ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-02-02 / 5. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. február 2. 5. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN BÁNIÉL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz, János-utca 33. szám, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak : Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után 30 krajcár. Az elföldelt „Isten-béke." Esztergom, 1896. január 30. A tizenegyedik században a kor bajai, az erkölcsök elvadulása, a nagyok erőszakoskodásai ellen egy császár, III. Henrik életbe léptette az »Isten-békét«, a »Treuga-Dek-t, mely a szerdán este megszólaló harangcsengéssel hétfő reggelig pihenőt rendelt minden fegyveres küzdelemben, hogy ez által némi védelmet nyújtson az üldözött gyengébbnek, s a nemesség elfajult erkölcseit átvezesse a lovagkor nemesebb életformáihoz. Magyarországon a 19-ik század alkonyán szintén baljóslatú átalakulás, elvadulás fenyegeti a nemzetet. Elveszteni készül szabadságát. Az állam kezében, hogy nem ragyog többé a kereszt, a kormány és a képviselőház többsége bilincseket kovácsol a nemzet karjaira, átgázol a kereszténységen, hogy megakadályozza azt a nép jogainak s szabadságának védelmében. A kormány letiporni készül minden alkotmányosságot s nagyobb abszolutizmussal fenyeget, mint a milyent Ampringen János Gáspár vagy Kaunitz alatt élt Magyarország. Mi lesz az ifjú alkotmányosságból, mely még alig lépett ki az 50-es évek germanizmusának romjaiból, ha a kormány hivatalos erőszakossága oly arcátlan az orvtámadásban ? ! Mi lesz a jogból, az ifjú szabadságból, melynek új hajtásai még alig vertek gyökeret, ha azt a kormány, mint a gyermek játékszerét elkobozza ? ! Mi lesz az erjedzö polgárosodásból, ha az egyéni meggyőződés és tevékenység függetlensége, a társadalmi kölcsönhatások és szellemek alkotó erejét a kereszténység által nem sugalmazzza, nem lelkesíti '? ! Mi lesz az egyház függetlenségéből, fentartó erejéből, ha a papság erkölcsi vazalusává tétetik az állami hatalom önkényének ? ! Mi lesz a népszabadság és souverenitás közötti egyensúlyból, ha a hatalmi túlkapásoknak gátat nem vetünk '? ! Ki fogja vezetni a nemzetet az erkölcsi haladás utján, ha a kormányok kényuralma eloltással fenyegeti azt a világosságot, melyet a keresztény nemzeti szellem oly gazdag sugarakban árasztott Magyarországra, közállapotaink homálya fölé ? ! Mi lesz az állami tekintély elvéből, ha az a kényuralom által fc.Mon meggyaláztatik ?! Ki emeli fel az alattvalói hűséget, a polgári engedelmességet, hogy az fark csóváló szolgasággá ne sülyedjen ? ! Mi lesz a magyar nemzetből, mely ivott Krisztus véréből s meg van jelölve a kereszt fényével'? ! Az általános válság e napjaiban az az államférfiú is megsokalta a pusztulás kórságát, ki a kereszténység és szabadelvüség között y>még mindég válúlon áll. a Ez az államférfi karácsonyra egy hirlapi cikket irt, melyben egész lojalitással ajánlotta meg a millenáris békét a szabadság-fosztogató szabadelvű kormánypártnak, hogy a nemzeti ünnepet ne zavarja meg semmi ádáz tusa és agyarkodás. A békéért csupán azt a garanciát kérte, hogy a kormány a tiszta választásokat egy érdemleges törvénynyel még a miilenaris ünnepélyek megkezdése előtt biztositsa. A cikk akárcsak Deák Ferenc hires Dhúsvéti cikket, meghatotta a magyart. Az ember legnagyobb ereje, a lelkiismeret megmozdult a nemzetben, s ereje lett a gyengének. Szivünk tengerré nőtt azon magasztos eszme előtt, melyet e szóval nevezünk : Béke. Az általános hatás a szabadelvű pártot is, mint valami szellő megcsapta, és a miniszterelnök újévi válaszában nagy garral a ))Treuga-Dek(-t, az »Isten-béké«-t proklamálta. Az emberek kezdtek hinni, kezdtek bizni, hogy talán megtisztul a látóhatár, megszűnik a jogtiprás, mely tépi a magyart. A békeszerző Apponyi gróf erre a proklamációra az országgyűlésen okolta meg karácsonyi cikkét, és a szabadelvű kormány feje egy méltatlan s frivolitást keltő ibis-redibis féle választ adott. Tettette magát, mintha komolyan venné, de sugárzott belőle az öröm, hogy olyan se hideg, se meleg válaszszal elütheti. Mikor pedig Apponyi beadta indítványát, a melyben a választások szabadságát és tisztaságát szabatos törvényszövegbe foglalta, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Egy férj vallomása. Hogy a feleségem beszédes asszonyság, azt valahol csak laktam, a szomszédság mindenütt bizonyltja. De tudják a hivatalomban is, mert ha kellő időben nincs otthon a megrendelt portéka, olykor ott is fölkeres. Sőt ő maga se titkolja ezt, s azt állitja, hogy e gyöngesége a természettől vagyon, hogy ő bizony szókimondó, s nem hagy lakatot vetni a szájára. Nem hagy, tessék elhinni, hogy nem hagy. Ha a nyelve egyszer megindul, nem ám olyan ártatlan vizi malom, hanem aféle masinás gőzmalom, amelyiknek égig nyúlik a kéménye s soha sincs szüksége pihenésre. Már a régi bölcsek is tudták s mi férjek legjobban tudjuk, hogy ilyen beszédes asszonyság mellett legjobb gyógyszer: a hallgatás. Miattam beszélhetett arany igazságot, én ezt se hallgattam meg; fogtam a botomat, fejembe vágtam kalapomat s ott hagytam paradicsomomat. Ily önkéntes száműzetésben hová forduljon az ember ? Szép időben csak hagyján. De hát a csúnya időben ? Mindig nem vizitelhetek. Már mi tagadás, szégyenemre bevallom, hogy én bizony a » Patika« korcsmába jártam. Valahányszor csak megpirongatott a feleségem, a »Patika« volt az én szivemnek patikája. Eleinte egy halbseitli elég volt, hogy bánatom felhőit eloszlassa, később kettő, s ijesztőn rövid időközökben öt-hat, sőt . . . idővel csak akkor tudtam meg hogy mennyit ittam, amidőn fizetnem kellett. Rettentő ! annyira jutottam, hogy akkor is fölkerestem a »Patikat«, amikor feleségem részint időközönkint meg-rnegujuló fogfájása, részint valamely más kedvező körülmény miatt, teszem új ruha, kalapvétel, vagy bálba készülés alkalmával kevésbbé volt beszédes sőt, hogy teljes legyen a szélcsend, palacsintát is csinált ebédre. Csakhamar, mint mondani szokás, korhely ember lettem. Ha a cimborák kérdezték, mióta csaptam föl »kedélyes« embernek, nem tudtam felelni, nem volt bennem bátorság nyilatkozni. Éjfél tájban azonban már megeredt a nyelvem és egész egyszerűen azt feleltem: a feleségem oka mindennek, minek »veiialja« és »szekirozza« az embert. Ezt, éjfélután haza érve, a feleségemnek is szemébe mondtam, különösen mikor úgy pörgött és csattogott, mint szüret táján a madarakat ijesztő pásztorok csörgetyűje. De az asszony népség nem hiába fortélyos. Látva, hogy a nyelv »fokozatos« használata nem használ a »javulásra*, megváltoztatta taktikáját, s uj, okosabb hadi cselhez nyúlt. Azt cselekedte meg a szegény, hogy egyik este leült egy székre, ott várakozott és virrasztott addig, mig haza nem érkeztem. És mikor megálltam a szoba közepén, mereven bámulva azt az ülő nőt, nem ám pattogva, hanem bánatosan s szeliden fordult hozzám: »No csak végre megjöttél, egész este oly nyugtalan voltam, hogy valami bajod esett, sok ám a rossz ember s az újságok minduntalan irják, hogy itt meg amott történt valami emberrel szerencsétlenség ; de csakhogy már itt vagy, egy fél világért se tudtam volna elaludni addig, mig haza nem érkezel. « És én mit mondtam neki ? Azt, hogy én rám többé ne várjon és hogy holnap reggel, de mit holnap, rögtön a másik szobába vitetem ágyamat. Becsengettem a cselédünket, s megragadtam az ágy egyik végét, hogy csak úgy recsegett-ropogott a kezem alatt, s öt perc múlva a vendég-