ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-07-25 / 30. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. július 25. 30. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos : KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-út, Lencz-Mz, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bólyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. A szabadelvüség csődje. Esztergom, július 24. BáníTy Dezső, egy óriási többség feje. Magyarország közkormányzatának szatrapája, képtelen ellenállni a maroknyi ellenzéknek, azért be akarja hozni a parlamenti klotürt, hogy agyonnyomja az ellenzék becsületes akcióképességét, és ad acta tegye a magyar országgyűlés vitatkozási szabadságát. Ha egy Metternich, egy Bach, egy Gorcsakof vagy Muraviev cselekednek igy, még értenök, mert az absolut kormányrendszer szétdönt minden gátat. De mikor a magyar szabadelvüség, mondhatni hatalma teljes virágzásában nyul egy ilyen faltörő eszközhöz, az a szabadelvüség meghazudtolja, agyonüti önönmagát, megszűnik elve szerint cselekedni, s odadobja magát a kényuraság gyalázatába. Tele van a liberalizmus dicső eredményével az ország, halljuk hogy mennyire kiragadta a magyart a meddőségből, az ügyefogyottságból, a középkori barbár és korhadt intézményekből, és imo oz az agyonmagasztalt, vívmányaitól szinte duzzadó szabadelvüség össze akarja zúzni a 48-as vívmányok egyik legszebbikét, a szabadszólás és az alkotmányos tárgyalás jogát. Milyen nagyra volt Bánffy Dezső az ö szabadelvű többségével, a szabadelvű urak országszerte szinte szagosak voltak a szabadelvüség gőgjétől, és mégis ez a nagy többség, ez a nagy Moloch olyan lomha, olyan vénhedt és bárgyú massza, hogy nem tud magán segiteni, nem tud illő fegyverekkel harcolni, és épen azért tehetetlenségében vért izzad, remeg és behozza a szellemek sutba dobását. A magyarnak ezentúl nem szabad üdvöset, hasznosat kérni, inert ilyet csak a kegyelmes kormány gondolhat ki. A magyar ezután ne merjen panaszkodni, ne próbáljon jogot követelni, mert Bánffy gúzsba köti. A magyar ezután ne ismerjen más becsületet, más politikát jónak, csak amit a szabadelvű kormány hoz a nemzet nyakára. Szép bevezetés a második évezredbe. A helyett, hogy fejlesztenök az alkotmányt, azt letiporjuk, és köszönheti ezt ez a »boklog magyar«, a szabadelvüség nemtöjének, a magyar alkotmány első felelős őrének, losonci Bánffy Dezső miniszterelnöknek, az os/trákok gala-bürgerjének. Mi az országgyűlést az alkotmányosság küzdőterének tartjük, hol az erők és tehetségek összemérik képességüket, és nem szabad ülniök a politikai krakélerség vagy üzleti szövetkezet hálójában. Aki azt hiszi, hogy az országgyűlés csak arra*' való, hogy a nagy többség bárminő akarata teljesüljön, az nem számol a világrend igazságot szolgáltató törvényével, mely elsöpri a hatalmat birlalót, amint az visszaél uralmával, amint száműzi a politikai tisztes erők érvényesülését. Bánffy szabadelvű többségével erre az útra lépett. Nem törvényhozók e többség tagjai, nem a nemzeti közkivánat megtestesítői, hanem beliferált, ráncbaszedett, felpiperézett politikai babák, mondjuk existenciák, a kiket dróton ráncigálnak és akik tűrnek, hajlongnak, nyöszörögnek felsőbb parancs, illetve turnusok szerint. Az ö bálványuk Bánffy, az ö hitágazatuk a pártérdek, a párturalmi egyedáruság. Más országban az ilyen liberális existenciákat nem is jelölnék, nemhogy megválasztanák, nálunk képviselők lesznek, mert az öreg Tisza rendszerével a magyarnak felfogását is meghibbantotta. Ezért nem tud beszélni a magyar országgyűlés szabadelvű többsége az ország nevében, nem választóinak nézetét s elveit képviseli, hanem szolgálja a husosfazekak fejében a kormány akaratát. Küzdeni a nemzeti érdekekért képtelen, mert hiába, küzdeni csak a szabad polgárok, nem pedig a mamelukok ékessége. Ha egy nagy parlamenti többség csak erőszakkal, klotürrel bir érvényesülni, az már csődbe jutott és erőtlen az elvi küzdelemmel a nemzet bizalmát maga számára megszerezni. Ha egy többség azzal tartja fönn magát, hogy megkárosítja az alkotmányos parlamentarizmust és azt funkciójában megakasztja, az a többség ilyen taktikázással már kiélte magát és csak azt bizonyítja, hogy tehetetlen szervezett munkálatot végezni. Ezek azok a modern Ézsauk, akik egy tál lencséért nemcsak saját jogukat adják el, hanem még a másokén is túladnak. Amint Bánffy többségével erre a térre lépett, bebizonyította, hogy a szabadelvüség bástyái ingadoznak s az erős parlamenti vitának ostromát ki nem birják. Váljon mi rongálta meg annyira ezt a nagyravett alkotást, melynek sáncait még csak egy évvel is törhetlen szilárdnak hirdették? AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Temetőben. Boltivekbe borul a hárstető — Mintha templom volna e temető . . . Itten állok, mintegy szentegyházba' Áhitattal csendesen mélázva. A magasban négy hárs koronája Sátorával az eget elzárja, S a nagy ágak, ivei e boltnak Egymást érik, össze — áthajolnak. Sok a sirdomb; — sorban fölhantolva Mint megannyi templompad, ha volna S a keresztek : áhitatos hivek, Mezőn állnak, némán, nem beszélnek. Tán a halál szelleme a szónok, 0 lesz papja a sok hallgatónak; És e szónok vájjon miről szólhat? Mulandóság, hacsak nem terólad ! Úgy hallgatják hosszú évek óta Figyelemmel ; pedig egy a nóta; De ez egynek van is foganatja: Szemmel látni, mint indulnak rajta. Indulnak, mert jobbra-balra dőlnek, Szine sincs már némely mohos kőnek; Egyik már a föld porában fekszik, Sülyed másik, urához törekszik. Közepén a lelkek hajlékának Diszes emlék omladeki állnak, Felírását századok olvasták, Viharoknak könnyei lemosták. A nagy oszlop csonkán áll magában, Kereszt-disze nincs már birtokában ; Hol a hü sziv. mely ujat emeltet? Mind itt nyugszik szépen egymás mellett. Derült az é#, a nap nem ragyog bár, Még a holdnak havas képe ott vár, Havas holdnak haldokló sugara, Elmerengve néz e csend honára. Csendesség van, csak a szivem dobban, Benne titkos, néma fájdalom van; Mennyi ember sirt itt keservébe, Hol a búnak van örökre vége! Tompa sóhajt hallok, mintha épen Hangzott volna lenn a sirfenéken, Ám a sóhaj embere törődten Ott egy siron kuporog mögöttem. Térdével a könyökét támasztja, Ősz fejét is félig lehorgasztja; Hosszú élet terhe lehet vállán, Erőt vett e rokkant katonáján. Mereven néz fénytelen szemével Mit néz, tán a végtelenbe kémlel ? Szembe néz tán az örök időkkel, Mintha várná, mikor intik őt el ? Száraz ujja közt az olvasója. Sárga rézből nagy kereszt lóg róla; Néha-néha egy-egy szeme csuszán, Imádkozik, — rá érhet —• szép lassan. Imádságnak való ez a szent hely, Itt a sejtés Istenhez vezet fel, Itt a máslét várócsarnokában Ügy elmélyed a lélek magában ! Szomorú is, kedves is e csarnok, A halandók ide ritkán járnak; De ha végre kebelére dőlnek, Örök enyhet ad minden hivőnek. S. E. A tréfa áldozata. — Te Pista, mondd csak, voltál-e már vadkanra cserkészni ? — No, már mint én, ha voltam-e ?! Barátom az Isten a megmondhatója, hogy hány vad-