ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-08-30 / 35. szám

Ha a pap, amint kötelessége, figyelmezteti majd híveit hitüknek és egyházuknak ellenségeire, biztos lehet róla, hogy föladják s bir óságtól birósághoz hurcolják. Azt a gyűlöletet, a melylyel most a néppárt iránt viseltetnek, átviszik majd a papságra, mint a népnek legönzetlenebb barátjára s mindig készen tartják a hurkot, hogy azt alkalmas időben a pap nyakába vessék. Állandósitani fogják a papság üldözését, a kultúrharcot ők, a kik azt irták zászlójukra, hogy pacifikálni akarják az országot. Azt mondják, hogy a főrendiháznak egyik hivatása és feladata mérséklöleg hatni a képviselőházra. No ha az, mutassa meg most, hogy hivatásának magaslatán áll. Dobja ki ebből a javaslatból mindazt, amit a radikális kormány saját erőszakoskodó politikájának biztosítására betett, különösen pedig azt a hírhedt szószéki paragrafust, a mely kémek gyüihelyévé teszi templomainkat. A főrendiház többsége úgyis eleget vétett már nemzetünk hagyományai ellen, midőn a kormánynak radikális egyházpolitikáját megszavazta. Tegye most legalább részben jóvá a hibáját s ne engedje magát vak eszköznek fölhasználni a radikalizmus által. Végül reméljük, hogy a püspöki kar erősen kezébe veszi a dolgot s minden tőle telhetőt el fog követni, hogy e javaslatból, úgy amint van, törvény ne legyen. — A primás üdvözlete. Vaszary Kolos hiboros-hercegprimás Fehér Ipoly főapáthoz a pannonhalmi ünnep alkalmából a következő magasztos üdvözlő táviratot küldötte : » Pannonhalma, hazánk ezen ezeréves emlékoszlopa, honnét a honszerző Árpád 897-ben gyönyörrel tekintett szét az elfog1 lalt haza nagy részére, hol szent István, az alapító, fiával, Imrével többször megfordult, honnét a kereszténység és civilizáció sugarai az egész hazára szétáradtak, nagy nemzeti és rendi ünnepet ül, melyen bármennyire óhajtottam, körülményeim miatt meg nem jelenhetek. Lelkem és szivem bálás üdvözletét, mint Asztriknak méltatlan utóda ez úton fejezem ki, azon hő imával, hogy a hármas halmon az ünnepélyre összegyültekre, Méltóságodra és a rend összes tagjaira Isten bő áldását áraszsza.« — A dunapataji választás. Dunapatajon a kormánypárti Földváry lett megválasztva a függetlenségi Förster Aurél ellenében, dacára, hogy az ellenzék 600 szótöbbséggel volt előnyben. Egy ellenzéki kerület lett elhódítva. Hogy milyen manőverrel ? Ott a választás lefolyása, akár egy kis stomfai. Az ellenzéki szavazókat terrorizálták, vagy számba se vették. Meggyőződhetik tehát az ellenzék, legyen az Ugrón vagy Apponyi párti, hogy a néppárt jóslata igaznak bizonyul, a kormány nemcsak a néppárt ellen tör vandalizmussal, hanem az ő pártjuk ellen is. Először a néppárt ellen indít irtó háborút, azután jönnek [á többi komoly ellenzéki pártok. Ha még ezután se lépnek az ellenzéki pártok szövetségre, akkor méltán mondhatjuk el a milléniumi évben: egykor alkotmányos s politikus nemzet volt a magyar, de ma már politikai képessége meghibbant s a hatalommal szemben a helóta szellem otthont talált nála. — A főispán úr vasutja. Csodák csodája, i a bodvavölgyi vasút megtette az első útját és pedig minden veszély nélkül, a fából készült vashidak kitünőeknek bizonyultak és nem szakad; tak le, dacára annak, hogy e vonat vasutját annyi liberális fogás illetve sikeres üzletkötés terheli. Maga a volt főispán úr, úgy látszik a fölötti félelmében, hogy esetleg baj talál esni, nem mert a hivatalos bejárásnál megjenni. A nép üdvkiáltásokkal fogadta az állomásokon az érkező vasutat, és ezen örömre volt is ok, mert ki hitte volna, hogy az új technikai találmányok között első helyet elfoglaló fából készült vashidak ennyire beválnak. A vasút szerencsés utazása iránt az egész világ mérnöki karai igen érdeklödnek és midőn az utazás sikeréről szóló legelső hirek Parisba érkeztek, a Panama részvény-társaság tagjai egyhangúlag és közfelkiáltással megválasztották hazánk összes vasút épitő fő- és alispán urait ezen diszes társaság igazgatóságának disztagjaivá. — A honti ellenzék. E hó 21-én 34 tagból álló küldöttség volt Zichy Jenőnél, hogy a hontmegyei ellenzék nevében felkérjék őt az ipolysági kerület képviseletének elfogadására. Zichy Jenő grói nagy örömmel fogadta a megbízást s megígérte, hogy legközelebb megfogja tartani körútját. Programm beszédét csak a jövő hónapban tartja meg. — Néppárti gyűlés. Legújabban Szatmárvármegye tűzte ki a néppárt lobogóját, amennyiben Erdődön augusztus hó 30-án, vasárnap délután 3 órakor nagy néppárti gyűlés lesz, a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó. Tartja: Molnár : János apát. 2. A néppártról. Tartja magyarul: Rédey Ferenc. 3. A néppártról. Tartja németül: j Blaskovich Ferenc dr. 4. A néppárt s a románok. ! Tartja: Márkus Romulus. 5. Elnöki zárszó. — A kúriai Mráskodás a főrendeknél. A kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslatot a főrendiház közjogi bizottsága szeptember 1-én tárgyalja. A plenum elé szept. 10-én fog kerülni. •— Az orditozók. Ázsia pusztáinak van egy nemes állata, melyet ordítozó vadszamárnak neveztek el, és pedig azért, mert ok nélkül ordít akkor is, a midőn nem kellene. Ezt a benyomást keltik fel bennünk liberális laptársaink, kik egy idő óta kifogyhatatlanok a jajveszéklésekben. Iratnak magoknak sokszor érdekes leveleket ismeretlen nagyságoktól, többnyire levitézlett liberális uraktól, vagy olyanoktól, kiknek alig a fülük látszik tőkepénzeseink zsebéből, annyira benne vannak, s aztán óriási jajgatást visznek véghez, azt hívén, hogy a néppárt bástyáit ledöntik. Csak egyszer történt meg, hogy a zsidó jajgatásra Jerikó falai leomlottak, most azonban a keresztény népnek megnyílt annyira a szeme, hogy nem vágja magát hasra akkor sem, ha az ország összes hivatalosai és félhivatalosai is átkot szórnak a néppártra. Az egyik legújabb jelszó, a melyet a néppárt ellen kiadtak az, hogy a népet kétszáz esztendővel visszavetni akarja, vagyis haladni akarna a »sötét« középkorba. Ettől nem fél a mi keresztény népünk, de hogy bizonyos retrograd szellem uralja a keresztény sziveket, az tény. Nem kécszáz esztendővel szeretnénk mi visszamenni, csak huszonnyolccal, s az egész keresztény nép legfőbb óhaja abban nyilvánul, csak itt volna még azon idő, mikor nem volt meg az emancipáció. Nem kivan népünk egyebet, mint ama boldog állapotot, melynek részese volt az emancipáció előtt. Persze ez azon rettegett középkor, melytől a Számik irtóznak, s ennek kifejezést adnak az ázsiai vadszamarak, a kik nem tudják megtagadni napkeleti természetüket még Európában sem. A pannonhalmi emlékkő. Esztergom, augusztus 26. Emlékkövet állított a nemzet Pannon hegyén azon a szent helyen, honnan nemzeti létünk bölcsőjére a civilizáció fénye levilágított s az országban szétoszlott. Emlékkövet emeltünk, amely szimbóluma nemzeti fennállásunknak s egyszersmind záloga jövendő életünknek ! Szimbóluma ezeréves fennállásunknak, mert ez emlékkőhöz tapadnak fenmaradásunk tényezői; záloga a jövendőnknek, mert ebben vannak kijelölve az eszmék, melyek a másik ezer éven át is vezethetnek. Látom az emlékkövön Asztrik alakját, midőn Istvánnak átnyújtja a II. Szylveszter pápától küldött koronát s e képben hű hordozóját látom ama eszméknek és tényezőknek, melyeken multunk felépült, s melyekhez jövőnk fűződik. Asztrik, a keresztény nyugat civilizált bajnoka átnyújtja a szent koronát, a magyar államhatalom teljének jelvényét, közjogunk sarkkövét Istvánnak, a pogány fejedelemből apostoli királylyá lett független magyar államfőnek. Ime a kép, melyben szimbolizálva van minden államfentartó tényező, csak ki kell hámozni a gondolatot, melyet a szimban, nem tudta fölfogni, miért legyen csupán a liberálisnak meg a kozmopolita szémi fajnak szabadsága törvény által biztosítva. Irtózott az ártatlanul elnyomottak könnyeitől s győzött benne a becsület és tisztesség. Ukázt nem bocsátott ki a megyei jakobinusok részére. A dolnai néppárti gyűlés a legnagyobb rendben folyt le, a vallásos érzelmeiben vérig sértett nép nyugodtan hallgatta meg a szónokokat. A hivatalos lapok pedig néhány hét múlva, a következő újdonsággal lepték meg az olvasó közönséget: »Meggyesy Alfréd főispán beadta lemondását. Mint hírlik, utódja az erélyes Szalavszky Jakab lesz. Valóban égető szüksége van Maros megyének egy erélyes kezű főispánra, ki a megyében rendet teremt.«. És Urunk születése után ezernyolcszázkilencvenbatodik esztendőben, pár hét múlva így menesztetik Magyarországon az a főispán, ki első sorban szabadságtisztelő s csak azután tisztviselő. Adolár. A csizmák. Az »Esztergom« egyik nemrég megjelent számában egy tárcaíró kedélyesen irja le egy házasodni készülő vendéglős panaszát, ki ugyancsak megjárta kabátjával és köcsög-kalapjával. Az »associatio idearum« folytán most meg ugy volna jó, ha olyan valaki találkoznék, ki a logikai sorrend miatt meg arról irna, hogy ő meg hogyan járta meg ujdonat-uj nadrágiával. Magam is gondolkodtam e tárgy fölött, hogy ezen irányban folytatom a leírást, de hogy erre vonatkozó bátorságom cserben hagyott, ennek kettős oka volt. Egyik az, hogy mióta vénülök, gyengül az emlékező tehetségem, a másik meg az, hogy nem tudok azon gondolat magaslatára emelkedni, hogy mily dicső egy köcsög-kalap birása és egy szalonkabát viselhetése. Magamforma prózai ember e ruhadarabokat értékük szerint nem is tudja méltányolni, annál kevésbbé ezek rangjához tárcacikket írni. Én a köcsög-kalapot csak ugy ismerem, hogy véletlenül egy elhalt bácsim padlás-leltároalkalmával, a kémény falára felakasztva találtam, s tán az örökösök valami mumusnak nézték, azért hagyták ott. Lehozva, szépen kikefélve, mivel éppen következett a karácsonyi diózás ebbe raktam a diókat. De tán viseleti fajellenséget látott bennem, a diók belőle minden erőlködésem dacára a másik játszó társam — egy nyugalmazott német főerdész — ölébe vándoroltak. Utóbb szépen kitapacérozva cifra papirossal, dohánytartónak használtam, még pedig szűzdohánnyal boszantottam, honfiúi érdemből. Megfosztatván a dohány élvezetétől, a köcsög-kalappal nem tudva mit tegyek, mások tanácsára kiakasztottam nyáron egy nagy póznára a káposztás kertbe a lepkék elijesztésére, azonban ők mintha rokonszenveztek volna vele, benne laktak, karimájába rakták petéiket, gyönge csemetéiket, mintha csak benne akartak volna kitelelni. Egyszer azonban csak azt hallottam, hogy egy német köszörűs elvitte. Jól tette, legalább ennyivel is kevesebb hernyó eszi majd a káposztánkat. »Viselje egészséggel,« gondolám magamban, midőn meghallottam. A szalonkabátot meg csak mint »szalonkáit »bat* nélkül ismerem, azt is csak látásból, mint a göncöl szekerét, akkor midőn csomókban húznak a vizenyős Tüzeséren keresztül. Ily ismeretek mellett tehát bizony bajos nekem folytatni a tárcaírók irodalmi ruha-bazárját. Arra ugyan emlékezem, hogy egyszer a nadrágom járt pórul miattam, no meg én is, mint benne való egy kicsit; ő a benne valójáért, a benne való meg a csintalanságáért a boldog deákkorban. De hát igy azt sem jó feszegetni, nem csak a deáknadrágot jövőjének megjósolására s kompromittálására, mert sorsát sok deák-nadrág azt hiszem most sem kerülheti ki, de azért is, mert ez ugy sem vág a felvett tárgy keretébe. Mig tehát találkozik más valaki halandó, ki megírja, hogy más tekintetben mint járta meg nadrágjával, addig én, hogy egész legyen a tárcakosztüm, megírom, hogy én meg hogyan jártam újdonatúj csizmáimmal. Nem kell ám azt gondolni, hogy ezek valami piros csizmák, mi több, hogy tán aranysarkantyús csizmák voltak, minőt a zászlós urak viselnek. De sőt közönségesek, minőt a jó falusi emberek viselnek. Régi szokás szerint nyüsttel