ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-12 / 50. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. december 12. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PKOHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhiYatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bólyegdij minden birdetós után 30 krajcár. A vallásalapi plébániák betöltése. Esztergom, december 11. O Rendezetlen állapotaink között nem a legutolsó az, hogy a vallás és tanulmányi alapok kegyurasága alatt álló plébániák be­töltésénél, a kultuszminiszter minduntalan aka­dékoskodik, az úgynevezett »politikai kifo­gásokkal « a legérdemesebb jelölteket ütvén el sokszor, a különben is meglehetős silányan javadalmazott vallásalapi plébániáktól. Régente ez nem volt igy, vagy legalább nem volt oly általános. Csak Berzeviczynek államtitkársága idejében általánositották ez el­járást s valódi rendszert csináltak belőle. Most minden egyházbatósági előterjesztés fölött végső sorban a falusi jegyző dönt, mert ez a közigazgatási apparátusnak legszélsőbb és a néppel közvetlenül érintkező közege. Minthogy pedig a falusi jegyző, különösen az egyház­politikai törvények óta legtöbb helyen a pap­nak ellensége, világos, hogy az ö informá­ciója a papról nem lehet más mint rosz. Ak­kor pedig lehet az a pap, akár olyan mint egy angyal, biztos lehet, hogy a plébániát meg nem kapja. Ezeknél az információknál nincsen igaz­ságtalanabb dolog. Különösen manap, midőn a politikai szenvedélyek hullámai még min­dig magasra csapkodnak, semmi sem köny­nyebb mint olyas valamit rákenni arra a papra, a mi öt odafenn lehetetlenné teszi. Hisz manap már azt is bevádolják a hazafiat­lanság vádjával, aki habár mindent meg is tesz a magyar nyelv terjesztése érdekében, nem barátja a templomban való erőszakos magyarositásnak. Annál könnyebben keverik be a papot a nemzetiségi aspirációk vádjaiba, vagy fölhasználják ellene a néppártiságot, a mi magában véve elég, hogy még azt a nyo­morúságos vallásalapi javadalmat se kapja meg, amely, ugyanoly barbár magyar kifeje­zéssel élve, legtöbb esetben inkább »rossza­dalom.« Ilyenkor az egyházi hatóságnak köteles­sége védeni a papnak becsületét, jogos igé­nyeit és azoknak érvényt szerezni. És az egyházi hatóságok — dicséretökre legyen mondva — azt legtöbb esetben meg is te­szik. Megesik azonban, hogy mégis eredmény­telenül. Ily esetről hoztak a napokban tudósitást a lapok. Egy, minden tekintetben korrekt pa­pot hozott az illetöha tóság javaslatba egy szerény vallásalapi plébániára. A miniszter kifogásolta az illetőt és nem jelölte. Erre, ha igaz a közlemény, az egyházi hatóság min­denfelöl beszerzett bizonyítványokkal iparko­dott megerötleniteni a pap ellen fölhozott vádakat. Mindazonáltal a miniszter erre sem haj­lott; nem állította ki a praesentát. Igaz, hogy ily esetben is van expediens. Mert a miniszter sem kényszeritheti az egyházi hatóságot, hogy az illető lelkészt onnét eltegye s reá nézve is végre mindegy, minő minőségben működik ott, akár mint plébános, akár pedig mint admi­nistrator ; az állapot azonban mégis abnormis, a jó ügy érdekében nem tűrhető. Egy, hazafiságáról ismert föpásztornak szava kellene, hogy legalább annyit érjen mint a falusi jegyzők és borozó kompániák információján alapuló főispáni vélemény. De ily esetekben joggal is követelheti ez egyházi hatóság, hogy az ö véleménye és ajánlása legyen döntő a kultuszminisztériumban. A vallásalapi kegyuraság ugyanis egyházi kegy­uraság jellegével bir; az egyházi kegyúr pe­dig azt köteles bemutatni, a kit a püspök mint legalkalmasabbat és legméltóbbat jelöl meg. Ha tehát minálunk a kultuszminiszter nehézségeket csinál a bemutatásnál, nem tartja meg az e tekintetben őt is kötelező egyházi törvényt, a püspöki karnak kell gondoskod­nia arról, hogy az egyházi törvénynek ér­vényt szerezzen. És itt csakugyan helyén volna a legfőbb kegyúrhoz való panasz. Mert e plébániáknak kegyura Ö Felsége mint legfőbb kegyúr, a kultuszminiszter csakis az ö megbízott szemé­lyes közege, aki tehát köteles magas megbízójá­nak intencióihoz alkalmazkodni. Nem hiszszük, hogy a miniszter eljárása megfelelne 0 Felsége legmagasabb intencióinak. E kegyuraság min­dig egyházinak tekintetett s aszerint gyako­roltatott is. A fönnállóit helytartótanácsnak mégis volt ez az utasítása, hogy a püspök által jelölt lelkészt mutassa be. Ez az utasi­tás tudtunkkal sem megszüntetve, sem meg­változtatva nincsen. A püspöki karnak e sze­rint Ö Felségének legmagasabb tudomására kellene hoznia a vallásalapi kegyuraság gya­korlása körül észlelt, az egyházi törvényekbe ütköző eljárást s ezt annyival inkább, mert hisz a jelen körülmények között a püspökök kineveztetése is a kultuszminiszter utján tör­AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az autonómia a kiegyezés ota. IV. A tárgyalás folyamán szóba került, hogy Ró­ma az autonómia létrejöttének ellene állna. Két­séget sem szenved, hogy oly autonómiának, mi­lyet a t. ház liberálisai akartak, mely végelemzé­seiben nem lett volna egyéb, mint protestáns kaptafára húzott autonómia, igen Róma ellentáll s ellent fog állani, de oly értelemben a milyenben a kongresszus többsége akarta, s a mely mint Szuppan Zsigmond helyesen megjegyezte, a katho­likus szellemet nem bántotta, ilyenbe, ha óvakod­va is, de mégis beleegyezett volna. Szomorúan jellemző az akkori képviselőház hangulatára, hogy egy világi képviselő se találkozott, ki az aljassá­gig meggyalázott papságot megvédte volna, és mi­kor végre is egy pap, Szuppan Zsigmond fényes beszédben replikázta vissza a piszkos támadást és példákkal, többek közt egy dus érdemű főpapéval tisztázta a papság hánytorgatott politikai romlott­ságát, a t. háznak nem volt annyi ereje se, hogy Szuppan felszólalását, némi elégtételként osztó he­lyesléssel, kegyelettel kisérte volna. Tisza Kálmán is nyilatkozott az autonómiá­ról. Előre bocsátotta, hogy neki mind kálvinistá­nak nem feladata fejtegetni azt az autonómiát, melylyel a kath. egyház birhat, de azért követke­zetesnek tartotta, hogy az ő »autonómiai kellékei­vel« még Ghyczyre is ráduplázzon. Ő előtte az autonómiának főkelléke az, hogy ne legyen ott szentek szentje, mely a hivők elől elzárva van, hanem hogy minden, a mi az egyházban történik, ne lehessen másnak, mint a hivek összeségének akarata. Hogy az autonómia megítélésénél a tény­állással s jogi kérdéssel kell mindenekelőtt tisztá­ban lenni, attól Tisza Kálmán »kel lékei« megsi­ketültek. Hisz az első autonómiai tanácskozás pa­lám és publice kijelentette, hogy a katholikusok meghallgatása nélkül, határozatot mondani nem érzi magát kompetensnek s ezért lettek kiirva s megejtve az autonómiai követválasztások. Ez a tényállás, mi nélkül »kellekek« nem definiálhatók. A jogi kérdés megítélése, mint Eötvös kultuszmi­niszter válaszában kifejezte, három kérdéstől függ: 1) sérti-e a törvényt az, hogy az ország katholi­kusai saját egyházi szervezetüknek az autonómia alapján álló rendezését tűzték ki célul? 2) az, hogy a király erősítette meg az autonómiai választási szabályokat, megértett-e a törvény? és 3) a hely­ben hagyott választási szabályok összeütközésbe jöttek-e a törvénynyel? Ami a jogot illeti, azt Tisza Kálmán se tudta bebizonyítani, hogy a katholiku­sok megváltozott viszonyaik miatt, miért ne ta­nácskozzanak ügyeik rendezéséről, miért ne élnének azzal a szabadsággal s joggal, melyet az 1849-ki törvények minden bevett vallásnak biztosítottak s melyet az erdélyiek máris élveznek? Miután a jog kétségtelenül világos, világos az is, hogy a válasz­tási szabályzatok királyi megerősítésében semmi törvényszegés nem foglaltatott, azt a király egye­nest főkegyúri jogánál fogva tette. A fenálló tör­vénynyel pedig azért se jöhetett a választási sza­bályzat összeütközésbe, mert föltételezhető, hogy egy miniszter törvényellenes szabályzatot megerő­sítésre föl nem terjeszt. Még ha a szabályzat össze­ütközésbe is jött volna a fenálló renddel, megto­rolni úgy se lehetett, mert nem létezett még törvény, mely az autonómia ellen hozatott volna. Azt lehet hinni, hogy a t. ház liberális ma­tador] ai végre belenyugodtak egy oly ügy vitatá­sába, mely még ténynyé se vált. De nem igy tör­tént. Ghyczy újra megjelent a láthatáron, s újra kiöntötte mérgét a katholikus egyház autonómiai törekvése ellen. Alig napolta el magát a katho­likus kongresszus, alig jelent meg szervezete, Ghy­czy Kálmán 1871. april 3-án már meginterpellál­ta miatta Pauler Tivadar kultuszminiszert. Az autonómiai szervezetet az ország törvényeibe, al­kotmányába, a parlament s korona jogaiba ütkö­zőnek találta; ráfogta az autonómiára, hogy ki­vonta magát az állam s törvényhozás hatalma alól s föléje akar emelkedni; kifogásolta, hogy oly vagyon fölött rendelkezzen, melyre nézve az egyház tulajdonjoga még nincs elismerve ; a fel­ségjogba ütközőnek találta, hogy kinevezésre az autonómia terjeszti fel a hármas jelölést stb., s tekintetbe véve, hogy az autonómia törvénytelen módon alakult, s úgy a mint tervezve van, a fen­álló törvényekbe ütközik, kérdi a kormányt, hogy megengedi-e a kongresszus által tervezett egyház­önkormányzati szervezet foganatosítását előbb, mintsem az országgyűlés jóváhagyása alá terjesz­tetnék ? Hogy Ghyczy interpellációjának hatása a katholikus felfogás által ellensúlyozva s értékére leszállítható legyen, ugyancsak az autonómia ügyé­ben Zichy Nándor gróf másnap 1871 április 4-én

Next

/
Oldalképek
Tartalom