ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-09-19 / 38. szám

rülhetnek és azon uralkodónak, ki ezt nekünk lehetővé teszi, mi az egykori Cyruséhoz hasonló hódolatot fogjuk mutatni. Ezen uralkodó pedig jelenleg a Szultán. Valamint Egyptomból és Babylonból politikai mozgalmak folytán szabadultunk ki, ép ugy lesz most is és a Szultán birodalmára kimerítheti en áldás lesz, ha mi Jeruzsálembe vonulhatunk ! Óriási tapsvihar követte e szavakat és aztán elkezdték a tanácskozást a zsidók helyzetéről. Max Nordau, az ismeretes francia iró azon okokat fejtegette, melyek miatt a kivándorlás szükséges. »Barhol telepedjenek is le a zsidók, mindenütt nyomorban vannak. És pedig szenvednek nem mint emberek, hanem mint zsidók. E nyomor kétféle : anyagi és szellemi. Keleti Európában és általában keleten, valamint Afrikában a zsidók kilenc tizedrésze a mindennapi megélhetést illetőleg koldus állapotban van és a holnapi napja sem biztos. Nyugaton pedig a szellemi nyomor nehezedik reájuk és kivétel nélkül mindenütt nélkülözik azon becsülést, melyet önérzetük követel. Oroszországban 5 millió zsidó van a legelnyomottabb helyzetben. És a többi országokban is sokat árt nekik azon lenézés, melyben mindenki részesiti. Legjobb helyzetük van Magyarországban, de itt is titokban mélységes ellenszenv terjed elienök. Figyelemre méltó, hogy Nordau a zsidóemancipatiónak nagy jelentőséget nem tulajdonit. Ez ugyanis csak a francia forradalom olyan erőszakos folyománya volt, mely a népek közérzésébe nem hatott és úgy a zsidóságnak tulajdonképeni biztosítékot nem nyújt. Az antiszemitizmust természetesen egyhangúlag elitélte a kongresszus. Ezen pontra azonban a teljesen liberális Kölnische Zeitung azon minket érdeklő megjegyzést tette, hogy Magyarországban vigyázni kell, mert itt a helyzet politikailag és közgazdaságilag, annyira el van zsidósodva, hogy a külföldi lapok is szánalommal a »szerencsétlen Magyarország« kifejezést kezdik használni és a katholicizmussal szemben mint halálos ellenség áll a judaizmus. Épen azért a magyar kiküldött, dr. Rónay nem hallgathatja el aggodalmait, »Magyarországban — úgymond — a szabadság és igazságosság oly szilárdan áll, mint a szikla a tengeren. Mindazáltal nincs kizárva a lehetőség, hogy a reactio mindent föl fog dúlni. Magyarországban jelenleg 7—800,000 zsidó lakik. Az ellenség itt a klerikalizmus, mely inkább az állam ellenségeivel szövetkezik, mint hogy a liberálisokkal kibéküljön. Reméljük, hogy a legközelebbi választásnál mi fogunk győzni. Ha azonban mégis vissza kellene térnünk Palesztinába, még ez esetben sem szűnnék meg testvéri szeretetünk Magyarország iránt.« Még számosan beszéltek a müveit nyugat képviselői közül és magas színvonalon tartott eszmecserében fejtegették a kongresszus célját, melyet a következő liatározatba foglaltak: »Törekedni fogunk arra, hogy Palesztina nemzetközileg a Szultán fenhatóságának sérelme nélkül önálló zsidó állammá legyen nyilvánítva ; mely megoldása a zsidó kérdésnek az egész emberiség kimondhatlan előnyére fog szolgálni.« Hangulatok Zürichből. Nagyszerű kép, fönséges látványosság ! A magyar szociáldemokraták azt mondanák rá: no ilyet még nem ettünk. Jóleső örömmel szemléltük azt a fönséges látványt, midőn a legkülönbözőbb táborban egyesült munkás-csoportok képviselői egy nemzetközi tanácskozásban békésen tárgyaltak a munkások olyan követelései felett, melyek megvalósítását minden párt kívánja. Szokatlan látvány is volt látni egy száz fejű és száz szivű gyülekezetet, melyben vetélkedve mindegyik azt keresi, a mi egyesit, s azt kerüli a mi szétválaszt. Németország katholikus munkásegyletei jól voltak képviselve, amellett természetesen megjelent az egész szociáldemokrata vezérkar. A többi ország és nemzet szintén ott látta a maga jeles szociálpolitikusait és képviselőit. A szeretet, a jóindulat lelke áradt szét a gyülekezetben s az ádáz ellenfelek itt testvéreknek érezték magukat, jóllehet idegen nyelven, de jótakaró szívből szóltak. A szétválasztó elvek nem érvényesültek, s az eltérő nézetek iránt a legnagyobb elnézést tanúsították. Egyszer ugyan kísérletet tettek az angol szociáldemokraták, hogy a vasárnapnak keresztény felfogása ellen frontot csináljanak, de még német bajtársaiknál sem találtak visszhangra. De hogy mennyire ágaznak el a nézetek, az kitűnt a nő-kérdés fejtegetésénél, ahol természetesen kifejezésre jutott a keresztény s a szociáldemokrata világnézet. A belga keresztény szociálisuk képviselője azt indítványozta, hogy a kongresszus határozata mondja ki, hogy a nő-munkát tiltsák el a bányászatban, s hogy törekedjék oda, hogy a nők egyáltalában kizárassanak a nagyipari muri kából. Szinte áhítattal hallgatták maguk a szociáldemokraták is a szónok lelkes fejtegetéseit, aki az asszony-emancipációt a modern gyári munka alól követelte, hogy igy az asszony visszaadassék a családnak, vissza önmagának. Ez a fölfogás nem egyezik a szociáldemokraták nézetével, kik az asszonyt minden tekintetben egyenjogúsítják a férfival, voltaképpen azért, hogy a szociális nyomorúság kiterjedésével a társadalmi rendet annál előbb, és annál alaposabban fölforgatni lehessen. Nagyon kellemetlenül érintett e pont fejtegetésénél a szociáldemokrata asszonyok föllépése. Nem lévén harag nagyobb s mérgesebb az asszony haragjánál, fölfortyantak a hölgyek s mialatt a szociáldemokrata férfiak higgadtan viselkedtek, az ass onyok kevés hijja volt, hogy hajba nem kaptak, mérgesen, rikácsolva fejezték ki ellenkezésüket. Az ő ideáljuk az asszonyról, és pedig akár a nagy-asszonyról, akár a kisasszonyról nagyon elüt a most még divó típusoktól. Próféták természetesen a zürichi kongresszust is már vértőcsákba fürösztve s a résztvevőket kigobozhatlan gombolyagba összekeveredve látták ; no ez alkalommal is alaposan csalódtak. Azt gondolták, hogy a kongresszus vége egy nemzetközi nagy verekedés lesz. amelyből nem tudni, hogy melyik náció mászik majd ki győztesen. Mondom, alaposan csalódtak! A munkások már fölküzködtek arra a magaslatra, hogy ne egymást marják, hanem azokat nyomják, kik rabláncokat kovácsoltak reájuk. Svájc adja a jő példát. A katholikus jellegű és a szociáldemokrata egyesületek jól megférnek egymás mellett. Alakítottak egy nagy, közös egyesületet, a svájci »munkás-szövetség« cimmel. Jelenleg kereken 190,000 tagja van. Az állam támogatja ezt a szövetséget; 5000 franktól fokozatosan 20,000 frankra emeltetett az állami segély. A szövetségre viszontszolgálat fejében az az egy kötelezettség háramlik, hogy a munkás viszonyokra vonatkozó vizsgálatok és statisztikai fölvételeknél közreműködjenek s a szükséges adatokat szolgáltassák. Főfeladta a munkásbiztositási törvényhozás részére anyagot gyűjteni s a baleset- és beteg-biztosítás érdekében eddig is szép anyagot gyűjtött. Svájcban nem az elfogultság s a kölcsönös gyanúsítás a munkások vezércsillaga; ez átkozott csillagzat befolyása alól szerencsésen kimenekedtek. El is vonult remélhetőleg a csillagzat a svájci égről. De nálunk még ott sötétlik : mig a kölcsönös érdek-fölismerés és jóindulat a munkásokat nálunk is majd arra tanítja, hogy ne harcoljanak egymás ellen, hanem egymás mellett azon javakért, melyeket végleg el nem vonhat tőlük még a magyar hátramaradt szociál-politika sem. Jakabunk és a parlamenti szünet. — Eredeti tudósítás. — »Glück muss man haben, und schön muss man sein«, tartja a német közmondás. Jakabunk nagyon szépnek nem mondható, jólehet az orrával igen nagyra van, mert azt tartja róla, hogy klasszikus, pedig inkább antik, mert hosszú és görbe, fülei meg a természetesnél valamivel hosszabbak és szélesebbek, a mi nem az ő, hanem volt tanárainak érdeme, de ha nem is szép, azért óriási szerencséje van. Most, hogy a képviselőház szünetet tart és a kegyelmes meg a nagyságos urak nyaralnak, Jakabunkat közülök igen számosan kitüntették Dobos volt a helységnek élő orákuluma; ismerve azonban tekintélyének ritka nagy voltát, ezen nem csodálkozhatunk. Nagypénteken reggel egyik gazdatársa özvegy Bekő Ádám kopogtatott be hozzá. A kopogtatást, mint fényűzési cikket, megkívánta alárendeltjeitől. — Bátyám uram, szóla a jövevény, az ajtónál megállva — András fiam az éjjel meghalálozott. Az este még velünk az asztalnál evett krumplisűrűt, meg túrós regementet. Épen kettőt kiáltott a bakter, mikor kiszakadt belőle a lélek. Ki kéne harangoztatni; mit szól hozzá ? A templomatya fejét hajtogatja. Hogy mit szólok hozzá ? Hát azmondó vagyok, hogy abból semmi sem leszen. Jól vigyázz, a mit most mondok : A Krisztus Isten volt és még sem harangoztak neki, mert az is épen nagypénteken feküdt halva, mint a te Andrásod. Ehhez tartsd magadat; másképpen nem cselekedvén. Hogy tekintélye csorbát ne szenvedjen, az italban igen mértékletes vala. Azt szokta mondani: Ki a bort megíszsza, ura legyen annak ; mert hol a bor az ur, ott az ész koldulni jár ; már pedig első kerék után forog a hátulsó is, és kolomp után megy a nyáj. Biró létére el nem maradhatott a hivatalos áldomásoktól, melyek tartattak bakter és koldusbíró választáskor, számadás felolvasáskor, próbatétkor, szent Dömötör napján, gulyás és csikós fogadáskor stb. Mivel a bort nem tölthette csizmaszárába, okos eszével módját ejtette, hogy az ki ne fogjon rajta. A korcsmában rendesen szemközt ült az ablakkal és azon áttekintett a téren álló Mária szoborra, melyről a boldogult gróf azt szokta mondani: »Non multum valet«, (többet nem tudott latinul). Szomszédai közül egyik-másik bátorságot vett tudakozódni : — Miért néz ki annyiszor az ablakon, biró uram ? — Hát azt nézem, vájjon itt-e az idő a hazamenetelre? — Hogy-hogy ? csodálkozik amaz. — Hát ugy; ha a szobor elkezd mozogni, (ingatlanok forgalma) akkor tudom, hogy mára vége a mulatságnak. Nagy szomorúságot okozott Dobos uramnak azon halandó ember, ki a templom boltozatán, szabad szemmel is látható, karcolásokat tette szóvá. Ha e tárgyra mint a szentegyház fő nevezetességére, csak alludált is valaki, az öreg biró süvege után nyúlt és rosszkedvűen távozott. Ezt pedig minden uri látogatója biztatás nélkül, az uj káplánok pedig ex oífo megtették. Ugy hozta magával a) a dolog rendje, b) megkövetelte az öregpap, c) el nem engedte a tiszttartó, nemzetes Kiss Károly uram. A dolog ennyiből állt: a harmincas években, vasárnap délután, egy árva fecske, minden rossz szándék nélkül, tévedt egyik rozzant ablakon át az Isten házába. Ezen epochalis eseményt az öreg anyókák azonnal hir ül vitték a nagy tekintélyű templomatyának. Ez méltó felháborodásában, hogy az ő tudta és engedélye nélkül ilyesmi történhetik, azonnal előparancsolja a faluban található három rozsdás puskát, és irgalom nélkül lövetett a kis besciára ... A fecske pedig oly nagy mester a repülésben, hogy ember legyen, ki eltalálja . . . A fegyverforgatók treffeltek is sokfélét: kidurrantottak néhány ablaktáblát, megserétezték a szentek képeit, legtöbbször eltalálták a boltozatot, csak a dacoló szárnyast nem. Végre a puskapor elfogyott és igy a csetepaténak is vége lett; melynek néma nyomait, előleges invitáció folytán én is megbámultam 1857-ben. Legnehezebben esett Dobosnak a lecke, melyet hitös felesége tartott neki: »Micsoda istentelen ember kéé? Hát nem tudja kéé, hogy a fecske az Isten madara? Uram bocsa! még hajtóvadászatot rendez ellene ! No, ha estére kelve a Kese, Rúzsa, Szegfű teje véres lesz, nem én leszek oka, hanem kéé« stb. stb. Nagy volt ugyan, kivált a házon kivül, az apjuk tekintélye és személye sérthetetlen; de a családi tűzhelynél a főzőkanalat az anyjok tartotta kezében, ki kardos asszony vala. A mindenható biró otthon engedelmes alattvalóvá változott. Eszembe jut itt egyik kardcsörtető felebarátomnak nyilatkozata: a hadseregnél ezredes vagyok; de otthon a házamnál, káplárságig sem vittem. — Volf Ida: Különös! a katonatisztekből rendesen a legjobb férjek válnak. — Kádas Olivér: Korán megszokják a subordinációt. A papucskormánynak némi árnyalata, ugylátszik, már az első almaevésnél mutatkozik . . .