ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-09 / 19. szám

ök csak azt akarják maguk és gyermekeik számára biztosítani, a mihez a természeti jog alapján föltétlenül joguk van. Az iskolakötelezettség megállapítását is a tartományi gyűlésekre akarják bizni a ka­tholikusok és helyesen. Mert az eddigi tör­vény az iskolakötelezettséget egészen a tizen­négy éves korig nyújtja ki; már pedig bizo­nyos, hogy különösen faluhelyeken nein lehet az ifjúságot arra szorítani, hogy tizennégy éves koráig iskolába járjon. A mai válságos gazdasági viszonyok között nagyon is fontos szerepet játszik az, hogy a falusi ember munkabíró gyermekeit a gazdaságnál föl­használhassa s másrészt bizonyos, hogy a gyermek hat év alatt mindazokat az isme­reteket elsajátíthatja az iskolában, a mikre később társadalmi állásához mérten az élet­ben szüksége lesz. Hisz ha valaki tovább akarja képeztetni gyermekeit, az megteheti, de ha annak szükségét nem érzi, azt nem lehet arra kényszeríteni, hogy gyermekét tizennégy éves koráig iskoláztassa s csak azután fogja a gazdasághoz. Fognak-e már most czélt érni katho­likus szomszédaink, azt bajos volna előre megjósolni. Annyi bizonyos, hogy hosszú küzdelmeik ránk nézve annyiban tanulságo­sak, hogy gondosan őrködjünk katholikus iskoláink fölött, tökéletesítsük azokat minden tekintetben, mert látjuk, hogy amily könnyű valamit elveszteni, ép oly nehéz azt vissza­szerezni. Tanuljunk mások kárán, ha már a sajátunkon nem akarunk tanulni. — Rendőr-állam vagyunk, vagy talán inkább zsandár-állam, ezt látjuk folyton-folyvást. A liberalizmus egyedül a szuronyok segélyével képes magát föntartani. Szuronyokkal vívta a harcot a néppárt ellen, ezek segélyével oszlatta fel a gyűléseket, és buktatta meg a párt képvi­selőjelöltjeit. Most is május elsején ezen egyedüli eszközéhez folyamodott a szocialistákkal szemben. Ha tiz ember összejött valahol, ott termett köz­tük a csendőr vagy a rendőr, úgy, hogy mondhatjuk, ahol ketten vagy hárman összejönnek, ott jele­nik meg köztük a policáj, a liberalizmus föntartó lelke és szelleme. Ezt nevezik aztán alkotmányos szabadságnak és a szociális-kérdés liberális meg­oldásának. Ily módon, ily eszközökkel nem le­het a nép ezreit elnémítani. Aztán nagy hangon dicsekesznek, hogy a vörös május napja, hála a rendőrség erélyes közbelépésének, zavartalanul mult el, pedig ezzel nem tettek egyebet, mint­hogy a hamu alatt levő parazsat, még jobban felszították. A józan, de nem liberális logika azt követeli, tessék a nép panaszait, meghallgatni, neki a megnyilatkozásra alkalmat adni, a létező szociális bajokat orvosolni, s akkor nem lesz szükség a szuronyra, melyről tudjuk, hogy két éle van, és sokszor azokat sebzi meg, kik azt erőszakosan használják. — A szolgabirák és a káplánok. Igen gyakran olvasunk a legutóbbi időkben olyan köz­leményeket, melyekből kiviláglik, hogy mily nagy urak a mi szolgabiráink. A legutóbbi időben kü­lönösen két szolgabíró tüntette ki magát e téren, meggyőzni akarván a káplánokat arról, hogy az országban legnagyobb ur a szolgabíró. Az egyik a holicsi (Nyitramegye) főbiró, Frideczky Béla, ki Timót bátyjának az ősszel »alkotmányos uton« megválasztott képviselőnek főbírói hivatalát örö­költe. 1896. év tavaszán tartották Nyitramegyében a megyei bizottsági tagok választását. A rado­sóci kerületben csupa néppártiak választattak meg. Egyszerre csak megfellebbezte két községi biró a választást. Kérdőre vonatván, kijelentették, hogy ők semmiféle fellebbezést nem írtak alá, hanem a magyarul nem értő szegény emberek lépre men­tek a jegyző urnák, ki velük aláíratta a felleb­bezést, anélkül, hogy a tartalmát velük közölte volna. Kovenszky István káplán följelentette ez ügyet a szolgabiróságnál, mely alapos Ítéletet ho­zott ez ügyben, és Bánlí'ytól átöröklött és átszár­mazott plátói bölcsesség alapján, nem a jegyzőt, hanem a káplánt büntette meg, elmarasztalván őt ,50 frtnyi pénzbirságban. Ennél sokkal merészebb a szenici főbiró, valami Szálé nevezetű úriember, ki az ottani káplánok ellen igazi Bánffy-féle »al­kotmanyos« eszközökkel küzd. Ezen úriember al­kotmányos viselt dolgai felől a legkülönfélébb hirek hallatszanak, söt legutóbb oly dolgok jutot­tak tudomásunkra, melyek publikálásától csupán a jó izlés tart vissza. Az ő vesszőparipája rendesen az ottani káplán szokott lenni, a kivel szemben az elégtétel különféle csak alkotmányosnak nem nevezhető módját szokta alkalmazásba venni. Az ilyen esetek után aztán várják még, hogy a pap­ság a törvény iránti tiszteletre oktassa a népet. Egyedül csak az vigasztal, hogy nem minden me­gyében uralkodnak oly »svihak« állapotok mint Nyitramegyében. — Uj főispán. Nyitrán el van terjedve a hir, hogy a kormány gróf Széchenyi Aladárt, a vágvecseikerület képviselőjét, főispánná nevezi ki. — A nép kenyeret akar. E szavakat mon­dotta Bécsben egy keresztény szocialista képvi­selő az obstrukciót csináló parlamenti pártoknak, és igaza volt. A nép nem azért küldte képvise­lőit a parlamentbe, hogy meddő politikai viták­kal öljék el az időt, hanem hogy zilált anyagi viszonyait okszerűen rendezzék. A legfontosabb és legégetőbb kérdés ma a kenyérkérdés, ezt kell első sorban rendezni, de ahhoz érzék kell. Az említett képviselő bejöhetne a mi parlamentünkbe, és akkor bizonyára nem volna más dolga, mint mindennap a tisztelt ház felé azt kiáltani: a nép kenyeret akar. A kenyér kérdése az, amelylyel parlamentünk a legkevesebbet foglalkozik és a melyhez a képviselő urak legnagyobb része nem is konyit. Szociális törvényjavaslatokat alig lá­tunk a tisztelt ház asztalán. Pedig mennyi ren­dezni való volna e téren. A külföld szociál-poli­tikusai csodálkoznak ezen a közönyösségen és csodálják a magyar nemzet türelmét, mely eltűri az egész ciklusokra kiterjedő meddő politikai vi­tákat. A néppárt kisded és lelkes csapatja hi­vatva van arra, hogy a meddőségben elsenyvedő pártokat folyton figyelmeztesse arra. hogy a nép kenyeret akar. És mivel a parlamentben aligha fog célt érni, kezdje meg most a tavasz bekö­szöntével országszerte az agitációt, a népgyülése­ket. Rázza fel a nemzetet, hogy követelje szo­ciális bajaink orvoslását. Az új néppárti gyűlé­sek tárgyát a munkás és a szociális-kérdés képezze. Drága a szövetkezetek pénze. Esztergom, május 7. Ez a főbaj, s hozzá még olyan, amelyen egyhamar nem segíthetni. Mert bár Nagy Ferenc átgyúrta már törvényjavaslat alakjába a hitelszö­vetkezetekről szóló javaslatot, a gyúrásnál meg is akadt az egész, s odább vinni nem sikerült. Pedig a szövetkezeti eszme hivei nagyon szerények, s nem kérnek sokat. De azt már mégis joggal elvárhatnák, hogy ha lehet a szö­vetkezeteknek olcsóbban pénzt juttatni, abban ne akadékoskodjék senki. Nincs nekünk szüksé­günk másra, minthogy a gazdák tőkéi a gazdák javára gyümölcsözzenek, hogy az ő pénzeiket a szövetkezetekbe lehessen fektetni, s hogy az ál­lam segédkezet nyújtson nekik e jogos kívánalmaik­nak megvalósítására. Nem anomalia-e az, hogy egy-egy község a saját maga vagyonát 4°/ 0-ot jö­vedelmező állampapírokba fekteti, mig a község­nek teljesen hitelképes polgárai egy-egy vidéki takarékpénztárnál három hőnaponkint megújí­tandó váltó utján 8—10°/ 0-ra kapnak csak kölcsönt V Tehát a község pénze 4%-ot hoz, s ugyan­akkor a község polgárai 8—10°/ 0-ot fizetnek. Az épp oly oktalanság, mintha én a pénzemet 4°/ 0-ra kiadnám kölcsönbe valakinek, s ugyanakkor pénzt vennék föl mástól 8—10°/ 0-ra. Nem oktalan ad­minisztráció-e az ? nek hálálhatom meg alkalom adtával ezen nagy­rabecsült figyelmet. Gondoltam különben, hisz ez nem oly sürgős, egy hét múlva is ráérek. Eljött az est. Korán lefeküdtem, jól esett nyugodni kitün­tetésem babérain, amúgy is a mult éjjel mégis csak megzavarta nyugalmamat. Számítva, hogy hisz reggel előröl kezdhetem május-fám szemlé­letét, s a szomszéd kisasszony irigy arcát, ki az idén nem kapott május-fát. Reggel azonban fölébredve, még jól föl sem öltözködhettem, midőn az uradalmi főerdész rohan be szobámba, még a »jó reggelt« is künn felej­tette a folyosón. Vállán puska, kezében fütykös. Amúgy is veszedelmes ember, társalgásából sok­szor igen kiérzik, hogy a favágók között tanulja az »illik«-et. — Borzasztó, szörnyűség, szemtelenség! kiált felém minden bevezetés nélkül. — Nos? Mi történt? Csak nem röpítették légbe a Henci-szobrot, kérdem meglepetve. — Tegnap nem voltam, itthon oda voltam ... — Hallottam ám Csörfös Katától, a bába­asszonytól. — Csak ma reggel három órakor értem haza . . . — Emiitette ám a bakter. — És kérem . . . — Igen, igen, mindjárt, mindjárt, hozom a papramorgót. — De az Istenre kérem t. ur ne vegye tré­fának az egész dolgot, mert ez engem nagyon bánt. Hadd beszélem el hogy . . . — No hát csak legyen uri gusztusa szerint, beszéljen hát. engedtem a mérgelődőt szóhoz jutni. — Hát ugy történt kérem: Tegnap nem vol­tam itthon. — Igen is. — Csak ma reggel értem haza. — Igen is. — Hát hallom ám, hogy ezek a bitang su­hancok . . . — No, no, kérem, mérsékelje egy kissé magát, a harag nagyon árt ám a szépségnek is . . . — Nem mérsékelhetem magamat: Igen is, ezek a bitang suhancok a faiskolából a legszebb jegenye fáimat levagdalták május-fáknak, hallom t. ur is kapott egyet. S miután tegnap még nem adott érte nekik borravalót — mert tisztán azért mesterkedtek — az éjjel már el is lopták ablakja alul, s boltosék ablakja alá ásták le a dús borra­való reményében. Én, mint a sanda mészáros, kisunyok egyik szememmel az ablakon, s látom ám, hogy eltűnt ablakom alul a május-fa, kezdem magamat szé­gyenleni, de azért jó arcot vágok. — Tehát most mit fog tenni a főerdész ur ? — Keresem és kutatom a fatolvajokat, s orgazdákat; s agyonlövöm, beperelem, becsukatom őket, és . . . No gondoltam magamban, hisz azután már semmi sem következhetik. — De kérem egy kis papramorgót előbb csak iszik főerdész ur ? Akarom szelídíteni a ha talom emberét. — Igen is. — S azután ez ügyben velem ugy-e bár, nem lesz többé szerencsém? — Nem. Egyet köppentünk. A főerdész ur azután elrohan. — Pá! puszi! Kedves főerdész ur ! Kiáltom utána édes megnyugvással. Én a május-fa dicsőségét a gyalázattal szépen zsebre raktam. Nem ugy szegény boltos szom­szédom. 0 jár a hivatalba. Leánya kereste a má­jus-fa dicsőségét; atyja meg nem keresi, sőt sza­badulni akar annak gyalázatától; de ugy látszik az áldomás duplájába fog az kerülni. No de majd a büntetést, mivel részben én is oka voltam a szerencsétlenségének, segítem törleszteni. Át-átnézek hozzájuk egy-egy papiros szivarszipkáért. Nemes Antal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom