ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-10-04 / 40. szám

juk, hogy Isten az ő szeretetének véghetetlen mértékével viszonozza e sok és nagy áldozatot. Ha megfontoljuk, mily váratlan módon és mily rendkívüli körülmények között épült fel é ház, akkor valóban fel kell kiáltanunk a szentírás szavaival : Sapientia aedificaoit sibi domum! Az isteni Bölcseség építette e házat. Isten építette e házat, hogy itt dicsőitessék s áldassék az Ő neve, hogy itt hirdettessék az 0 szeretete. Azt tartja az angol közmondás : »Az én házam az én váram.« Legyen ez a ház is a keresztény iparos-ifjúságnak vára ! Legyen ez a ház a hitbuzgóságnak erős vára ! Legyen ez a jó erkölcsök biztos vára ! Legyen ez az isteni törvények szeretetéből fakadó igaz hazaszeretetnek bevehetetlen vára ! » Az igazaknak házai megáldatnak« —mondja a szentírás. Tartsa, védje, oltalmazza, ezt a házat Istennek szent áldása. Isten áldja a tisztes ipart! Hálás örömmel hallgatták a fáradhatlan másodelnök e jelentését és folytonos helyesléssel méltányolták buzgóságát. Az ünnepélyes hangulat emelésére szolgált még két tagnak sikerült szavalata. Varga .1. előadta dr. Földváry: »Szent István« c. költeményét, Velebni J. pedig Csepreghy Ferencnek »Munkásokhoz « c. lelkes ódáját megfelelő lendülettel. Az •énekkar fejezte be a sorrendet a »Hymnus« éneklésével ; a jelenvoltak mindnyájan hozzájuk csatlakoztak és az imaszerű dallamok megható benyomása alatt ért véget a gyűlés. Lelkes örömöt okozott e szép napon azon kitüntetés, melyben az egyesületet 0 Eminenciája részesítette a következő távirat által: A szives megemlékezést köszönettel fogadva, mindnyájukra Isten áldását kérem. Vaszary Kolos, bibornok, hercegprímás. Továbbá a város általánosan kedvelt képviselője, Frey Ferenc, az ország határáról küldte üdvözletét e távirattal: A messze távolban is fényes ünnepségek közepette, midőn a Vaskapu-szorosnak hajózásra alkalmassá tételével, szeretett magyar hazánk ország-világ előtt nagyra hivatottsága- és képességéről ad tanúbizonyságot, kedves szülővárosomra és annak polgáraira, őszinte jó barátaimra gondolok, szívvel-lélekkel éltetve a kath. legényegyesületnek kegyes védnökét, nagyságos elnökét, másodelnökét és minden egyes tagját, kikkel ugy ma, mint mindenkor azt hangoztatom : Éljen a tisztes ipar ! Délben az egyesület bankettet rendezett, melyen a tagok, helybeli előkelő iparosaink és társaséletünk több előkelősége vett részt. Az emelkedett hangulatban lefolyt ebéden nem hiányzottak persze a toasztok se. Az elsőt dr. Csernoch J. kanonok mondotta a Hercegprímásra, melyet a közönség állva hallgatott végig. A másodikat dr. Anhäupel György a főkáptalanra. Felköszöntőt mondottak még: Keményfy K. D. Frey Ferenc képviselőre, Vanitsek Rezső a vendégekre, Niederman József, Brutsy János az egyesületre és mások. Az ünnepélynek fényesen sikerült zárópontját képezte az esti szinielőadással egybekötött mulatság. A szépen díszített nagyteremben összegyűlt a szép számú közönség, hogy az egylet ügyes színészeinek játékában gyönyörködjék. Felújultak régi I emlékeink. Huszonegy esztendővel ezelőtt volt az egyletnek egy rendes tagja, ügyes asztalos legény, M üres óráit irogatásra és tanulásra fordította, ez akkor megírta első nagyobb müvét, melynek »Magyar fiuk Becsben« címet adott. Ezen ifjú asztalos legény Csepreghy Ferenc volt, a későbbi hírneves szinműirő, és a közönség ? tapsolt örömében, hogy a gyalupad mellől ilyesmi is kikerülhet, a fiatalság tüzesen játszott akár most, midőn uj otthonát elfoglalta. Most is oly tűzzel, oly ügyességgel adták elő régi tagtársuknak ezen zsengéjét, mintha magát Csepreghyt látták volna belépni asztalos köténynyel, felgyűrt ingujakkal, s hallanák szavát; no fiuk játszunk ! És a szerző bizton oly megelégedéssel távozott volna, akár a szépszámú közönség. A kis Netti (Eötvös Emma) oly szendén adta a kis gyárosleányt, hogy nem csoda, ha elbájolta Sándor (Dózsa Jenő) szivét egészen. Rá is szolgált a szeretetre, mert ügyes tekintetei, szép játéka, mely egészen természetes volt, nem hagyhatja érintetlenül a fogékony szivet. A Kati leány (Vörös Terka) pedig nem fél a konkurrenciától I még a színpadon sem, oly otthonos, hogy bátran oda fordulhat a nézők felé s kérdheti, »fci csinál nekem konkurrenciáU ? Vállalkozott erre az öreg Háger (Vándor János) meg a Steinmiller gyáros (Vavrovics A.) ámde akár mily pompásan játszottak, ügyesen alakítottak, a szerelemben nem nézte a konkurrenciát, hanem oda áll hites társul Károly (Stell Lajos) mellé. Sorsukat egyedül az eleven Sikszli irigyli", de az is megvigasztalódik, rigmusokban és potya borban lelvén vigaszt. A közönség pedig, mely osztatlan figyelemmel kisérte az ügyes játékot, hatalmas tapsokban és éljenekben nyilvánította tetszését. Annyira tetszett az előadás, hogy közkívánatra jövő vasárnap megismétlik. A színielőadás után következett a tánc és -ami fő, sok volt a fiatal ember, ugy hogy a hölgyek alig győztek táncolni. Szépeink közül részt veitek: Brutsy Jánosné és Nellike, Bargel Mihályné, Balogh Ambrusné, Draxler Alajosné, D

rexler Sándorné, Eötvös Emmácska. Szecskainé és Frey Berta, Finke Józsefné, özv. Finkéné és leánya, Gercz nővérek, Hollósy Ferencné és leánya, Horváth Józsefné, Iványi Gézáné és Mariska, Ibermaszerné és leánya, Kitzinger Józsefné és nővére, Krajniker Boriska, \ Korányi Józsefné, Kellner Ignácné és nővérek, Krechnyák Ferencné. Kicsindi Miklósné és leánya, Mattyasovszky Lajosné és Marianna, Major Jánosné, Midler Gusztávné, Milakovszky Istvánné és Mariska, Mihalovicsné és leánya, Pelczmann Ilonka, Poszpisljné és nővérek, özv. Perényi Henrikné és Irma, Rothnagel Lászlóné, Mázán Andrásné, Sátory Imréné, Szőke Antalné, Schenkengel Józsefné, Saághy Józsefné, Szekeres Gáborné, Takács Ilonka, (Érsekújvár) Till Matild, Wanitsek Rezsőné, Vörös Terézke, Wichor Józsefné (Párkány), Waldvogel .lózsefné, Wawrovics Ferencné és mások. Mindezek azt állítják, hogy pompásan mulattak, hogy is ne, mikor Pali csakúgy húzta a ropogóst és a fiatalság nem állott oda a lámpák alá bámészkodni, hanem járta abban a tudatban, hogy ma mindnyájan háziurak vagyunk, lévén nekünk egy közös otthonunk, melyben, hogy sok kellemes percet fogunk még végig élvezni, arra kellő garanciát nyújt az egylet vezetősége ós főképpen fáradhatlan színigazgatója. A főszékesegyházi kórus. Magam is zenész lévén, hosszú idő óta figyelemmel kisérem azon bomlasztó folyamatot, melynek áldozatul esik az egykoron oly hires főszékesegyházi ének- és zenekar. A dekadenciát azonnal a boldogult Seyler halála után lehetett tapasztalni. Élénk emlékezetében van e sorok írójának — ki r Seyler alatt sok izben díjtalanul közreműködött —- azon magasztos zene és ének, mely a bazilik a kórusán Isten dicsőségére fölhangzott, a midőn Esztergom város szép számú zeneértő közönsége megjelent, hogy résztvegyen tettleg Isten dicsőségének zengedezésében. Ezen szép napok elmultak és a lelkesedést a közönyösség váltotta fel, és az áhítatos hallgatókban mindjobban gyökeret vert azon meggyőződés, hogy itt csak pénzért magasztalják az Urat. Nem akarok személyekkel foglalkozni, hanem csak tárgyilagosan a dologhoz hozzászólni. Nem vonom kétségbe az ének- és zenekar egyes tagjainak művészi képességét, ámde azt minden zeneértő ember elismeri, hogy a dolgok nem a legjobban mennek. Hogy pedig az egyes speciális hibák fölsorolásával ne untassam a közönséget, csupán egy esetet említek meg, mely élénken illusztrálja a viszonyokat. Megüresedett a karban — vagy nyolc évvel ezelőtt — a bassistának állása, mely állás vagy 100 frt nagyobb fizetéssel jár és mit tett a karmester úr? Nem keres énekest, nem is képez ki egyet, hanem engedve a családi tekintélyes befolyásoknak, előránt egy muzsikust, kinek zenei talentuma lehet, de hangja nincsen és oda állítja a 100 frttal jobban díjazott kottatartóhoz s tönkre teszi ezzel az egész énekkart. — Egy eset a sok közül. A főszékesegyházi ének- és zenekar sorsa most végre dűlőre jutott, Takács karmester úr véglei gesen lemondott. Ezzel alkalom kínálkozik arra, hogy oly ember állittassék a kar élére, ki elvesztett hírnevét visszaszerzi, ki ügyes vezetésével és a karban levő egyes kitűnő erők felhasználásával — mert van a. főszékesegyházi karnak több kitűnő ereje — visszavarázsolja az elmúlt szép napokat és az ügyesen vezetett kar újból megfelelően hirdetni fogja Isten dicsőségét. A főszékesegyházi kar tagjai maguk is elismerik, hogy a karnagynak első sorban kitűnő orgonistának kell lennie, s majdnem egyhangúlag kijelentették — a mi különben is köztudomású dolog, — hogy dacára annak, hogy van köztük művészi hegedűs, énekes stb., azonban orgonász nincs, szóval, érzik ők is, hogy friss erőre van szükség, sőt egyikök sem szándékozik pályázni a nagy felelősséggel járó állásra. Igy nem marad más hátra, mint a karmesteri állásra, hivatott erő hiányában pályázatot hirdetni, s megvagyunk győződve, hogy akadnak hazánk művészi köreiben oly szakképzett egyének, kik ezen állás betöltésére képzettséggel, tehetséggel, sőt névvel is birnak és a felajánlott állást szivesen elfogadják. Végre tehát a dolgok rendes kerékvágásba kerülnek, a mire teljes garanciát nyújt ezen állás betöltését eszközlő fökáptalan, mely az Űr háza iránti buzgóságtői vezéreltetve, csak méltó és alkalmas egyént fog a karmesteri állásra kinevezni. Zenész. Tűzoltóságunk szervezése. Esztergomban minden nagy garral szokott megindulni, eleinte hű-hőt csapnak, az-uj dolgokkal, utóbb azonban fogy a jó kedv, hangulat, pártolás és vége a bukás. Mennyi egyesület keletkezett már városunkban, szép fejlődésnek indult és ma már gyászénekeket zengedezhetünk ravataluk fölött. Eltemettük már a zene-egyesületet, a dalárdát, vagy talán csak hipnotikus álomban szenderegnek és ; nincs aki fölrázza, végsőt zengtünk a lövészeti ' egyesületnek, pedig ki hitte volna, hogy ezen virágzó, kedélyes egylet örökre behunyja szemeit. Legutóbb a halottak rovatában a hivatalnoki kör szerepel, sőt még két tanitói egysülete is van városunknak, melyek egyikét eltette láb alól a születendő csecsemő egyesület, hogy azután önmaga is tüdővészben elsorvadjon. Csupa fekete keret. Midőn a tűzoltóság eszméjét hazánkban megpendítették, Esztergom volt egyik legelső város, mely e fontos intézményt fölkarolta. Városunk polgársága átlátta, hogy valóban nincs hasznosabb dolog, mint a tűzoltó egyletek szervezése. A felebaráti szeretet, a humanizmus nagy számban hozta össze a polgárságot rang- és osztálykülönbség nélkül. A fiatalabb nemzedék fölajánlotta erejét, az idősebb pedig erszényét, mert alig akadt ember, ki megtagadta volna támogatását oly egylettől, mely védi, sokszor tagjai életének kockáztatásával is, a mi vagyonunkat, jószágainkat. Gyönyörű gyakorlatokat rendeztek tűzoltóink, tűzveszély idején százával jelentek meg és elnyomták a pusztító szikrát. És most ? Távol van tőlünk azt állítani, mintha a jelenlegi tűzoltóink nem teljesítenék feladatukat, sőt kalapot emelve állunk meg azon kis csapat előtt, mely emberfeletti feladat végzésére vállalkozott, mely önzetlenül és tevékenyen teljesíti feladatát a közjó érdekében, de mikor oly kevesen vannak. Ez jellemzi legjobban a mai nemzedéket, hogy kevés az önzetlen és áldozatra képes ember. Szemtanuja voltam több tűzesetnek, a megjelent tűzoltók ügyesen dolgoztak, de mit tehet egy ilyen kis csapat, ha a tűzvész szélvihar idején találna kiütni? Az óriási tűzoltó sereg összement mint a morva posztó és egynéhány emberre olvadt össze. Két tűzoltói egyletünk is van, egy városi és egy a városban székelő megyei. Ez utóbbi a testvér városok egyesülése után elvesztette létjogát, amennyiben az utóbbi időben már inkább névleg J szerepel. A városi tűzoltó egylet szintén hanyatló félben van. Az újjászervezés elkerülhetetlenül szükséges. Az ügy oly fontos, hogy okvetlenül szükséges a városi hatóság beavatkozása. Ez vizsgálja át mind a két egylet vagyoni állapotát, hívjon össze egy gyűlést, melyen kimondják a két egylet vagyoná-i i nak egyesítését és újonnan való szervezését.