ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-08-02 / 31. szám

valaki Esztergomban, a kiknek még alkotmányos költség se kellene a magas kormánytól, — azért Podmaniczkynál, a párt kegyelmes elnökénél bizalmas puhatolódzások történtek, hogy ugyan mennyit reszkiroz a kormány az esztergomi tisztelt képviselő-jelölt megválasztására, mert ettől függ, hogy reflektál e nagyon az esztergomi kerületre. Persze a döntés nehéz, mert egy gentry-vagyonnal fölérő pénz kellene erre a kis alkotmányos komédiára, s h a a választásokra 8 millió áll is Bánffynak rendelkezésére, a néppárt és Ugronpárt elleni vérszomjas hadjárat 12 milliónál is többet emészt föl. Az »alkotmányos támogatás* nélkül pedig Esztergomban, a hivalnok-elem, zsidó polgártársaink s néhány pózoló »homunculus novissimus«-on kivül kötéllel se lehet kormánypárti voksot szerezni. De meg a tisztelt kormánypárti képviselő-jelöltek se hajlandók bőrüket csak úgy szárazon a vásárra vinni, mert hát tisztelet a kevés kivételnek, nem azért szeretnek ők kormánypárti képviselők lenni, hogy kerületük érdekeit, polgártársaik megbízását önzetlenül képviseljék, hanem egy kis állandó hivatal után áhítoznak, pl. egy osztálytanácsosság nem megvetendő jutalom, ha a szavazó masinába beteszi az »igen« vagy »nem« reteszeket. Arról is értesülünk, hogy Esztergomban a cívisek közt már folyik a kapacitálás, sőt a kortesek oly magas tényezők támogatásával űznek szemfényvesztést, a kik valójában megvetik ezt az üzérkedést s homlok egyenest távol állnak ilynemű politikai mozgalmaktól. A dorogi kerületre nézve a 160 recipiált ajánlkozása ribilliót keltett, mert könynyen megeshetik, hogy a f eménydús képviselő jelöltnek a hires Kraus? de Megyer lesz a riválisa. — Népgyűlések. Nógrádmegye, mely csak nemrég mutatta meg, hogy a politikai függetlenségért hevülni is, küzdeni is tud, szintén megragadja a hitetlen szabadelvüség ellen a hitet és szabadságot védelmező néppártnak fennen lobogó zászlaját, a mennyiben Szécsényben 1896. évi augusztus 2-án, d. u. 2 órakor, a vásártéren -nagy politikai népgyűlést tart, melynek tárgysorozata a következő : 1. Elnöki megnyitó. Tartja: Apponyi Géza gr. — 2. Közgazdasági bajaink. Tartja : Marsovszky Endre űr. — 3. Kik félnek a néppárttól ? Tartja: Orbán János úr. —• 4. Az »új rend* és a néppárt. Tartja : Kálmán Károly plébános. 5. Elnöki zárszó. — Ugyancsak e napon Tresztenán is lesz gyűlés, melyen Zichy Nándor, Zmeskál Zoltán, Vaczulik Vince ügyvéd s Zelenyák képviselő beszélnek. — A félkegyelmű verklisek. Minden kintornás nem a maga, hanem a közös elcsépelt nótát húzza, a mint a verklijébe beleverték és ha megszólal valamelyik budapesti zsornaliszta kintornás, akkor utána dúdolja az országban valamennyi. Megtörtént az a hallatlan eset, hogy egy zsidó khagal kinyomatott a várnai néppárti gyűlés alkalmával egy szenyiratot, azt a nép közé szórta, azon hiszemben, hogy a nép azonnal fellázad, és ha nem, akkor is meg lesz az erkölcsi rebach, a néppártot gyanúsítani és rágalmazni lehet, mint lázitót. Ezen csalásnak felültek végig az ország összes liberális verklisei és elnyöszörögték farizeus arccal a búskomor nótát a néppárt államellenes működéséről. Azt persze elhallgatták, hogy a * felhívást« zsidók szerkesztették, zsidók nyomták, zsidók dobálták a néppárt közé. Kisült ugyanis, hogy az egész piszok »Aldori« úr zsolnai nyomdájából került ki, ezen úr pedig közelebb áll a Kohen nemzetséghez, mint az áldozárokhoz. A vizsgálatot valószínűleg megindítják s az eredmény felől biztosak vagyunk, mi is lehetne más, mint a felmentett Goldstein Számi *? Az erkölcsi tanulság pedig, melyet azon tényből, hogy liberális kintornáink e röpirat terjesztéseért a néppártot gyalázták és a később felfedezett csínyt elhallgatták, — levonhatunk .az, hogy liberális verkliseink valóban e mesterségre méltók, mert a verklizés két főkelléke a félkegyelmüség és az aszkór meg van bennök. — A dugárus főispán. „Jön a sáska

u címmel pár héttel ezelőtt egy röpirat jelent meg, mely a legalábbvaló gyanúsításokkal, aljassággal vádolta a néppártot, vezéreit á katholikus papságot és hirlapirást. Ezt a szennyiratot mindenfelé terjesztették, különösen a néppárti érzelmű vidéken. Napokban aztán az „Alkotmány" leleplezte, kisült, hogy szerzője egy liberális lapszerkesztő, Sztojánovics Jenő, a »Székesfehérvár és Vidéke* kormánypárti szubvencionált lap szerkesztője. Abban a felhívásában, melylyel munkáját fűnek-fának megküldte, hivatkozott arra, hogy az illetékes körök dicsérőleg s nagyon kedvezően nyilatkoztak a röpiratról. Miután a lap mögött Fiát báró Fejérmegye főispánja áll, a mivel Sztojánovics kérkedik, Fejérmegyei Napló* legutóbbi számában nyilt levelet intézett a főispánhoz, melyben arra kéri a főispánt: „nyilatkoztassa ki minél előbb, hogy a röpirathoz semmi köze nincs, hogy nem ő az az »illetekes« tényező, a ki ezt a hitvány nyomdaterméket a legnagyobb elismeréssel illette s hogy az abban foglalt rágalmakat elitéli. Haladéktalanul intézkedjék, hogy az az ember, a ki ezt a röpiratot irta, attól a laptól, a melyet, mint mindannyian tudják, a főispán irányit, elmozdittassék. Mert csakis igy fogja meggyőzni a megbántott közvéleményt, hogy a röpirattal magával is nincs összeköttetésben, csakis ezzel bizonyitja be, hogy a megye békéjét nem óhajtja feldúlni. Mert az nem tűrhető, hogy ez az ember továbbra is a főispán orgánumát szerkeszsze s e város falai között tartózkodjék, hol puszta jelenléte nyilt provokálása a megsértett katholicizmusnak. Ezen erélyes aposztrofálás után egész Székesfejérvár feszült érdeklődéssel várja Fiát báró főispán nyilatkozatát. És várja ezt Magyarország tisztességes társadalma is. — Szalavszky Nagyszombatban. Szavazatirtó, a választói jogot elkobzó, a választókat lövető, s a magyar közigazgatás örök szégyene, Szalavszky főispán minap Nagyszombatban jónak látta egy kis kortes-háztűznézésre kiszállani. A hivatalos apparátus által fogadtatást s díszebédet rendezett magának, s hogy elpalástolja jövetelének célját, sorba látogatta a közintézeteket, s Roth Nándort azon kitüntetés érte ö méltósága részéről, hogy »az igazi városi polgári elem mintaképének * mondatott. A lóláb csak akkor bujt elő, mikor a basa főispán vizitelni kezdett. Nagyszombat erős néppárti érzelmű intelligenciával bir, ezt szeretné a főispán ur megpuhítani, hogy »nagy-vezirnek« ki Ránlfynak hivatik, elmondhassa: Kegyelmes Uram ! még a nagyszombati erős katholikus polgárokat is békóba tudtam szorítani, adj azért jutalmul egy harmadik főispánságot is. Dacára hogy két napi ott idézése alatt sok mindenfélét kegyeskedett »óriási érdeklődés mellett« megtekinteni, ráadásul agyon látogatta még a város mindazon polgárait is, kik az ottani közéletnek számottevő faktorai. Érzi, hogy bűzlik Pantocsek mandátuma, s vele együtt kormánypárti aranjuezi napok is, azért fölszáguldott s kígyó módra rávetette magát a jó nagyszombatiakra, kiket eddig számba is alig vett. Mint halljuk, ő méltóságának torkán forrott Kiss Vilmos főbiró ebédjén a »préda pezsgő*, annyira boszankodott, hogy nem tudta lefülelni a jámbor »atyafiakat«. — Jogtalan elkobzás. Udvaráról irják lalapunknak : Körülbelül három hete, hogy Galla Kristóf földmives és községi elüljárőnak nevére a központból ».lön a tatár« cimű füzetek jöttek 5 kiló nehézséggel 2 csomagban. Az egyik polgárt (kis birót) 23 krajcár postai költséggel küldte a postára, ki a község házához hozta, mivel még Galla úr ott volt elfoglalva. A kisbíró már felbontva tette le az asztalra a csomagot, melyből Galla úr húzott egyet és felkiáltott: »Jon a tatár«, melyet aztán átadott Kováts úrnak a községi pénztárosnak. A szomszéd szobában dolgozó Turner János segédjegyző és anyakönyvvezető úr hallván a hangokat, elpirulva benyit és látva Galla úr előtt a füzetkéket Futkoshatott a szorgalom utánuk, az irodába a hivatalba, de főnökének — igaz, hogy szó nélkül megtenné — miként ajánlhasson egy derék embert, ha tönkre ment? Haj, haj, fájdalom, de önmagára hárítaná ezzel a gyanúsítást, hogy egy szédelgőt pártfogol. — Örök hála, mely lábaidhoz omlaszt— Legmélyebb sajnálatomra, nem tehetek semmit. A rokoni kegyre voltak utalva. Választaniuk kellett megalázkodás és éhhalál között. Az utóbbi az öngyilkosság, mely kész bizonyítványa minden elkövetőjének, hogy az életre érdemetlen volt; amaz szenved magában, vesztét óhajtja mindenki s vonagló testén szivesen rug egyet, csakhogy mielőbb pusztuljon. Még az agónia is jobb a halálnál, a végleges megsemmisülésnél, tehát ők is inkább állták a haldoklást, mely aki tudja hováig késő utolsó percig tart, s a sanyarú, átkozott életet választották. A segélypénz, mit poshadt levegőjű lakásra és vegetariánusi életmódra kaptak, elég volt, hogy tengődjenek, az eldobott ruhadarabok igen jók, hogy mezítelenül ne járjanak. Remőy ha rokonát látta jönni, kikerülte, hogy amazt kímélje meg e fáradságtól. Nyilt utcán, fényes nappalon, avagy kivilágított éjszakán, hogy fogadhatná a pompa egy koldus köszönését ?! És ha valaki még azt tudja, hogy rokon ! Föld alá kell a vérnek sülyednie! Remőy felesége végett is sok ellenséget szerzett a jó barátok fajából. Segélyezték volna nagyon szivesen, de titkon kövessen el a csinos asszony házasságtörést. Soha, mig világ világ, ezt nem akarta tenni az erény. Ugy hát pusztuljon ! Jobb sorsra nem érdemes. Az asszony tűrt férjével, tűrt és szenvedett. A kapzsiság elvett tőlük minden földi javat, de egyet nem tudott: a családi boldogságot. Ha Viola tengerkék szemébe nézett a nő, a férfi, megtisztították azok agyát a borutói, elsimították homlokán a redőt. Nem bántotta őket akkor a megélhetés súlya, mely oly kínzó, oly gyötrő tudat. Remöyné télen meghűtötte egyszer magát, hashártyalobbot kapott, megviselt testalkata e veszélyes bajt nem tudta kiállni és sanyarú életétől megváltotta. Utolsó szava is férjéé volt, utolsó lázas tekintete is leányára esett. Viola akkor tizenöt éves volt. Felejthetetlen emlékkel szivében, néma megadással viselte a terhet, amely vállaira nehezült. Anyja nyomdokán haladt: remélt és szenvedett. Ha jó atyjának olykor igen nehezére esett a mostani élet kinja, mely oly érdemtelenül fogyasztja őt, ki szebb napjaiban sem lépte át a lehetőség határát, pazar mulatságokat soha nem rendezett és ha jó felesége kedveért meg is engedett magának illetve családjának olyas passziót, ami megengedhető volt, azért nem szólhat ellene senki, váddal őt nem illetheti, mondom, ha ilyenkor kétségbe esett, Viola dolga volt, hogy felvidítsa. S a leány szépült egyre, mig atyja sorvadott. A nagy munkák, amelyet gazd ász idejében folytatott csak erősítették, de a szokatlan tétlenség megölte. Már felesége halála előtt két évvel hült meg ugy, hogy soha ki nem heverhette. A szabadhoz, az erős levegőhöz szokott férfit tönkretette a szorult, rekedt levegő. Nagy tüdejének nem volt elég az éleny, mi a fővárosi levegőben van. Ez a tüdő aztán hamar meghűlt, a betegséget gyorsan befogadta, be a vészt. Remőy száradt, fogyott aztán egyre. Egyetlen szerelmének veszte még gyógyíthatatlanabb betegségbe ejtette: búskomorságba. A tüdővész sietteti a halált, melancholia az őrületet. Az élő halott pedig borzasztóbb annál, ki már leszámolt a földi békókkal. Ez nem akar már semmit, de az akar és nem tudja, hogy mit. A tönkrement birtokos leesett lábáról. A tél szabad, hideg levegőjét már nem birta, otthon nyomta az ágyat, vagy néha kelt fel, hogy az alacsony vaskályhát karolja át. Viola szeretetteljesen, odaadólag csüggött mindig a betegen. Tudta, hogy a mentség lehetetlen, de az elválás pillanatára ha rágondolt, oly keserűn facsarta valami a szivét, könyei megeredtek és végig omlottak pirboritotta orcáján; mig odáig érnek gyengén világított uton haladnak, hol még látják azért jól egymást, vehetik egymás szavát, hanem azontúl koromsötét minden, világosságtól áthatatlan. Borzasztónak tünt az fel előtte, lelkében leírhatatlan fájdalmat érzett, ha rágondolt. Csak késsen, csak késsen minél tovább, hadd éljen még ő is pár rövidke évig s azután neki indulhatnak együtt, találkozni drága anyjával, kit parancsoló hódolattal vett ő mindig körül, kit erényességeért már gyermeteg szivvel is imádott. Viola atyja nem volt többé. Rémes sikolyára az egész ház összeszaladt és mindannyi könnyezve osztozott Viola roppant fájdalmában. Fájdalmában, mely végtelen, mert