetre sem fogják elragadtatással olvasni a buzgólkodó fő- és alpásztorok. Az » államvallás* fentartásáért buzgólkodó hivatalos birálat kegyetlen dolgokat tár a szemük elé. Először is rémülettel mutat az óriási hitközömbösségre, mely a protestánsok kirivó jellemvonása jelenleg. Terjesztik pedig ezt a középiskolai és egyetemi tanárok a művelt osztályokban, a nép között pedig a »felvilágosult* pásztorok, kik nyiltan tagadják, még a szószéken is, az Isten létét. Az ekként vallástalanná lett nép között rohamosan terjed a szociáldemókratia. 'Ez a legvilágosabb bizonyíték a protestantizmus tehetetlensége mellett, mert azon 48 mandátum közül, melylyel a szociáldemokraták a parlamentben rendelkeznek, csak 3 esik katholikus vidékre. És most már az események cáfolhatlanul bebizonyitották, hogy a felforgató és lázadó irányok csak oly helyeken érvényesülnek, hol a vallás nem fejti ki erkölcsi erejét a papok hibája folytán. Ez olyan jelenség, mely az igazi államférfiak figyelmét teljes mérvben felkölti és azért a hivatalos Reichsbote méltán háborodik fel. Ha a protestantizmus nem bizonyul államfentartó elemnek, akkor miért rokonszenvezzen vele az állam ? Hisz a kultúrharcnak az volt a nyilvánosság előtt hangoztatott indoka, hogy a katholicizmus ellensége a német császárságnak, tehát megsemmisítendő és egyedül a protestantizmus talaján remélhető a birodalom megszilárdulása ! És ime most a protestantizmus nemcsak tehetetlennek bizonyul az állameszme erősítésében, de még egyenesen is neveli az államot felforgató elemeket. A pápa kimondta, hogy a forradalom a »reformáció* -ban birja gyökerét. Fölháborodnak e kijelentésre, de megcáfolni nem birják, mert az események igazolják. Pedig a protestantizmus most a »lenni, vagy nem lenni- nagy kérdése előtt áll. Ha a jelenlegi viszonyok által követett nagy feladatoknak nem képes megfelelni, ha nem rendelkezik azon erkölcsi befolyással, mely a kor kérdéseinek megoldásánál elkerülhetlenül szükséges: akkor készülhet a saját temetésére. Sőt mivel napról-napra világosabb, hogy korunk erkölcsi sülyedésének előidézésében a protestantizmus határozott tényező, ezzel egyenesen a saját vesztére tört és a saját sirját ássa. A Reichsbote e fejtegetéseit a német protestantizmus halottti prédikációjának lehet mondani. Azzal mindenki tisztában van, hogy a protestantizmus már elvesztett minden hóditó erőt és csak az állami hatalom kényszere óvja a szétzülléstől. A Canisius-féle körlevél óta ezt tüzetesebben látják és el kell ismerni, hogy halált okozó gyöngeségük forrása nem más, mint hiánya ama tekintélyi elvnek, melyet jelenleg újult gyűlölettel gyaláznak. Amire ők minden reményüket épitették: az »államvallás* büszke fogalma, most a megsemmisülésbe dönti egyházukat. Most úgy van ez szervezve, hogy egy esetleges atheus minisztérium néhány év alatt az istentagadók felekezetévé alakíthatja őket. Mélabúsan hangoztatják a jobb érzésnek, hogy egyházukra az »istenek alkonya* borult és ennek oka nem más, mint az •*állam-egyház* nemrég lelkesen hangoztatott, most pedig megvetett fogalma. Roszakaratú célzattal a katholicizmust »fekete internationale* néven hangoztatják országos gyűléseiken és sürgősen követelték a kormánytól annak erélyes elnyomását. Midőn aztán e synodusok, gyűlések, kongresszusok felterjesztették emlékirataikat, feleletül a kormány lapja megkondítja felettük a halálharangot. Mi legyen a strázsahegyi facérüveggyárból ? Szegény-ügyünk, csavargó-ügyünk, munkanélküliségünk, munkaképtelenségi- és rokkantügyünk, mindez a magyar közéletben és a magyar törvényhozásban úgy ijeszt, mint egy rongyos, tönkrement falunak vízmosásos legelője; ott csak a part szakad s ürgék futkároznak; senki sem lát hozzá a munkához, mert fázik s ijedezik a föladat nagyságától. Egész Magyarországon még sehol sincs egy földmivelési kolónia csavargók számára. Pedig használhatatlan vagy kopár, vagy vízmosásos Paflagonia van még rengeteg sok az országban. Némely nagy uradalomban ezerszámra nyúlik el a sok hold föld, melynek alig veszik hasznát; néhol a sziklás vagy homokos és selymes gyeppel benőtt hegyoldalak egy-két hónapig szerény legelőül szolgálnak, miután száraz avarrá süti rajtuk a szikes füvet a forró napsugár; alig van belőlük haszna valakinek. Németországban tudtunkkal már két mezőgazdasági kolónia van. Az egyik Westfáliának erica-vulgarisszal benőtt, máshol meg posványos pusztán ; a csavargókat oda telepítik, s fölügyelet alatt késztetik s nevelik munkára; a javát azután, ha látják, hogy fogott rajta a jó szó, a jó példa s a munkás ügyekezet, gazdaságokban alkalmazzák, szerződtetik vagy segítik, hogy szerezzen magának valamit, s a saját maga kezén éljen s boldoguljon. A replikák elé mindjárt avval állok oda, hogy sehol sem fizeti ki magát ez az intézmény ; a kolóniák nem állhatnak fön segélyezés nélkül: ezt különben mindenki belátja, aki a kezdeményezés nehézségeit, a befektetéseket s az illető föld vagy szőlőtelep silányságát veszi tekintetbe ; de ha a vezetés szemes és kitartó és az élet példás; akkor évről-évre kisebb a ráfizetés s nagyobb az anyagi haszon, az erkölcseikről nem is szólva. Ezek jutnak eszünkbe midőn a strázsahegyi facér-üveggyárat nézzük. Gyönyörű telep; sok akcia van ott beleépítve, amely nem hoz semmit; annak idején, mikor osztogatták azokat a protekciós részvényeket a szerencse s a barátság kiválasztottainak. szinte irigy érzelem settenkedett a mellözöttek szive táján; most azonban vigasztal a tudat, hogy jobb volt nem venni abból az értéktelen papírból. Igen; de hát mi lesz abból a sok csinos munkás-bárcából; az igazgatóságnak csinos ks palotácskájából, a gépek s az olvasztók elnyúlt épületeiből? a részvényesek mindenesetre azon vannak, hogy a veszett fejszének legalább a nyelét megkaparitsák s ha nyolcvan forint elmászik a százból: legalább husz maradjon: ezt természetesen senki sem veszi rosz néven, sőt sok szerencsét kivan a jó ügyekezethez. De hát fog-e ez sikerülni? Ott látom azt a tömérdek homokos szőlőt; melyet az esztergomi iparkodás és dicsérendő vállalkozási szellem, elletett; de ott terülnek el a Strázsahegy s a Kis-Kevély déli lejtőin selyemgyepes, homokos legelők számitatlan holdjai; mennyi munkát lehetne még ott gyümölcsöztetőleg befektetni. Igen, lehetne, de ki tegye ? Dahogy némelyek a munkát átoknak, mások pedig pusztán és egyedüli életcélnak tekintik, de csakis anyagi szempontból, és igy mindkettőben hiányzik a keresztény elv, mely a munkát sem átoknak, sem fejős tehénnek nem tartja, hanem igenis adván az anyagnak szellemet is, összhangba hozza a test és lélekből álló embert, az Isten képe és hasonlatossága szerint teremtett lény fogalmával, szóval a munkát megszenteli és megnemesiti. Nézzük meg kissé, milyen jenleg a munka és milyennek kellene lennie. Jelenleg nem keresztényi tehát csak igavonó, tehát nem emberi, de kellene lennie keresztényinek, hogy emberi legyen. Ha valahol ugy a munkánál csakis az »ember« fogalmának szempontjából kellene kiindulni. Habár az Isten a bünbeesett első embernek mondotta is büntetésképen, hogy »arcod verejtékével* fogod kenyeredet keresni; ez a mondás még sem ád jogot senkinek arra, hogy embertársából az utolsó csepp erőt kiszivattyúzza és az Isten Ítéletét tovább terjessze, mint az Isten maga azt akarja. Mert az Isten ugyan meg akarja szolgáltatni e veritékes munka által a kenyeret, de nem akarja az embert tönkre tenni; szóval teherként adta a munkát, de nem tagadta meg a munka díjat; a munka a bűn büntetése, de ezt a büntetést csak az Isten alkalmazhatta a bűnre; embernek ezt tenni nem szabad. És ime manap mit látunk ? Azt, hogy egyesek kezében központosulván a munka-adás hatalma, ők nem csak az arc verítékét kívánják, hanem a test öszszes erejét, vérét, és megölik a testet, de vele a lelket is, mert lealacsonyítják az embert igavonó állattá, vagy pedig alkotják belőle a gép egyik részét, melynek csak addig van becse, mig el nem törik. Ha elromlott, a helye a lomkamra, az elkopott munkásra a koldusbot, vagy a falu koporsója vár. Nagyon szeretünk dicsekedni a fölvilágosodással. Szegény századunkat az egyenlőség, testvériség és szabadság korának nevezik. És mit látunk, hogy ebből a munkásnak csak az a nyomdafestékes papiros jut, a mit »újságnak« hivnak, és melyet csak azért töltenek meg hangzatos frázisokkal, és kiadják épen a munkás kezébe, hogy elfeledtessék vele rabszolgaságát. Igen az ujabbkori munkafogalom uj kiadású rabszolgákat nevelt, kiknek sorsuk siralmasabb mint az ó-koriaké, mert ezek nem ismerték az Isten Fia által meghatározott ember fogalmát, az Isten képét; de az ujabbkori rabszolgák igen is érzik, hogy a magasból lerántattak, és hogy velők méltatlanul bánnak. Sok tekintetben jobb sorsuk volt a régi rabszolgáknak mint most, mert nem tekintvén őket embereknek, legalább mint állatok voltak gondozva; most ember sorba vannak számítva, és még az állatnál is rosszabb elbánásban részesülnek. Mi ennek az oka ? Elveszett a munkából a keresztény szellem, és vele a Charitas, a szeretet. Oly erők ragadták magukhoz a kormányrúdat, melyek azt látják, hogy uralmok ott virulhat, hol a keresztény szellem vagy egészen tönkre téve, vagy legalább lenyűgözve van. Voltairenak a jelszava: »tipord a gyalázatost^ t. i. az egyházat, nem virágzik manap sehol jobban mint a munkás osztályban »Contrarius est operibus nostris oprimamus eum« ellenkezik tetteinkkel, nyomjuk el őt« szavak a szent Írásból még most is érvényesek azok előtt, a kik a munkást szívják, mert ezeknek semmi sem áll anyira utjokban, mint a keresztény szellem. Európától el kell venni először a keresztény szellemet, hogy őt koldussá tegyék. És ezt először is a munkáson kezdték meg, mint olyanon, mint a kinek közvetlen kezében a haszon; mint olyanon, a kitől függ a haszon. Elvevén tőle a keresztény szellemet, megtanították őt hallgatni akkor is, midőn szédelgésre dolgozott. Már Dávid király is igy kiált fel a zsoltárban : »mondák szivökben ők és nemzetségük együtt: szüntessük meg az Isten minden ünnepnapját a földön« (Zsolt. 73, 8.). Igen! az ünnep és vasárnapok meg nem tartása lett a munkás anyagi és szellemi gyilkosa. Soha sem jutott volna a munkás osztály oda. a hol van, ha nem engedi magát az ünnepeitől megfosztatni. Vasár ős ünnep mellett a munkás ember az Isten képe, test és lélekből álló lény, e nélkül megszűnt az lenni, és lett egy dolgozó anyag, melynek csak addig van értéke, mig dolgozni tud. A munkásnak is az ünnep az Isten napja, hogy a napi munkáján végig tekintve, összehasonlítsa munkáját az Isten akaratjával és megtudja, hogy heti munkája jó-e ? Letéve minden eszközt kezéből, hallgat a gép, pihen a test, és az a lélek, mely a kenyérkereset nehéz munkájában mintegy másodrendű szerepre volt kárhoztatva, az ünnepen megkapja a jogát és elfoglalja az embert, azt