ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-01-05 / 1. szám

Azért, ha még csak némileg is sikerülni fog azon nagyon komoly szavakban, melyeket önökhöz mélyen tisztelt Uraim ! ezúttal intézni szerencsém van, egy-két vidám pillanatot szerezni; megértetni azt a fájdalmas, szomorú humort, amely a kacaj között is könnyekre fakaszt: ugy ne legyen egyéb más jutalmam, mint az: hogy kísérletem adja meg az ösztönt, a kedvet a többi világi uraknak is, az én szerény példámon indulni, hogy adjon mindenki annyit közre, amennyit bir, és oly módon, miként azt tenni képes. Mélyen tisztelt Uraim! Nem leplezem felolvasásom szándékát. Búcsúzni akarok az elmúlt évtől. 364 napot emésztett meg ez évből már a mindent megsemmisitő, örökön működő idő vasfoga ; még egy nap, és az egész év a semmiségbe veszett a többi után, hogy helyet adjon egy ujabbnak, mely adja Isten, hogy kevesebb fájdalmat, csalódást, de annál több jót, több örömet lesz hivatva adni, a reménykedőnek. A természet örök törvénye egy nap múlva elhozza az utolsó órát; azért, hogy el ne késsek, megkísérlem már most elbúcsúzni ez évtől. Búcsúzni! ez nem valami kellemes dolog, mert az mindig csak elválás alkalmával történik; az elválás pedig majd minden esetben fájdalmas. Elválni azoktól, kiket szeretünk, tisztelünk, becsülünk, mindenesetre fájdalmas; de elválni azoktól, kikhez rokoni vagy baráti érzelem köt, és azzal, hogy nem fogjuk egymást többé viszontlátni ; nemcsak fájdalmas, de keserves is. Legyen az elválás, búcsúzás színhelye az indóház avagy a haldokló ágya, az egyre megy, az csakis a fájdalom fokában tesz különbséget. Mikor beköszönt az ősz, a fa levele elválik ágától, szomorú, gyászos képet mutat a természet. A lombhullás, a természet néma fájdalma. Mikor a felnőtt gyermek leszakad a szerető szülői kebelről; felhangzik az érző szivek zokotöredezett, fojtott hangokban jelenti fájdalmát. Mikor megszakad a kötelék, amelyet a szeretet, a rokonszenv, a barátság, de sőt mondjuk, az önérdek, hasonlesés, hiúság, rang és a hatalom, vagy még tovább a börtön rablánca fűzött össze: akkor az a parányi kis testrész, amely minden érzelmeknek fészke, a sziv, megdobban, összeszorul, fájdalommal telik meg. Még a miniszternek is fájdalmas a búcsúzás, aki tárcájától megválik, akit még tegnap üvöltve magasztaltak ; ma pedig a rendes formák megtartása mellett, a legfelsőbb kegyelem biztosításával, megbuktattak. Csak egy esetben van öröm a búcsúzás al- : kalmakor, miként azt a rosz nyelvek mondják, | akkor, ha az anyóstól, a napám asszonytól kell elválni, elbúcsúzni. Itt eszembe jut az egyszeri kis fruska naiv kérdése, hogy mi különbség van a vizitt és visitatio között ? mire azon választ nyerte, hogy vizitt az, mikor mi megyünk az öregmamához látogatóba, visitatio pedig az, mikor az öregmama jön mihozzánk. Hála Isten, mélyen tisztelt Uraim! ezúttal nem búcsúzom olyan valakitől, akitől elválni nagyon nehéz, keserves volna. Amitől búcsúzni akarok, az egy igazságtalansággal, jogtalansággal teljes, családi és társadalmi életünk alapjait megrázó, s azért hazánkban egy korszakot, hogy ne mondjam gyászos korszakot megkezdő év. Ez az év éppenséggel nem érdemli meg, hogy bánkódjunk | elmulta fölött. Sok fájdalmat, sok keserűséget j liauy nekünk hátra, és szomorúan megérdemli, hogy megemlegessük őt nem ugy, mint a szuhai malmot, amelybe csak 7-szer ütött be a mennykő, hanem mint olyan halottat, mely nemcsak a jobb jövő iránt legszebb reményeinket vitte el, hanem amely lerakta alapját egy beláthatlan nagy küzdelemnek, egy nagy harcnak, melyben sokaknak kell elhullani, hogy hamvaikból az utolsó fényes győzelem felcsirázzék. Midőn a hires nagy lipcsei csata után Ferenc császár végig nézett a csatéren, ahol 40,000 halott feküdt, felkiáltott: Borzasztó győzelem! de mégis győzelem és nem veszteség. Az elmúlt év hazánk történetében nem kétséget, de szomorú szerepet fog játszani mindenkor. Fájdalommal, borzalommal fogja emlegetni az utókor ezen évet; mely ezredéves fennállása alkalmával, szegény, sokat szenvedett hazánkat érte, s mely oly közel vitte a végromláshoz. De leverőleg fájdalmasan esik minden nemesen érző kebelnek már most is az a gondolat, az a tudat, hogy ha ma biztosak volnánk is elveinkben, meggyőződésünk melletti küzdelmeink sikerében, mely talán a messze jövőben egykor dicsőségre jut, — annak elérésére irányuló, legtisztességesebb, legbecsületesebb törekvéseinknek, nincs tere, nincs méltánylata, nincs meg az erkölcsi tekintélye. Lesujtólag hat ez mindenkire, a ki még magán életében is átérzi, hogy vannak kötelességei a társas élettel szemben. Csakhogy sajnos a mindennapi élet küzdései között vajmi | kevésnek jut eszébe azon ideális, önzetlen törekvés, a melynek célja az egyéni érdeken túlemelkedik. IV. Henrik, francia király, hires fösvény pénzügy minisztere Sully, még a legkomolyabb ügyek- ] ben is, a személyi érdekeket tartotta szem előtt. Midőn éhség idején folyton ostromolták segélyért a nyomorult Ínségesek, ezek között a királyi opera énekesei is sürgették íizetéseiket; Sully az ope- i ristáknak e jellemző szavakat mondotta: »Uraim először azokon segítünk a kik sírnak, s csak azután azokon, a kik énekelnek.« A hatalom ellen, még ha az érdek hatalma is, lehet küzdeni a siker reményével, de az erőszak ellen nem; a hatalom képes megalkudni a körülményekkel, de az erőszak soha. — A hatalom meghallja és mégis érti az elnyomott igazság szavát, de az erőszak elnémítja azt. Van hozzá ezer és ezer módja, fegyvere. Nem kell mondanom, hogy mennyire illik ez rá az elmúlt évre, mely diadalra vezette a modern szabadelvüséget, mely merész volt rá tenni szentségtelen kezeit, az Isten oltárára, a családi i tűzhely érinthetlen szentségére, a társadalom min- J den rétegeire, hogy azt alapjaiban felforgassa. Valóban arany kort érünk ma; de nem azt az arany kort, melyet a költők megénekelnek, hanem, azt, a mely visszataszít a bálványimádó pogány korba, mert ma, a társadalom alapjait nem a vallás, hanem az annyira bálványozott i hideg érc, a végtelen kincsvágy képezi, nagy részben ez pótolja a vallást, ez teszi az embere- ! ket vallástalanokká. Plató mondja: »Áz egész emberi társadalmat feldönti az, ki alóla az alapot, a vallást kirántja.« Tehát már Plató beismeri, bizonyítja, hogy az emberi társadalom fennállásának az alapja a vallás, ámde ennek a mai felvilágosodott kor, j legnagyobb ellensége ; ez alapon fejlődnek és burjánoznak, sőt gomba módjára szaporodnak azután a mai kor dicső vívmányai; mint a sikkasztás, hűtlenség, hamisítás, szédelgési vállalat, a jótékonyság cége alatti fosztogatás, betörések, gyilkosságok, a családi bajok, közbotrányok, párbajok és öngyilkosságok, melyek ujabb és ujabb okai a nép és ifjúság elvadulásának, melyekről naponta annyit olvashatunk. Ez a legközelebbi út oda, hol a nemzetek elpusztulnak; ezek ezredéves fennállásunk megünneplése alkalmából, az álszabadelvüség fájó gyümölcsei. Bámulatosan szomorú idők ezek; mintha a kifejlett műveltség nem abban gyönyörködnék, a mi szép, nemes, hanem abban ami rút; nem azt élvezné a mi jó, hanem azt ami rossz; nem azt keresné a mi nemesit, hanem azt, a mi vaddá, durvává teszi az embereket; mintha eltompultak volna az érzékek, s azokat csak bűnnel, botránynyal, az emberek testi-lelki undokságainak leplezetlen feltárásával lehetne felélénkíteni. Talán ide illenék az a véletlenül találó mondás, melyet a börze papírok értékének esése alatt nem régen egy börzianer ejtett ki, arra a kérdésre, hogy váljon olvasta-e Dante Poklát? »Ugyan minek olvassak én poklot Dantetól, mikor mindennap látok itt poklot magam előtt.« És ennek a veszedelmes divatnak — ennek a finom pokolnak, meghódol az alkotó lángész, a költő, a művész, az irodalom, a napi sajtó. A költészetnek, regényirodalomnak megvannak e tekintetben a maga Zóla-féle remekei, melyek a helyett, hogy az olvasónak egy nemes életeszményt, a kötelesség érzetét, az önbecsülést, az önfeláldozást, a világ és érzékek elleni harcot, az erkölcsöket hívnák emlékezetébe, — mindazt, a mi a szellemi életben feloszlásnak van alá vetve, egész borzadalmasságával tárja az olvasó elé. A Szerelémből az állatiságot, a családból a házassäg törést, az üzletből a csalást, a hősiességből a gyilkosságot, a hűségből összeesküvést, árulást, megvesztegetést csinál. Nem, mintha a hazaszeretet, a hitvesi húség, a szülők tisztelete és szeretete, a vallás és a sokféle más erény nem is érdemelne már tollat, ecsetet és vésőt, vagy nem is léteznének : de mert ezt igényli a mai felvilágosodott olvasó műértő közönség nagy részének megfertőztetett tudásvágya, elromlott izlése. Ez az izlés gyönyörködik a hazaárulón, lia szellemes, megtapsolja a csalót, ha ügyes, érdeklődik a gyilkosért, ha kegyetlen és vad, s mohón sziv magában minden hírt a férfi és nő közti ^iszonyról, ha az halállal végződik. De ez mástként nem is lehet, mert *mig ezer évek előtt Spartában az atheista Archilocust mint az államra veszedelmeset száműzik, Athénében pedig Protagoras atheisticus iratait nyilván elégetik: addig, ezen a közerkölcsökre

; a vallásosságra veszedelmes termékeket,, a mai felvilágosodott korban dicsőitik. De megvan a művészetnek is az öt érzék vadászata, Makart-féle festmény remekei ép úgy, mint a -modern tudománynak a Darvin-féle tanai. Alidon Solont, a görögök bölcsét megkérdezték tanítványai, hogy miben rejlenek az emberek boldogsága? azt felelte: »Csak egyben, senki se tegyen rosszat.« Hová lett a homályos ókor bölcsének eme mondása, a mai felvilágosodott, boldogító korban ? melyben legtöbbször a legrosszabb rossz képezi az emberek boldogságának alapját Az erkölcsi rossz, lehet egyéni, de azért soha se olyan, hogy annak mérge, ki ne hasson az egész társadalomra. Amig a jó elrejtve, alig ismerve, tisztelve, itt-ott él: a rossz büszkén szerepel a társadalomban, szemtelenül követeli létjogát az ünnepelt salonokban úgy, mint az alacsony kunyhókban: midőn a fény és nyomor egymást ölelik át a gyalázatban, és mint jó barátok szövetkeznek egymással. És, hogy ez áll, arra az elmúlt év elég számtalan bizonyságot, adatot szolgáltatott, Egyik nagy szónok és pártvezér ezzel kezdé hatalmas országgyűlési beszédét: »A tények logikája, a leghatalmasabb ékesszóllás.« Azért, én gyönge erőmmel hiába festeném a mai viszonyokat, eloquentiákat, ha volna kimeríthetném fenékig, de a tények logikája ellen mit sem tehetnénk. Mi is volna teendőm, midőn az elmúlt évtől búcsúzom, mint kifejezése azon érzésnek, a mely mindnyájunkkal közös, hogy áldás volna ránk, ha ezt az évet kitörölhetnénk hazánk történetéből. »Feledni a multat, csak vigasztalas«, mondja a francia hitszónok Feneion, »gyógyulás az volna, ha azt megsemmisithetnok.« A nemzetek boldogsága, a rendezett társadalmi viszonyoktól függ. Jólét, megelégedés, polgári erények virágzása, a kölcsönös egyetértés jóban és nemesben, csak ugy érhető el, ha mindenki saját körében feladatának megfelel; de egyesek iparkodása, küzdése, még nem biztosítja a sikert; a felsőbb hatalom legszentebb érdeke, feladata, hogy mindent megtegyen, mindent megadjon, a rendezett társadalom alapfeltételeihez. A mai sivár kor ellenben egyeseket boldogít, és milliókat vet áldozatul a társadalmi boldogtalanságnak. Látjuk, tudjuk, hogy az elmúlt év, melynek még az sem fog osztályrészül jutni, hogy a mindent eltakaró feledés fátyola borítsa el, fokozatosan gazdag volt az erkölcsi sülyedésben, a napilapok valóságos krónikái olyan társadalmi, előbb felsorolt bűnöknek, minőket apáink, még csak alig néhány évtized előtt, a legnagyobb ritkaságképen hallottak. Azt sem fogja senkisem tagadni, hogy a napi sajtó teljesen meg van mételyezve, és ha abban egyetlen igaz hang megszólal; száz oldalról csap rája a liberális sajtó féktelen, undokságában határt nem ismerő, rágalmazó hada. Igy és jól illustrálta a minapában egy hírlapíró a mai állapotot, hogy vannak az emberek között: szőkék, barnák, éhezők és jóllakottak, szegények és gazdagok, fiatalok és öregek, becsületesek .és részvényesek, már tudniillik olyanok, akik nem vesznek ugyan részt a becsületben, hanem egyébben mindenben és azért a jelen — az övéké. Mi nekünk ama harc, melyet politikai okokból viselnek kicsiny és nagy hatalmak? ahhoz a harchoz képest, amelyet itt nekünk saját életünkben kell küzdenünk? A cigány csak a széltől fél, azt nem tudja elviselni. Nekünk vihar jutott s mi el tudnók azt szó nélkül viselni? Nincs már erő, kitartás bennünk, hogy azzal megküzdjünk? Avagy roszabbak vagyunk az útszéli hegedűsnél ?! Az elmúlt év ránk nézve igen gyászos volt, s ha valami örömet okozott, azt csak abban tette, hogy már elmúlt. Midőn tőle búcsúzunk, sírjánál bontsunk zászlót, szeretett hazánk, nemzetünk zászlaját, mely a hit fehér, a remény zöld és a szeretet vörös színéből van összeállítva; egyik oldalán a feszülettel, másikon a boldogságos Szűz, hazánk védő asszonya képével. ígérjük meg, hogy ezen zászlót soha el nem hagyva, hitünkhöz állhatatosan ragaszkodva, jó és balszerencse közt, a szeretet láncával összefűzve, vállvetetten küz-