ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-08-29 / 35. szám

kodva, kegyelmet kunyorálva, átjön egész raja a teljesen képtelen, tudatlan, hanyag és jellemtelen embereknek ; ezek aztán ahogy kezdték, úgy folytatják a csavargást, henyélést, illetőleg az ötölést-hatolást; csakhogy a folytatás már mindnyájunknak rovására s a közügy kárára folyik. Sajnos, hogy az ilyen henye, csavargó, heverő, vagy képtelen s tudatlan ifjúságot sokszor a tanárok is pártolják, s a tanári karok néhol mentő-társulatokká szervezkednek. Hozzá kellene tenni: Szamár-mentö-társulatokká. Még érdekesebbé válik a komédia, ha mint Nagyvárad egyik iskolájában, a szédelgés bármely szekundás diáknak jó pénzért jó bizonyítványt nyomott a markába; de ugyanakkor szivére kötötte: fiam, csak jó magyar légy ! Talán azt akarta mondani, hogy jó madár légy 2 s hozzátette : és becsületes ember, mint én ! E nagy nemzeti hiba ellen nem használnak sem miniszteri rendeletek, sem tanclij-fölemelések ; itt csak hivatásuk színvonalán álló tanférfiak s a komoly munka segit. — Hitoktatás az állami gymnázium okban. A vallásos nevelés szükséges voltát hangoztatják mindenfelé és a mai, minden valláserkölcsi alapot nélkülöző nevelés káros hatásait érzik kormányzó férfiaink is, és dacára ennek, azt látjuk, hogy az állami intézeteknél alkalmazott hittanárokkal, ha ugyan ilyeneket is alkalmaznak, mily nemeslelküleg bánik el az atyai kormány. A legtöbb'állami középiskolánál, a hol még alkalmaznak hittanárt, annak évi fizetését 100 o. é. frtban állapítják meg s ezért köteles 8—10 heti órát adni. Azonban még e kegydij kiszolgáltatása sem bizonyos, könyörögni kell ezért, és ha a hittanár oly vakmerő volt, hogy esetleg a néppárttal vagy az ellenzékkel tartott, akkor egyszerűen nem utalványozzák ki fizetését, a mint ez Szegszárdon történt. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, dacára a pécsi egyházmegyei hatóság többszöri sürgető kérésének, a mult évben megnyílt szegszárdi állami gymnázium hittanárának rendes fizetését biztosítani vonakodott, hanem csak 100 frtnyi évi hozzájárulást igért, mely állandóság jellegével nem bir. És ezt a tekintélyes fizetést is megvonta a miniszter az ottani hittanártól a választások alkalmával követett politikai pártfoglalása miatt, ugy hogy egy évi működése után egy fillért sem kapott. Az egyházmegyei hatóság erre a miniszternek tudomására hozta, hogy a hitoktatót állásától felmentette s mindaddig uj hitoktatót ki nem rendel, mig a hitoktatásért megfelelő fizetés biztositva nem lesz. Egy eset a sok közül. Igy néz ki az állami vallásos nevelésre fordított nagy gond és a liberalizmus által nagy tiszteletben tartott politikai szabadság, — A kétféle mérték. Néhány évvel ezelőtt minden fővárosi, sőt nagyobb vidéki vendéglő asztalán ott feküdt egy német nyelvű élclap, sőt magyar minisztereink e lapnak szellemes politikai élceivel űzték el unalmas óráikat. Tisza Kálmán, volt miniszterelnöknek és társainak ez volt a legkedvesebb éiclapja. Magasztalták szellemes ötleteit, kifogyhatatlan humorát, ügyes karikatúráit. Hja, akkor a »Kikeriki« még máskép kukorikolt. Géltáblául tűzte ki magának a kath. egyház férfiait, gúny tárgyává tette conservativ szellemét, szóval igazi magyar »Borsszem Jankó* volt német kiadásban. És midőn gúny tárgyává sülyesztette le a kereszténység eszméit és tiszteletre méltó alakjait, senki sem emelte fel tiltakozó szavát. Azóta a viszonyok változtak. Az uralkodó korszellem magával ragadta a bécsi élclap szerkesztőit is és a meghurcolt talárisok helyét kajmós orrok és görbe lábak foglalták el. Még gondolatnak is vakmerőség. Megmozdult az S érzékeny tábor és hangos szavakban nemtetszéséinek adott kifejezést. A miniszter ur pedig meghajolt a közvélemény előtt és az ország területéről kitiltotta a szegény német kakast, mert pulyka mérgét esetleg most a zsidókon tölti ki. A pikáns francia frivolitásokat és nuditásokat azonban bátran szabad importálni. Hasonló sorsban részesült a »Deutsches Volksblatt« is. Mi csak bámuljuk minisztereink bölcsességét, kik egy karikacsapással vágják szét a feltünedező antiszemitizmus fejét. Autonómia. Az autonómia és a vidéki liberális szócsövek. Uram Istenem! Ennyi jó katholikust egy rakáson soha sem lehetett látni, mint most az autonómiai választások alkalmával. Mennyien, de mennyien vallották és irták magukat jó katholikusoknak, kikről soha a világ nem tudta, hogy vájjon katholikusok-e ? És most se tudnók, mert az autonómiai választások alkalmával nem szavaztak, sőt a templom küszöbét most is csak oly gyakorta tapossák mint azelőtt, ha ők maguk ki nem irják magukról, hogy mily jó katholikusok. Mégis csak nagy haszna volt az autonómiai mozgalomnak, mert számunkat gyarapította és hozzá még mily kitűnő erőkkel, mily hithű férfiakkal, bámulatot keltő confessorokkal ! Az egyházpolitikai törvényjavaslatok alkalmával sem emlegették olyannyira a jó kadoxok, neki düleszkednek a toronynak és keservesen sirnak. »Nhű Donnerschreck, Rügenkrieg ? — mondám én — mit sirtok itt mogotoknak?« »Jokob the, — mondák ők — odje ez von o hires Salamon, o mi opánk thornyo?» és tovább zokogtak. »Meschüge — feleltem — wie hájszt Solomon ? Ez volt edj hires modjor khirálj, és ő épitette eztet, és ide zórta szent Lászlú khirályt.« »Geb acht, geb a,cht, — válaszoltak ők zokogva — és mégis von ünser Lajt khellett neki lenni, nhű miért híttók űtet okkor Solomon?« És sírtak hangosan: > Solomon, Solomon.« Később megtudtam sírásuk okát. Donnersehreck meg Rügenkrieg, ha rosszul megy az üzlet, felcsapnak lengyeleknek, és hosszú kaftánban bejárják a hitsorsosokat, hogy pedig nagyobb adományban részesüljenek, minden igaz hivő orthodox házánál égre-földre esküdöznek, hogy ők sirtak Salamon romjainál, persze azt nem mondják, hogy Visegrádon, s igy a jámbor hivők ugy fogadják őket, mint igazhivő jeruzsálemi zarándokokat. Ezen kisebb incidensektől eltekintve, szép rendben érkeztünk a Mátyás-forráshoz, melyet programmszerüleg felékesítettünk. A hölgyek letelepedtek az ott lévő padokra, a kövekre és a gyepre, letették kosaraikat és kihúzták az üres palackokat, melyek rövid idő alatt megteltek a Mátyás-forrás legegészségesebb és legfrissebb vizével. A forrás melletti vendéglőt megvetettük és feléje se néztünk. Megkezdődött a khoncert. oly sorrendben a mint ezt a múltkori számban közölt programúiban leírtam. A pódiumra azaz asztalra fölállott Zimmerbock Sólem ur, diszmagyarba öltözve, kölcsönbe kapta Haas és Deutsch nagyságos uraktól, kiknek van egy közös diszmagyarjuk. Lelkes szavakkal szavalta el Prologját, A szavalás alatt hallottam, a mint sugdostak a hölgyek : nodjszerü, gewaltig, milyen szép ember, fess, miijen szépen oil rojto o modjor ruho stb. Ennyi szép gondolatot még egyszer sem hallottam. Zúgott az erdő, midőn Zimmerbock szavalt. Valahányszor pedig fölhangzott Prologjának refrainje: »Mátyás király! nézz le reánk, Utódaid seregére, Mi kiáltjuk: Éljen hazánk! Hű fiai örömére*, óriási éljenzés keletkezett, a jelenlevő Hunyadiak pedig szép, fehér, monogrammos zsebkendővel törülgették szemeiket. tholikus voltot, mint éppen most, az autonómiai mozgalmak idején. És honnan került össze e jó, eddig nem ismert, lappangó katholikusok nagy serege 9 Kik azon jeles hitvédelmezők, kikről eddig tudomásunk nem volt ? Nem mások, mint a vidéki »tarsadalmi, közgazdasági és szepirodalmi« lapok jeles és hithű meggyőződésű szerkesztői, hiteles és illetékes helyi kútforrásai, »magas egyházi (?) dignitariusai«, »tekintélyes kezei.* E^ek alkotják azt a jeles katholikus gárdát, a melyről eddig nekünk katholikusoknak tudomásunk sem volt. Azt tudjuk, hogy ezen jeles urak a liberális kormány vidéki szócsövei, hogy szubvenciót élveznek kisebb-nagyobb kortes érdemeik szerint, hogy olykor-olykor kirohanásokat intéznek az egyház ellen, hogy vezércikkeiket a kőnyomatosból ollóval irják, de hogy katholikusok volnának, arról tudomással nem bírtunk, mert eddigi viselkedésük, elveik, írásmódjuk után még tisztességes és hivő zsidóknak sem tarthattuk. És most egyszerre előtűnnek és verik mellüket, leckét osztogatnak és ugy viselkednek, mint a kath. közvélemény képviselői. Igazi »fratres dormientes«-ek, kikre véletlenül rábukkantunk. Mily szerencse! Egyszerre ennyi kriptokatholikus birtokába jutni! A kath. autonómiai választások végok felé közeledvén, mintegy parancsszóra szólaltak meg egyszerre a vidéki ->társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi* lapok és vezércikkeikben foglalkoznak a lefolyt autonómiai választásokkal. Vettük magunknak azt a fáradtságot, hogy végig olvastuk ezen »tisztelt kollégák« kirohanásait, de bátran állítjuk, hogy soha ennyi blasphemiát. hitócsárlást, hitbeli tudatlanságot és bornirtságot egy rakáson nem láttunk. A mit csak a legmegrögzöttebb hitetlen és vallásgyülölő elme kitalálhat, azt mind ezekben a cikkekben olvashatjuk. Minden szavukból, minden sorukból kirí a gyűlölet a katholiczizmus szelleme ellen és midőn förmedvényeiket végig zengedezték, akkor végén önmagukról mint jó katholikusokról zengik el a dicshymnuszt. Az ilyen katholikusokból nem kérünk és az ilyenek csak azt bizonyítják, hogy a hitről még annyi fogalommal sem birnak, mint az alföld távoleső pusztáján fölnevelkedett kunsági fi. Ha valaki tapasztalni akarja a mi intelligens katholikusaink hitbeli tudatlanságát és járatlanságát, ugy ajánljuk e vidéki szócsövek autonómiáról szóló cikkeinek elolvasását. Hogy pedig ezen hittudósok a kath. autonómia kérdésével most oly sokat foglalkoznak, a kik különben máskor a szerbek és a protestánsok autonómiájáról egy szóval sem szoktak megemlékezni, egyedül annak tulajdonítjuk, hogy a hithű és vallásos meggyőződésű katholikusok igen jól választottak. Ezért e krokodilus könnyek. A hithű katholikusok meg vannak elégedve a választások eredményével és ebben nem alterálják őket a vidéki sajtó katholikus khonfesszorjainak istenkáromló és bornírt kirohanásai sem. A programmnak egyik fénypontja volt Spundloch Regina kisasszony sólója Mendlsohn »Száli keservéből.« Énekelt mint egy csalogány, szép volt mint egy hatalmas pünkösdi rózsa. Mikor befejezte énekét, én hozzá szaladtam, kezeit ajkaimhoz emeltem, mezei virágokból kötött csokrot, melylyel a rendezőség jutalmazni akarta művészi énekét, neki átnyújtottam, s epekedő hangon ezt mondtam: »0h bájos nagysád, bül-bül szavú csalogány, most is csengenek fülemben elragadó énekének elhaló és rezgő szavai: »Száli the, ne sírjál.« Oh aranyos nagysád én nem bánom akármennyit is sir otthon az én Szálim, én csak kegyed hangját szeretném hallani, örökké hallgatni«. Regina kisasszony el volt ragadtatva és biztatott szemeivel. Én pedig elkiáltottam magam, »hogy volt, hogy volt«, s az egész közönség velem együtt követelte Regina kisasszony énekét. És az angyali teremtés újra felállott az asztalra és elénekelte Sackpfeifer Izsó művész operájából a »Triumph des Jakobs« cimü alegrettót. Tovább már nem érdeklődtem a khoncert iránt, fejembe zúgtak az ének szavai: »Jakab tied a győzelem, Jakab te győztél.« Hiába szavalta el Hodenbruch Izor a legnagyobb tűzzel »Őseink vitézségét«, én csak Spundloch Regina kisasszonyra gondoltam. Jakab,