ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-09-05 / 36. szám

zugság, melynek csak az a célja, hogy ne adjanak a pápának semmit s igy ő nekik annál több jusson. Csodáljuk, hogy még a katholikus ügyet szolgáló lapokat is sikerül nekik megejteni, mert ezek is minden megjegyzés nélkül kiollózzák az ily hireket. — A protestánsok, a felekezetnélküliség és a nagy ágyú. A protestánsok nagyon neki mentek felsőbaranyai ülésükben egyik szülöttüknek, a felekezetnélküliségnek. Lapunk olvasói bizonyára ismerik már a felekezetnélküliek ellen hozott kemény, szigorú határozatokat, a melyeket maga Szilágyi Dezső volt kénytelen kihirdetni. Különös fordulása a sorsnak, hogy az egyházpolitika egyik főharcosa, a Csáky Albin gróf által »nagy ágyúnak« nevezett Szilágyi kénytelen most lövegeit az egyházpolitika ellen irányitahi. Ennél fényesebb bizonyítékot még nem szolgáltatott a közélet az egyházpolitika ellen. Bizony, ha Szilágyinak csak két év előtt szemébe mondották volna, hogy ő lesz az a Janus, a ki egyik arcát az egyházpolitika ellen fogja fordítani, nagyon furcsán ránézett volna ábrázatjának másik felével arra, a ki ezt neki mondotta volna. Mi ezt most mint a. revíziónak egyik elsőrangú mozzanatát fölemiitjük s bátran hozzátesszük, hogy a protestánsok nemsokára a polgári házasság által okozott pusztításokra is kifogják terjeszteni figyelmüket. De ezzel a »nagy agyunak« szereplése nem nyert a nevezett ülésen befejezést. Általában aznap erős volt benne a protestantizmus, mely akárhányszor lefőzte az állam férfiút. Ez alkalommal mondotta ugyanis Szilágyi Dezső ama nevezetes és igaz mondást is, hogy a protestáns papok számára nem kell kérni az államtól fizetés fölemelést, mert ez veszélyeztetné függetlenségöket. Lám, lám, miket bömböl a nagy ágyú ! Csupa igazságokat, kár hogy oly későn ; de jobb későn, mint soha. Ezek csupa néppárti mondások s még megérjük majd, hogy Szilágyi Dezső a protestantizmus révén, néppártivá lesz. — A jezsuita heecek. Igen sok egyházmegyében a kath. papság tagjai lelki szent gyakorlatokat tartottak Jézustársasági atyák vezetése mellett, sőt hazánk igen számos plébániáján a nép lelki életének fokozása és az erkölcsiség emelése végett missiók tartattak. Van is ezért jajveszéklés a liberális hírlapokban. írnak titkos akcióról, a sötétség terjedéséről, jezsuita invázióról és sok egyéb sületlenségről. Ugy látszik a magyar liberalizmus érzi vesztét és ezért szeretné bosszúját a jezsuitákon, a liberalizmus ezen örökös bűnbakjain kitölteni. A jezsuiták önfeláldozó működése nem szorul védelemre, s ezt nem is szándékozunk tenni, hanem fölhívjuk a jezsuita heccek szerzőinek figyelmét arra, hogy vegyenek részt az általuk megtartott missiókon és lelkigyakorlatokon, olvassák el a jezsuiták által kiadott és szerkesztett tudományos folyóiratokat, a Szent-Istvántársulat által kiadott s megrágalmazott »Katholikus Szemlé«-ben megjelent és S. J. jelzővel ellátott cikkeiket, tekintsék meg nevelő-intézeteiket és akkor, ha nem vezényelné őket a megátalkodott gonosz akarat, máskép imának a jezsuita atyák működéséről. — A börzeadé). Ausztriában reformálták az értékbörze adóját. Az uj törvény, mely a tételeket lényegesen emeli, november 1-én lép életbe. Mindenütt kihasználják már csak adópolitikai szempontból is a gazdasági életnek ezt a funkcióját, csak minálunk habozik a kormány még mindig. Pedig itt volna az ideje, hogy a börzeadó kérdéséről komolyan gondolkozzanak mértékadó körökben, mert ez az átváltozás, melyre a bécsi kereskedelmi és iparkamara olyan örömmel mutat rá, s mely a magyar mezőgazdaság elzüllését jelenti az ipari fejlődés kedvéért, sokba fog kerülni az államnak is. Nemcsak, hogy az ipari fejlődés az állam ezer áldozatát veszi igénybe, de a mezőgazdaság, mint adótárgy is évről-évre vészit jelentőségéből. Az idei év talán elég útmutatás lesz a kormánynak arra, hogy az elkerülhetetlen földadó-elengedések pótlására itt volna az ideje a börze megadóztatásának, mely ugyan egyelőre nem sokat igér, de legalább valamivel hozzájárul a meghibbanni készülő állami mérleg egyensúlyához. Mert a mezőgazdaság hanyatlása az átmeneti időben még sok gondot fog adni a kormánynak s ha a segitő eszközöket már most alkalmaznák s a mezőgazdaság terhein már most könnyitenének, akkor még a mezőgazdaság további boldogulása sem tartoznék a lehetetlenségek közzé. — A hazafias zsidóság. A hazafiság jelszavát a zsidó zsurnalisztika egy központi frázissá sülyeszette alá s mig egyrészt folytonos hangoztatásával magát nevetségessé tette, addig másrészt a hazafiasságot kizárólag a maga részére vindikálta. Hogy az országban letelepedett zsidóság hazafiságáról tájékozást nyerjünk, elegendőnek tartjuk két, a mult hetekben történt esetnek fölemlitését, melyeket a hivatalos vármegyei szabadelvű lapok után, tehát e téren illetékes forrásból közlünk. Az egyik eset történt NagySzöllősön. Itt a rabbi a zsidótemető síremlékein levő magyar szövegű sírfeliratokat lefaragtatta. A másik eset Szombathelyen esett meg. Itt meg Jungreisz rabbi meg Steiner Salamon a »Poel Zedek« elnöke formális irtó-háborut indítottak a magyar feliratú síremlékek ellen. A meglevőkről levakartatják a magyar szöveget és ujak felállítását egyszerűen betiltották. Az érdemes rabbi ur pedig, mióta Szombathelyen e tiszta magyar városban tartózkodik, soha sem tartott az imaházban magyar neszedet, hanem a német jargonban prédikál. Ezek a factumok. Már most azt kérdezzük, mit szólnak ehhez a hazafias fővárosi lapok, mint a Pesti Hirlap, Egyetértés, Pesti Napló stb., melyek a hazafiság »leghivatottabb és egyedüli« képviselői? Mélységesen hallgatnak Most nem vezércikkeznek, nem küldik ki tudósítóikat, nem beszélnek a hazaáruló lelkészekről, hanem agyonhallgatják az egészet, mert hazafias hitsorsosukról van szó. Ha pedig egy felvidéki községben kéthárom templomkerülő hivatalnokocska csupán azért, hogy magáról hirt adjon, magyar szent beszédet követel és a plébános nem hajlik e három »nagy hazafi« kérésére, milyen lárma keletkezik az egész fővárosi sajtóban; Szombathelyen pedig, e tiszta magyar városban, a zsidók csupa hazafiságból németül jargonozhatnak. Hátha még egy kath. lelkész, a mire nem tudunk példát, a magyar sírfeliratokat lefaragtatná, hogy követelnék a törvény teljes szigorának alkalmazását, a plébános elcsapatását, példás megbüntetését. És most? Mélységes csend uralkodik, nem vesznek az egészről tudomást. Ime a kétféle mérték, melylyel mérnek. Ezen esetek és az eljárás talán fölnyitja a keresztény olvasóközönség szemeit és más szemüveggel fogja nézni a liberális Khóbik hazafias áradozásait. — Válasz-uton. Az alsó-ausztriai kereskedelmi- és iparkamara ez évi jelentése azt mondja, hogy Ausztria-Magyarország a legjobb uton van arra, hogy mezőgazdasági államból ipari állammá alakuljon át, jobban mondva az évi jelentés azt konstatálja, hogy éppen most vagyunk az átalakulás ez utján. Igaza van a bécsi kamarának! Válasz-uton vagyunk. A magyar gazda legjobban érzi ezt. A termés mennyisége talán 50 százalékkal csökkent az idén. A hivatalos statisztika ugyan azt mondja, hogy csak 10—14 millió métermázsával, de már a gazdák jobban tudják, hogy bizony a felére is alászállott a termés. Mindenfelé tele van a gazda panaszszal, mert a 13 forintos, sőt magasabb búzaárak nem pótolják annak a gazdának a kárát, a kinek 3—4 métermázsa termett a holdján, még abban az esetben sem, ha bevárta azt a magas árat. Pedig hát melyik gazda volt képes ezt a magas árat bevárni? A legtöbb azt hitte, hogy ha 7—8 forinton eladja a búzát, akkor már főnyereményt csinált. De az idei termés, mely a gazdának nem jövedelmezte a forgótőke 3—4 százalékát sem, mely a bérlőt redukció kérésére s a telepest a törlesztési összeg elengedésének kérésére indította, igazat ad a bécsi kamarának, hogy átalakulóban vagyunk az iparállam felé. De vájjon mit használ ez az átalakulás, melyet olyan örömmel emleget a bécsi kamara, a gazdának s vájjon ezt az átalakulást a magyar iparos is érzi-e vagy csak az osztrák. A dolgot két szempontból nézhetjük. Az egyik az állami, a másik az egyes ember szempontja. Az állam szempontjából azt kell néznünk, hogy a pusztuló meAzok a csúf vasutak. (Vége.) Mig ezek kint pletykáztak, Tiniké gondolataiba elmélyedve ült a diván sarkán. Oly elhagyottnak érezte magát, mint akár az óceán közepén. De nem sokáig foglalkozhatott gondolataival, mert az ajtó csendesen kinyilik. s a pincér dugja be azon simára kefélt fejét. — Pardon! asszonyom — szólt — eltévesztettem az ajtót, s ismét kiment. Kevés vártatva rá a dolog ismétlődött Végre hosszú szünet után megjelent a főpincér. — Nagysád megbocsát — mormogá ez — de fontos ügyek tartottak eddig vissza. — Kérem — válaszol Tiniké — nyittassa föl számomra a szobát, melyet férjem, az ülnök, előre megrendelt! — Azonnal nagysád ! felel a főpincér, csak azt vagyok bátor . . . Mikor a főpincér idáig jutott mondókájában, futó mosoly látszott arcán s ez Tinikét vérig boszantotta ! — Csak nem gondolja Uram — vágott azért szavaiba •— hogy én önt megcsalom ! — Kérem, Nagysád — szól a főpincér — mialatt vastag aranyláncával játszani kezdett, — de megengedni méltóztatik, hogy a körülmények — Istenem ! hogy is fejezzem ki hát magam — bizonyos kételyt megengednek. Kedves férje ugyanis sürgönyzött volna már azóta, hogy elmaradását érthetővé tegye. — Elég Uram ! — szakítja őt haraggal Tiniké félbe. Mikor érkezik a luxus vonat Bpest felől? — 9 ó. 35 p.-kor felel a főpincér. — Miként Nagysádnak említeni szerencsém volt . . . — Nem akarom Önt tovább hallgatni ! Rendeljen azonnal ide fiakert, férjemet az állomáson akarom bevárni s nem itt. Addig holmimat itt hagyom, ez ellen csak nincs kifogása? A főpincért ez erélyes hangra pár pillanatnyi habozás szállotta meg. Végig vonult minden képzelhető és lehetetlen dolog agyán. Mikor a nőre ismét föltekintett, nem birta elgondolni, hogy e szende arc csalásra volna készen, azért végre abban állapodott meg, hogy őrülttel van dolga, végre igy szólt : — A mint parancsolni méltóztatik ; megjegyzem azonban, hogy kedves férjét itt is bevárhatja s e célból a várótermet egészen Nagysád rendelkezésére bocsátom. — Tegye azt, amit parancsoltam ! — felel vissza Tiniké ; s rendelje ide a fiákért. Mikorra a kocsi az indóházhoz ért, körülbelül fél nyolcra járt az idő. Mit csináljon — gondolja magában a szegény asszony — itt most 9 ó. 35 p.-ig, mig a vonat megérkezik ! Igy töprenkedve magában a váróterem felé tartott, s nem vette észre, hogy egy hordár csodálkozva tekint reá, s a föl-lejáró rendőrnek azt súgja : — Ezt a csinos nőt rövid idő óta másodszor látom. Aligha meg nincs zavarodva elméjében. — Arról az elegáns szürke kalapos nőről beszél — kérdi viszont a rendőr. — Majd szemmel tartjuk öt. Ami biztos, az biztos. Tiniké ez alatt a váróterem egyik sarkában foglalt szerényen helyet. A ki- és bejárók mellette haladván el, nem egy kihívó tekintetet volt elviselni kénytelen. Néhány gigerli meg épen melléje ült s ezek mindenképen megpróbáltak társalogni vele. Végre türhetlen lett az állapot s fölkelt, hogy más helyet szemeljen ki magának. De csöbörből vödörbe esett. Alig ült ugyanis két éltesebb nő mellé, ezek látván, hogy a fiatal nőnek se kísérője se holmija nincsen, jó távol húzódtak tőle orrukat fintorgatva s őt tetötöl-talpig végig mérve. Egy fiatal vigéc fölhasználván az igy keletkezett helyet, Tiniké mellé telepedett. — Pincér! kiált a következő pillanatban — egy pohár sört. Kisasszony ! nem parancsol egy kis limonádét — fordul Tinikéhez kiállhatatlanul édeskés hangon. A szegény asszony mit csináljon? Elfordult a tolakodó embertől. De ugyanazon percben visszakapta hirtelen fejét, mert harmadszor találkozott már e rövid idő alatt a rendőr fürkésző tekintetével. Véletlen ez vagy micsoda ? gondola magában —• hogy ez ember úgyszólván nyomon követ? Utóbb még valami kalandornőnek tart. — Marchegg—

Pressburg, kiált a következő pillanatban a portás. — Nem találkozik-e vonat valahol az alulról jövővel ? — kérdi félénken Tiniké, — De igen Pozsonyban 8 ó. 42 p.-kor a luxus-vonattal. Tiniké gyorsan határozott, fölszállt a vonatra, s egy vasúti szolgával magának jegyet