ESZTERGOM II. évfolyam 1897
1897-08-22 / 34. szám
hogy az illető országok kormányai is közbeléptek már a veszélyes mozgalom megfékezésére. Harmel azonban és társai nem engedtek és fennen hangoztatták, hogy ők »a Pápában olyan atyát látnak, ki a munkások jogait épen oly határozottan fogja megvédeni, amily nyiltan figyelmezteti őket kötelességeikre«. E közben egy római táviratot közöltek a francia lapok: »Harmel a keresztény demokratákat Ő Szentségének bemutatta, ki hozzájuk igy szólt: »Megáldom Észak-Franciaország keresztény demokráciáját.« De sokan nem akartak e hirnek hitelt adni és tüzetesen kutatva a kihallgatás körülményei után megtudták, hogy a hir azon alakban nem való. A zarándokokat ugyanis Ferrata bibornok mutatta be, ki egy szóval sem emiitette azok ókeresztény demokrata« jellegét, hanem őket űgy jellemezte, mint akik »a társadalmi kérdések megoldását Ö Szentsége körlevelének szellemében sürgetik«. A pápa örömét fejezte ki megjelenésükön és hangsúlyozta a méltányosság és igazságosság emelését, mint melyek egyedül képesek a bántó rendetlenségeket megszüntetni, de egyetlen szóval sem emiitette a »keresztény demokráciát* és így azt 'meg sem áldotta, sem pedig el nem ítélte. Ha már most Harmel és követői ebből azt következtetik, hogy elveik Rómában szentesítve lettek, úgy ez az ö dolguk és élvezzék e tudatot. Sietnek is minden körülményt e célra magyarázni, meg Toniolo tanár felolvasását is »a keresztény demokrácia fogalmáról,« melyet — szerintük — a pápa egyenes óhajára tartott. Bár egyes bibornokok, köztük Agliardi is. körükben megjelenve a keresztény demokrácia helyett a keresztény szocializmust ajánlották, de azért ők francia hévvel csak az erőt és igazságosságot fogadták el rendszerükben, mig az alázatosság, önmegtagadás, önmérséklet — szerintük — a mai korba nem valók. És most divat lett főleg Franciaországban és Belgiumban a »demokrácia.« Ezerféle színben festik le és sok mindenfélét takarnak e névvel. Pedig a szó valódi értelmében ez olyan ellentétet jelent az arisztokráciával szemben, mely ellentétnek a »katholikus« szellemben helye nincs. Dehát ők Szt. Ferenc eszméit, sőt az eucharisztikus szellemet akarják ez alatt érteni és meggyőződésük szerint a modern alakulások közt a közjó érdekében csak az működhetik, ki demokratikus érzelmektől van áthatva. Egyszóval ez új áramlattal szemben két pártra oszlanak az elmék. Az egyik rész követi Msgr. Manacorda szavait: »Mi katholikusok vagyunk, többre nincs szükségünk. A katholikus hit elég nekünk és nem óhajtunk demokratikus hitet.« A másik rész pedig azt hangoztatja, hogy a demokratikus törekvéseket a Pápa el nem Ítélte, tehát kövesse, akinek izlése olyan. Népsegély. {j •Valahányszor csapás sujt, mindannyiszor fölküzdi magát szivünk mélyéből a kiáltó szó : segítsünk ! Hál' Istennek, nem mondhatjuk azt, hogy ez a szó a pusztában kiáltónak szava, nem mondhatjuk, hogy nesztelenül hangzik el, anélkül, hogy visszhangot keltene országszerte. Megvan a közérzés, fölébred a közös cselekvés szükségességének belátása s a visszhangba belevegyül sok nemes, tenni, segíteni kész szívnek a dobbanása. . Kivált az ilyen, szemünk előtt lezajlott s a Duna hullámain hozzánk áradt veszély és csapás idején néz körül szorongva az ember. Mit csináljunk, mint segítsünk azokban a magyarországi falvakban, melyeknek termését elvitte a viz, reményét elsöpörte az ár. Nincs ott más kereseti forrás, mint az a föld ; azt pedig őszkor nem lehet bevetni úgy, hogy decemberben arathassunk, s annak a földnek hasznosítása is egyáltalában egyforma: gabona és ismét gabona. Ahányszor csak a vasúton utazom, mindannyiszor mint különlegességet hallom hangoztatni a külföldi utazóktól: nézzétek ennyi föld és sehol ipar! sehol valami a négy évszaktól, esőtől, napsugártól független munka ! Hát hiszen van valami, de mi az, kivált ha az ember Pestről Aradnak vágtat a gőzparipán ?! Az ipar terén a gyárak szaporodtak, uj kereseti ágak támadtak, de a magyar nép megmaradt a réginek. Ma is földhöz kötött biz ő ; oda kötik hajlamai, természete. A föllendült ipar, kereskedelem idegen erőket kötött le s a magyart ott hagyta az eke mellett, nem szivta föl felesleges munkaerőit. Még az iparos, a kereskedő is, ha egy kissé jobban megy a dolga, már földet bérel vagy vesz s elhanyagolja üzletét. De mindez inkább csak a föld beteges szeretetéből fakad, nem pedig okos számításból. Meglehet, hogy sokan erre azt fogják mondani, hogy a magyar népnek ez őspatriarchális vonzalma nagy nemzeti tőkét reprezentál s a jövőben, mikor már a nagy iparos nemzetek elsatnyultak, mikor fölemésztette velejüket a lázas, modern munka, óriási, természetes egészségtől duzzadó erőket léptet majd föl a világ színpadán ; azonban alig hiszem, hogy valaki e régi Tacitusi téaishez komolyan ragaszkodjék, mert dacára a modern gyármunka népetölő átkának, ügyes törvényhozások azt úgy mérsékelhetik s intézhetik, hogy a néperöt az ipar föl ne emészsze. Mi pedig azalatt szegénység és nyomorban bizonyára tönkremegyünk. A magyar nép földszeretetének specialitása nyilvánul az agrárszocializmusban is; neki más szocializmus nem kell ; az ő jövő-államában is mindenütt a lapos tanyák vannak szerte-széjjel hintve s a poros, sárgás látóhatáron gyárkémények seholsem sötétlenek. Hát hiszen igy lesz az még sokáig. De hogy mégis siettessük e nyomorúság végét, hangsúlyozzuk a magyar népnek olyatén nevelését, s oly iparos vállalatoknak, valamint házi iparoknak A kis Bodri sem olyan fürge ma. Mintha csak a csorda is gyászolna . . . ! Mintha csak az a kolomp is gyászosan szólna. A báránykák is összebújnak, és fíckándozás nélkül búsan kullognak a puszta felé. A kölyökbárány anyja mellé simul és nem hagyná el semmiért se. A pásztorok pedig nem is igen törődnek a nyájakkal. Lassan lépdelnek a nyáj után, el-elbámulnak a messzeségbe, majd a pusztára esik tekintetük és egy-egy könycseppet törülnek ki szür-ujjukkal szemökből. Majd haza érve összeállnak és talán már századszor is elhallgatják József bérest, a ki ott volt azon az éjjel az ur mellett. Csendesen suttognak. . . A pajta tetején, fészkéből ki-kirepül a gólya, majd visszaszáll kicsinyeihez. Ételt hozott nekik . .. Azután hátraveti csőrét, nyakát és kelepelni kezd . . . Mintha ez is oly busongős lenne . . . Miért e csend és e bús hangok ? Halott van a pusztán . . . * És az urnő ott van, térdel megint férje mellett. Ajkai imát rebegnek, szeme sir, szive zokog, lelke nincs e földön, ott jár tul-tul. Egyszer csak körötte mozgás támad. Hozzák a koporsót, belefektetik a drága halottat, fölteszik e%y emelvényre, fejéhez keresztet; köréje virágokat ; és köröskörül gyertyákat állítanak: a falat bevonják feketével; a gyertyákat meggyújtják. Készen a ravatal. Mire az óra újra elkezdi ütni a tizenkettőt, már ott fekszik kiterítve. Körülötte térdelnek hozzátartozói; neje, rokonai, cselédei. Imádkoznak . . . A gyertyák nagy lánggal égnek és fényes dicskörbe vonják a fejnél álló keresztet. Az óra ép most üt . . . Elütötte a tizenkettőt ... Az ima elhallgat .... A nagy csendességben csak zokogás hallszik.. . Halott van a pusztán . . . * * * Temetni az apát jött át a kolostorból, szerzeteseivel végzi a gyászos szertartást. Kihozzák a koporsót, beszenteli az apát és elhangzik : — Circumdederunt me . . . Zokogás szakítja meg az éneket. Mindenki sir . . . A kis póstás-fiú sir legjobban, legszomorúbban. A nö ott áll, két férfi-rokonára támaszkodva ; bámul, szemei vörösek a sok sírástól; majd ismét görcsös zokogásba tör ki, midőn megindul a menet. Elől a keresztet viszik, majd az apát lépdel, fején fehér süveggel, méltóságteljesen. Nyolc ember felváltva viszi a koporsót; amely után özönlik a sok nép. A nap is elbújt felhők mögé, talán szomorkodik. Felhangzik az ének . . . És a puszta kis harangja, amivel jelzik, hogy imádkozzék a hivő nép reggel, délben, este »Urangyalat« ; most is szól, szól olyan búsan, oly meghatóan; most is imára hivja az embereket, behozatalát és meghonosítását, melyek a magyar munkaerőknek hasznosítását többféle irányban lehetségessé tegyék. Tudjuk, hogy a kormány a nagytőkének kedvez ; de hogy a tökének kedvezni kell, ezen belátás elől — fájdalom — el nem zárkózhatunk. Mit csináljunk a munkaerők fölhasznositásában tőkék nélkül? a tőke garázdálkodását, annak féktelenségét szivünk mélyéből utáljuk, de dacára minden ellenszenvünknek, szabadságait, melyeket ildomos mérték szerint s alkalmas keretben élvez, ép a magunk érdekében megvonni tőle nem akarjuk. Azután meg s a törvényhozásnak ez irányú működésén kivül. a népnek pénz kell. Kivált ha tönkremegy mindene, máskép rajta segíteni mint pénzkölcsönök által, nem lehet. Ugylátszik, hogy ez a szükséglet egyre nöttön-nö s egy új földtehermentesitési operáció előtt állunk. De erre nézve érdekes adattal szolgálhatunk azoknak, kik mindent az államtól várnak s az államnak szinte a gondviselés egy új nemét teszik föladatává. Ausztriában ugyanis szintén nagy a földbirtok eladósodása; hogy e bajon segítsenek, a néppárti osztrák frakciók valami olyast javasoltak, ami a résztvevő szívnek nagyon tetszhetik, de a gazdák mégis frontot csináltak az ellen. S mi volt az ! Azt javasolták, hogy az állam vegye át a földbirtok adósságát, de azután az előlegezett kölcsön törlesztésének rendezése és foganatosítása céljából legyen neki beszólása s ellenőrzési joga a gazdálkodásban. Ez természetesen egy veszett, tehetetlen, bürokratikus gondolat! S ime ezt a népbaráti javaslatot senki sem helytelenítette élesebben mint a paraszt-képviselők. Hangoztatták: inkább akarunk adósságok alatt nyögni, de telkeinken, portánkon szabad, független polgárok kívánunk lenni! A tanulság ebből az, hogy az államnak segíteni kell, ahogy csak lehet s tőle telik, de vigyázni kell, hogy föl ne szívja a függetlenségi érzetet ; mert evvel együtt átnyesné az önrendelkezés, a munkakedv, a vállalkozásnak idegét. A kormány csak egy gépezete az államnak; a kormány nem az állam; az állam mi vagyunk és a kormány; az alatt a »mi« alatt pedig rendkívül sokféle erő, érdek, lelki, szellemi s anyagi hatalom értetik. Ezeket meg kell óvni, ezeket kell fejleszteni, segíteni, de nem szabad úgy nyúlni feléjük, hogy a vasmarok roppanásától elveszszenek. A népnek önállónak kell lenni s kultúrája, belátása, műveltsége ^ltal kell niagának biztosítania boldo gulását. Jvj A ft/fo/V^ Szociális kérdések. in. A fenti cim alatt közölt két cikkben reámutattam az agrárválságnak, s általában minden válságnak is az igazi okára, a mely szerintem nem más mint a modern műveltséggel természetszerűleg együttjáró koncentrációja a pénznek, közlekedésröpitsenek bár csak egy rövid fohászt is az, elhunyt jó úr lelke-üdvéért. A nő ott roskadozik a koporsó után. Megérkeznek a temetőbe. Az apát még utolsót imádkozik a koporsó és a sirüreg fölött ... és mint leeresztik a koporsót, a nap kibújik egy pillanatra a felhők mögül, kilövelli sugarait és éppen a koporsóra szórja aranyos kévéit. Utoljára látja ez is a nap sugarát. Talán éppen ebben a pillanatban, nyilt meg az ég a jó úr számára? . . . Azután megint felhő kerül a nap elé; szomorú lesz minden. Utolsót pillant az úrnő is szeretet %'jének koporsójára ; és feljajdul, sikolt, zokog. — Jaj . . . jaj . . . jaj. Gyulám itt hagysz bennünket? Nem . . . nem, én nem hagylak el. És oda akar rohanni a sirhoz, alig birják visszatartóztatni rokonai. — Ilka ! Majd megsegít a jó Isten ! Igen, a jó Isten a szomorúak vigasztalója, a szenvedők gyámolitója. ő segíti a hozzá bizalmas szivvel fordulókat. Felhangzik a végső ima-dal, és nekem önkénytelenül is eszembe jönnek a népdalnak szomorúan vigasztaló szavai : » Temetésre szól az ének . . . Temetőbe kit kisérnek ? Akárki az, nem földi rab Nálamnál százszorta boldogabb . . . « * * * Alkonyodik. A vészmadár csendesen repül végig a hullámzó tó fölött. A pacsirta még felfúrja utolsó
