ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-09-26 / 39. szám

likus pap pecsételte meg honszerelmét, hogy egy buzgó plébános ernyedetlen fáradsággal irja a »Pap-honvédek Albumat«, hogy érsekek és püspökök, Lonovits, Bemer, Rudnyánszky főpapi széküket áldozták tüntető hazafiságukért. A katholikus egyházat nem érheti tehát azon vád, hogy nem tudta megérteni az alkotmányos szabadság magna khartáját, hogy nem azonosította magát az alkotmányos fejlődés feltételeivel. Ha mi mégis a katholikus egyház devalválásáról beszélünk, és nem állunk be a 48-as törvényhozás misztifikátorának, annak természetessége az imént felsorolt történeti okokban rejlik. Ha a különféle hitfelekezetek egyenlőkké s az alkotmány nyújtotta valamennyi jogok és szabadságok részeseivé lettek

; a katholikus egyháznak az államtól való függése fölöslegessé, igazságtalanná, sőt jogtalanná vált. Ha a 48-ki törvényhozást az igazi liberalizmus félremagyarázhatlan szándéka vezeti, ugy eleget tesz a katholikusok peticiójának, s a parlamenti felelős kormányrendszer által nem engedi a főkegyúri jogot gyakorolni. Hol általános s minden felekezetre kiterjesztett szabadság a jelszó, ott az egyház nem lehet többé saját autonómiáját, tanitási s nevelési szabadságát illetőleg a többi felekezeteknél jobban megkötve. A katholikus egyház a többi vallásfelekezeteknél nem lehet rosszabb sorsban, s ha ezekhözi viszonyaiban az államvallási jelleget az állam eltörüli, akkor a katholikus vallás is a kiváltságok kora előtti időkbe, az államtól való függetlenség állapotába helyezendő vissza. Vallásszabadságot máskép föntartani lehetetlen. Ha közel 9. százados előjogait szüntette meg a katholikus egyháznak, miért nem hatott oda, hogy a polgári hatalom is az egyháztól kapott előjogokról lemondjon? A paritás elve legalább ezt kívánta volna, s nem azt, hogy a katholikus egyházat azután is függésben hagyja. Megverem a pásztort, hogy elszéledjen a nyáj. Ezt az elvet szolgálta a 48-iki törvényhozás. Ezért támadt 48-ban az a közhit: »vége a katholikusok uralkodásának.« Ne csodálkozzék ezek után senki, ha mi a misztifikátor Beksicscsel szemben éppen a 48-ki törvényhozástól számítjuk a magyar katholikusok szorongatott állapotát. A mi hazafias hagyományaink közé nem tartozik a hűhó. Akár a haza, akár más dolog forog a szőnyegen, mi a szent, a vallásos meggyőződést mindig eléje teszszük a hangzatos szavaknak, a hivalgó pompának. A mi hazafiságunk alapja maga az Isten. Az ember Istenért van teremtve, a haza pedig emberekből áll. Ha megingattatik az Isten-szeretete, az egyház jogainak aláásásával megingattatik a hazaszeretet is. Az Isten eszméje mint lényeges alkatrész a haza eszméjébe vegyül és az Istenség tisztelete, alapja a nyilvános ügyeknek is. Sohasem fogja valamely nép hazáját szeretni igazán, ha egyúttal Istent és ősi egyházát nem szereti. Pro aris et focis! Ez volt őseink hfttfafiság4nak. jelszava. — Majláth püspök a nevelésrplLyAz erdélyi püspök úr az iskolai év kezdetén az egyházmegye tanügyének sáfárjaihoz intő szózatot intézett s lelkükre kötötte mindazt, a mit egy lángbuzgalmu püspök az ifjúság vezetőinek ajánlhat. Egy egyházmegyének szólott e körlevél, de méltó és illő, hogy az egész ország katholikusai meghallják, mert a felekezetnélküli liberalizmus törekvéseiről, az ifjúság megmentéséről, a tanügy vezetéséről, a papságnak tanügyi lanyhaságáról arany igazságokat mond el. Hálatelt lélekkel üdvözöljük a püspök urat az apostolok utódjához méltó fellépéseért. Ilyen hithű megnyilatkozás, apostoli bátorság kell nekünk minél több, s akkor nem fog a magyar katholicizmus a liberalizmus elleni nehéz küzdelemben szárnyszegetten vergődni. Pásztor nélkül a nyáj küzdelme szétvonó. Egész rideg valójában kell vennünk és fölismernünk a szabadkőmivességgel szövetkezett liberalizmus veszedelmes és ölő voltát, el kell valahára vetnünk azt a himezőhámozó türelmes politikát, melyet a magyar katholikusok eddig, sajnos saját kárukon követtek. A már uralkodó rendszer gyökere a szabadkőmives zsidó liberalizmus, a mely egész routinnal dolgozik a katholikus szellem megrontásán ugy a közéletben, a politikában, mint az iskolában. A választási és választói törvényt tárgyalván, ki akarta a törvény mondani, hogy a pap nem választható képviselővé. Tehát azokkal lett qualifikálva, kik irni-olvasni nem tudnak, kik csőd alatt állanak, vagy valami bűntény miatt polgári jogaiktól megfosztatnak. Es e megbélyegzés a szabadság (?) nevében bekövetkezik, ha néhány világi követ, pl. Kroner mosonyi, Bónis szabolcsi, Just turóci fel nem szólal. Még a liberálisok is megbotránkoztak, hogy hogyan lehet valakit polgári jogaitól megfosztani, mikor ezentúl a kath. pap is világi biróság elé hurcolható s ugy fizeti adóját, mint a többi polgárok ? A 48-ki törvényhozás eredményezte a papi és szerzetes személyek taníthatóságát gátló törvényjavaslatot, (1848. június 26.), a polgári házasságot becsempésző zsidó emancipációt (1848. július 28.), melyben a keresztény és zsidó közötti házasság megkötése a polgári hatósághoz utasittatik s az áttérés szabadalmaztatott. A 48-as törvényhozás emlékéhez fűződik, hogy az egyházi vagyon elkobzására, az egyházmegyék uj felosztására, a szerzetesrendek eltörlésére, a papnevelök államosítására törvényjavaslatok kerültek a t. ház asztalára, s megvalósításuknak, csakis a szabadságharc leverése vetett véget. Legyen mindenki meggyőződve, hogy a magyar katholikus egyház szívből örült a 48-iki alkotmányos szabadság felvirradásának. Aki olvassa az akkori főpásztori vagy egyéb egyházi köriratokat, pl. gr. Nádasdy Ferenc kalocsai érsekét, gr. Zichy Domonkos veszprémi püspökét, az esztergomi fökáptalanét, a hencekét, az egyes esperes-kerületekét stb. — nem véve tekintetbe a pesti papságét, mely már a megengedett egyházias kört túl is lépte, — az meggyőződhetik, hogy a papság lelke teljes melegével üdvözülte az új korszakot, sőt azért vérét is kész volt ontani. A magyarországi katholikus papság között nem találkozott Rajacsics érsek, ki a karlócai gyűlésen a szerbeket Magyarországtól elszakította. Nem találkozott Hurbán, ki a nemzet ellen vezette volna hiveit. Arról azonban tud a történelem, hogy verőkkel vagy szenvedésükkel számos kathoAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Miramare. Az estéli gyorsvonat kettőzött sebességgel haladt a tenger felé, megkésett valamivel, pótolni kell az elmúlt időt. Hegyszakadékok közt halad a magasban ; alagút alagutat ér; de balesettől nem lehet tartani; kettős vágány van; ép most robogott el mellettünk az ostendei express-vonat. Kupénkban két olasz majd megeszi egymást, ugy hadakoznak kezeikkel és pörög a nyelvük; az egyik cigarettával kinálja meg a másikat. Rágyújtanak. Én kimegyek a folyosóra; nem szeretem azt a papir- szagot. Balra egy kis ajtó nyilik a vonatszakasz másik részére ; jobbra pedig egy három-üléses fülke. Be akarok lépni. De még elég jókor észreveszem az ajtó fölött a fölirást: »Diens-Coupe« »Szolgálati-szakasz.« Igy tehát a folyosón kellett maradnom. Itt sétáltam egy ideig; a vidékből már alig látni valamit; 8 óra elmúlt; a sötétség elég nagy és a hold, nem világit. — Nabresina, Nabresina. Kiabálták a vasúti kalauzok és hozzá teszik : — Négy perc ; az Olaszországba utazók átszállanak! Én leszállok a vasútról uti sapkámban. Nagy a sürgés-forgás. Itt találkoznak Triesztből és Olaszországból jövő vasutak. Ez a Nabresina tulajdonkép semmi nevezetes hely; csak egy nagy vasúti állomás, a mely körül azután mindig nagyobb és nagyobb telep képződik. Nincs nagyon meleg, jóllehet a tavasznak már jól a végén járunk. Sietek is vissza kupémba; a menetrend sem enged sok késlekedést. Mindjárt elindulunk és nem fog beletelni egy óra sem, már Triesztben leszünk. Nabresinától Triesztig a vasútvonal olyan zsák-utca féle ; azaz, a ki Triesztbe akar menni, vagy Triesztből akar elmenni, Nabresinát mind a két esetben érintenie kell. Csakhogy Triesztnek megadták azt az előnyt, hogy valamennyi vonat bemenjen oda és onnan is induljon ki. akár az Osztrák-Magyar monarchiába megy az ember, tehát Szent Péter felé; akár pedig Olaszországba, Gormons, Udine felé. A vonat egyet füttyent és mi tovább robogunk ; most már a magasból lefelé, a tenger szinéhez. Becsapom az ajtót és ekkor veszem észre, hogy egy utas szállt föl, a ki fehér papir-lapokat kinálgat mindenkinek. Veszek én is egyet, ő nagy örömmel akar nyújtani akár ötöt is. Vájjon mi lehet ez ? Rápillantok. Hát látom, hogy hirdetés: „Hotel Central, ujonan épitett szálloda, friss levegő, jó, puha ágyak stb. Trieszt.« Ekkor veszem észre, hogy ez talán nem is utas, hanem egy szállodának az ügynöke ; a ki már a vasutakon fogdossa az embereket szállodája számára. Hogy azok a reklám-hajhászók mi mindent föl nem találnak ! Szegény, no most az egyszer megjárta ! Legalább velünk meg ; mivel már előre jeleztük ismerőseinknek, hogy a „Hotel zum schwarzen Adler" be szállunk; és igy leveleiket ide intézzék. Nem törődve többet az ügynökkel, a ki nem is mer bemenni a fülkébe, hanem csak a folyosón marad és onnan dobálja be a hirdetéseket; szakaszunk felé veszem utamat; és a mint belépek látom, hogy az ülőhelyeken változás történt. A két olasz, a kik igen előkelőknek látszottak, az egyik bizonyosan képviselő volt, elhagyta helyét és a folyosóra mentek. Én fölhasználom az alkalmat és oda üllők az ablak mellé, a hol előbb az a képviselőnek vélt ur ült. Ezen a felén lesz a tenger és innen lehet majd látni messziről Triesztet is. Habár most nem sokat fogok látni, künn már egészen sötét van ; alig birok valamit megkülönböztetni, vájjon hol kezdődik a tenger és hol a szárazföld, oly annyira összemosódottnak látok mindent, a mit fokoz a kupéban szétterjedő világosság is a vasütlámpából. Pedig már itt kell lennie a tengernek, csakhogy még nagyon magasan vagyunk fölötte; folytonosan lefelé robogunk. Már jártam egyszer erre, ismerem az utat. Kidugom a fejem. Jóllehet az ablak fölé föl van irva: »Nicht hinausbeugen!« és magyarul is: »Ki nem hajolni!« Ezért az egyért szeretem ón a »Déli Vasút«-at. Beszélnek ellene, hogy drága, hogy kupéi még mindig olyan rongyos folyosótlan kupék, és csak a gyorsvonatokon használ rendes kupékat; és van is valami igaz ezekben a panaszokban ; de én ezt mind megbocsájtom neki azért az egyért, hogy összes kupéira föl van minden irva magyarul is. Komolyan mondom, olyan jól esik az embernek magyar szót olvasni is, ha idegen országból jő. Igy voltam én egyszer, midőn Olaszországból jőve a Gárda-tón keresztül Rivába, és onnan egy vicinális kis vonaton Arcon keresztül Móriba érkezve felszállok a »Déli VasúU-ra és meglátom a magyar fölirásokat; a »Süd Bahn« mellett mindenütt ott álla »Déli Vasút« is. Eddig a pillanatig ellenséges érzülettel viseltettem a »Déli Vasút iránt; de e perctől fogva mindent megbocsájtottam neki; hiszen messze-földre kiviszi kupéival a magyar szót! A mint a vonat haladásának irányában