ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-10 / 2. szám

kerületet is kapjon Trencsén megyében, és hogy ki kell mutatni, hogy ott a valódi többség a liberálisoké. Ez volt a programm, a megvalósitandó feladat. A tudósok ezt bebizonyitandó tételnek mondanák. Már most semmi sem könnyebb annak, a kinek kezében van a hatalom, mint az ilyet bebizonyítani. Az eszközök a következők : 1. Igazolványok a választók részére. 2. Az ellenzéknek teljes kizárása a választási helyiségből, a két bizalmi férfiúnak kivételével. 3. Az előre megállapított visszaélések véghezvitelére alkalmatos helyiség. 4. Kellő számú csendőr és liberális rendező. 5. Lajstromok. 6. Betegségek. Vegyük mink ezeket sorban. A választási elnök előre elkészíti a minden törvényes alapot nélkülöző választói igazolványokat és minden községi jegyző megkapja a községéhez tartozó kellő számú igazolványt. A jegyző a legutolsó pillanatban kiragaszt egy cédulát a községi ház ajtajára, a melyben hirdeti, hogy a választói igazolványok aznap este hatig, vagy négyig fognak kiadatni. A hegyekben szétszórt választó polgárok ezt a legutolsó pillanatban tudják meg. A kik közelebb laknak, sietnek az igazolványok átvételéért s itt kezdődik az első szavazás. A választónak személyazonosságát igazolnia kell, ha nem igazolja, nem kap választói igazolványt. Ha igazolta, akkor alá kell magát irnia, hogy az igazolványt átvette. Ha a jegyző nem találja igazoltnak, ki nem szolgáltatja s ily módon egynéhi'ny igazolvány a zsebében marad. Időközben a jegyző, a kitűzött határidőn belül, eltávozik s akik ezután jönnek, azok már nem kapnak igazolványt. Ok azonban megmutatják, hogy a törvényellenes igazolványokkal nem akarnak visszaélést űzni s nagy kegyesen kihirdetik, hogy a választás napján a kordonnál ki fogják a többi igazolványokat szolgáltatni. A szegény, igazolványos és nem igazolványos választó, másnap reggel messze vidékről átfázva érkezik a kordonhoz. Itt csendőrök állják útját fölfűzött szuronyokkal s a náluk megszokott durvasággal fogadják. Akinek van igazolványa, azt beeresztik, ha nyugodtan viseli magát; ha nem, ha ellenzéki elzárják, de a választás után ismét szabadon bocsátják. Azok közül, akiknek nincs igazolványuk, egyrésze nagynehezen megkapja, másik nem, és azon már semmi sem segit, az már visszatérhet a falujába. Természetesen ezt az eljárást csak az ellenzéki Halasztókkal szemben követik, mert a kormánypártiaknak volt már elegendő igazolványuk. Ez volt tehát a második szavazás. A jegyzők ismervén a választók pártállását, a kiosztott igazolványok számából már tudják, hány ellenzéki, hány kormánypárti választó vonult be. A többit, ami a győzelemhez szükséges, elvégzik a »rendezők* és az elnök. Akik oly szerencsések voltak a kordonon átjutni, azokat most csendőrök kisérik a választási elnök által kijelölt korcsmába; de ha útközben valamelyik magára vonja a csendőrök haragját, azt a szolgabiróság börtönébe kisérik s ott tartják a választás befejezéséig. A cél el van érve; az ellenzéki választők száma ezzel is kevesebb. Második eszköz a cél elérésére az ellenzéki embereknek teljes kizárása a választói helyiségből. A két bizalmi férfi a választási szobában van elegendőképen elfoglalva. Most jönnek az igazolványokkal ellátott választók a szavazásra kijelölt házba. Itt nincs másnak helye, csakis a kormánypárti »rendezőknek« — igy hívják Gsacán — a kik nagyobbrészt zsidók és vasúti tisztviselők. A szegény paraszt ember bejön, hosszú folyosóra vezetik ; egyik ajtó a másikat éri. A választói igazolványt már a ház előtti kordonnál, vagy az első ajtónál elszedik tőle, s azután vagy a választási elnök elé, vagy pedig egyenesen a folyosó másik végére vezetik s itt kilökik az utcára. Midőn már az utcán van, akkor veszi csak észre, hogy nem szavazott, vissza akar menni, de többé vissza nem eresztik a rendező urak, a csendőrök pedig ráadásul még puskatussal is ellátják. Ez a harmadik szavazás. Ezeket az üzelmeket nappal is folytatták, de különösen éjjel a sötét folyosón össze-vissza lökdöstek, köpdöstek s végül kidobták a néppárti választókat. Este egyizben tizenkét oscadnicai választót dobtak ugy ki a »rendezők.« Midőn pedig az ellenzéknek nagynehezen sikerült erről a bizalmi férfiakhoz beküldött levél által az elnököt értesíteni,- ez nagyképűsködve megbotránkozásának adott kifejezést, »intezkedett«, de intézkedéseit senki végre nem hajtotta. A hosszú folyosón fölállított zsidó szavazatrablók, csak ugy garázdálkodtak, mint eddig. De könnyű is volt nekik, hisz ugy volt a dolog előre csinálva. Ily módon legkevesebb nyolcvan ellenzéki szavazat raboltatott el. Ilyképen a »rendezök« és csendőrök is szintén kiváló szerepet játszottak a törvényellenes igazolványos választás keresztülvitelében s érthető, miért nem engedett a választási elnök senkit e házba az ellenzékből. Egyik további eszköz a választási lajstromok. A törvény szerint és az egész becsületes Magyarországon az a lajstrom érvényes, amelyik a válaszí tási* elnök kezében van. Hát az elnöknél van is egy ilyen lajstrom, csakhogy abban minden név vörös és kék ceruzával van aláhúzva. Aki vörössel van aláhúzva, az minden akadály nélkül boldogul. Ha nem tudja a jelölt nevét, az »előzékeny « elnök maga rágja a szájába s szavazatát elfogadja, de ha kékkei volt neve aláhúzva, nincs ! a világon az a hatalom, amely megmenthetné. í Azon találnak valami kifogásolni valót s szavaI zatát irgalmatlanul elutasítják. Igy utasítottak el 86 néppárti választót. Volt ott egy Kepp nevü zsidó jegyző, mint a liberálisaknak bizalmi férfia. Ennek a kezében is volt egy választási lajstrom, (Itt a levél hirtelen megszakad, valaminek kellett közbe jönni, a mi miatt Elemér Jakab János barátunk nem folytathatta áradozásait és ömlengéseit, és valóban igen fontos okok jöttek közbe, de meg lévén irva a levél eleje, elküldötte volt édes anyjának, s hosszú kutatásaim után sikerült megtalálnom e levél folytatását, mely megmagyarázza a hirtelen félbeszakításnak okát, és a mely utóiratot is becses engedelmükkel bátorkodom felolvasni.) Átkozott Donna Elvira! Éppen midőn kigyelmednek e sorokat irom, beront szobámba Signore Francesco di San Maccaroni, óriási lármát csap, kiabál, mindenféle talián átkot szór reám »corpo di bacco, borpo di bacco! Trema Bizanzio!« és hadonázik tőrével fejem körül. Kétségbe esett rezignációval néztem őt, és ő kiabál: Dove é la mia figlia ? ! dove é la mia figlia? Azt hittem először, talán a hires Do we szabó járt átlő hetién páncéljával a leányánál, de hisz az meghalt. De nem csoda, úgy hadart, hogy meg sem érthettem, csak aztán értettem meg, hogy azt kérdi: hol a leányom, hol a leányom? Hát tudom is én, feleltem neki dühödve, nem én őrzöm. Nagy nehezen megértettem vele, hogy nálam nincs, hanem majd megkeressük. Kiabálok Jancsi inasom után, ki mindenkor az előszobában szokott volt hivségesen őrt állani; Jancsi nem jött, keresem őt mindenfelé, sehol sem találom. Éppen akkor nincs itt, amidőn legnagyobb szükségem volna reá. Sokat hallottam az olasz briguntik felől, édes anyám is olvasta boldogult leánykorában a Rinaldo Rinaldini és Marinelli Marino borzasztó történeteit és nekem gyakorta elmesélte. Hátha Donna Elvirámat is brigantik rabolták el ? Utánuk, lesz az pompás vadászat. Először is a tőröket veszem magamhoz. Kinyitom asztalom fiókját, és mit látok? kivagyok rabolva, fosztva minden pénzemből. Gazember Jancsi inasom megrabolt. Felnyílnak szemeim, most már mindent tisztán látok. Már tudom, miért könyörgött mindig a Donna Elvira, hogy Jancsi inasomat ne küldjem el soha. Átkozott romantika, romanticizmus, idealizmus és mindenféle mus. Donna Elvira elszökött Jancsi inasommal, pénzemmel, szivemmel, lelkemmel, és boldogságommal. Üthettem a nyomukat. »Lasciate ogni speranza.« Hej! minek is voltam oly ügyetlen Berlinben, most már boldogok volnánk és édes anyám öreg mamái örömöket lelhetne a sok apró kis Bicslben meg Friclben. Reményeink füstbe mentek, fáj a szivem, igen fáj. Feledni akarok, feledni. Nem kell olasz leány, hadd veszszen el mind, a hány van romantikájával együtt. Csak a szegény Jancsi inasomat sajnálom, mi lesz vele, ha majd ő is tapasztalja mi a romantika, és egy szép napon valami Signore Barbettino kitúrja őt a nyeregből. Szegény Jancsi! De kigyelmedet is kedves anyámasszony sajnálom, igen sajnálom, mert búfelejtés céljából tovább utazni szándékozván, alázatosan instálom, hogy egy kis pénzmagnak elküldése által emlékezzék meg szerencsétlen fiáról Elemér Jakab Jánosról doctor juris utriusque-ről. A jó szivek sajnálatára méltó szegény Elemér Jakab János. Utazott tovább, utazott sokat, abban a választók nevei mellett mindenféle csúfnevek, amelyek a hivatalos lajstromban nem voltak. Mikor ez a zsidó azt a csúfnevet kimondotta, annak dacára, hogy a hivatalos lajstrom erről semmit nem tudott, nyomban következett az elnöki elutasítás: Már most elfogadtak nagy kegyesen a néppártra 220 szavazatot, elutasítottak 86. ez már 306, ha hozzávesszük a nyolcvan ellopott cédulás és kilökött választót, ez már maga 386 szavazat, s a liberális jelölt 370-nel győzött. De még ez mind nem elég. Egyik további eszköz a ragadós betegségek. Uj-Beszterce község egészen néppárti volt, 72 szavazóval. Ez nagyon bántotta az alkotmányos szabadságnak trencsénmegyei tisztelőit. A községben semmi baj sem volt, egészen a választás előtti napig. Egyszerre csak a választás előtti napon megjelennek az orvosok és konstatálják, hogy a községben trachoma van. Megvizsgálják a választókat és csakugyan 27 néppárti választó trachomas szemű, akinek nem szabad a választásra elmennie, s nem is kap választói igazolványt. Egyik azonban hegyeken keresztülszökik, elérkezik a csacai kordonhoz, s miután ott a »rendezőnek« megígéri, hogy a liberális jelöltre fog leszavazni, igazolványt is kap, pénzt is, s szavaz is a liberálisra. Szegény ember azt gondolja, hogy ha már szökött, öt óráig gyalogolt, legalább valami haszna legyen belőle. Van is ; eladta lelkét, pénzt kapott érte. Végül a * rend föntartására* kirendelt csendőrség, valóságos hajtóvadászatot tart a néppárti választókra. Egyik plébánosnak fuvarosa csak az országúton hajtott keresztül, a plébániára, hogy ott várja az urát, azonnal bekísérték a csendőrök. Néppárti volt e szegény, de a választás után egyéb baj nélkül szabadon bocsátották. Igy tettek meg több néppárti választóval s igy is apadt a néppárti választók száma. A kerületnek 916 választója volt, a mult évi 1619-cel szemben. Ebből a 916-ból a néppártnak 500 választója s ily módon mégis csak 220-at kapott; a kormányra 370 szavazat esett. Sokan olyanok is vannak, akik a néppártnak ki nem szolgáltatott igazolványokkal szavaztak, távollevők s mégis leszavaztak, sőt még halottak is. De ily módon lehet akármily ellenzékit tönkretenni. Ha egyszer általánossá válik a választói igazolványok használata, akkor vége még az alkotmányosság látszatának is, akkor az alkotmányosság csak komédia s jobb volna, ha a kormány a képviselőket egyszerűen kinevezné, legalább föl nem zaklatná az ország nyugalmát s nem keserítené a haza békés polgárait. .<"] Külföld. —cs.— Németország belügyi politikájában legfőbb szerepet játszik jelenleg a szociális kérdés. Annyira kiélesedtek ott az ellentétek, hogy minden pártárnyalatú államférfi legelső feladatának tekinti ez irányban működni és nincs Oi'szággyüde miként ezen második csomagban foglalt levelei tanúsítják, a fátum mindvégig üldözte őt. A sors kegyetlen játékot űzött vele. Ne higyje senki, hogy az agglegények saját hibájukból lesznek öreg legényekké. Nagy szerepe van ebben a kegyetlen fátumnak. Ha visszatekintenek múltjukra, az elmúlt idő szép emlékei mellett felújulnak lelkükben a keserű csalódások rémképei is. Mintha Mohamednek kegyetlen vas fátuma nehezednék leikökre és szivükre, nem segit sorsukon, sem a Hymen, sem az Amor istennőnek pajzán nyila, de még Garneval herceg rövid uralkodásának kedélyes és szivösszeforrasztó napjai sem. Ok az úgynevezett praedestinátiónak hivei. Agglegények csak azért, mert azoknak teremtette őket a sors, a kegyetlen fátum. De nem, mégsem. Még ő reájuk is vár boldogság, hisz nagy költőnk is azt mondja: »mig az ember boldog nem volt, addig meg nem haihat.« Ők is boldogokká lesznek, miként ezt ezen szürkülő lapok is igazolják. A mi Elemérünk is járt még Párizsban, Madridban, Moszkvában, Konstantinápolyban, Ős-Budavárában, Newyorkban, sőt Afrikában, Kamerumban is, a hol emberevő törzsek között tartózkodván, a nagyon is reálisan és materiálisán szerető bájos szerecsen menyasszonya étvágyának, vagyis éhcsillapitási dühének majdnem áldozatul esett. Sem az idealizmus, sem a realizmus nem bizonyult be célra vezetőnek. És ha e szürkülő lapok beszélni tudnának, sokat regélnének nekünk. Amerikaiasan kezdvén meg fölolvasásomat, amerikaiasan akarom folytatni, hisz bizonyára érde-