ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-12 / 28. szám

likust föld alá szeretne bujtatni. Örül, ha a zsidók mozgalmaiban részt vehet, de maró profanálással szentszéki ülnöknek vagy szimplán páternek nevezi a világi katholikust, ha hite mellett pálcát tör. Ö szabadon izgat a liberális egyházpolitika mellett, rendezi a liberális tüntető gyűléseket, a megyénél az egyházpolitikát pártoló felirat mellett korteskedik; de az egyházpolitika ellen védelmi úton küzdeni, az egyház jogai mellett buzgólkodni, hajmeresztő fanatizmusnak mondja, mely ellen zsandárt, katonát kirukkoltaim a »közéleti erkölcstan magasabb kultuszának« tartja. Egyik kezével keresi a hatalom kegyét, másikkal a demagógiáét. Egyszer a hatalmat, másszor az utcát szolgálja, ha a katholikusok ellen valami pucs készül. Az alkotmánynyal ugy bánik, mint a gyermek a mézeskalácscsal: rjiikor azt az alkotmányt meghamisítják, nem az állam baját nézi, hanem az egyéni ököljog és bírvágy kielégítését. Az egyház ellen minden támadást megtapsol, csak e szó »nemzeti szellemcc legyen a zászlón, minden eröszakot megenged, csak a »liberalismus nevében« történjék. Nem akar más jogot, csak a mely az észből folyik. Ilyen általános vonásokban a kormánypárti magyar törvényhozó és vele együtt a törvényhozás szelleme. Komoly megfigyelésre méltó szimptomák ezek, melyeken a társadalom vérszegénysége és fekélyei ütnek ki. Egy lappangó forradalom van a parlamentben készülőben, melyet nemcsak egyes petrolörök hirdetnek elszigetelt leshelyeiken, hanem a törvényhozó urak, 50-, 60-, 100,000 forintos mandátumu képviselők szónokolják el nyiltan a ház helyeslése, tapsai és tömeges üdvözlések között. Aki csak legyinteni mer e szellem kikapásai ellen, azt meg se hallgatják, kifigurázzák vagy elnémitják e leforrázó szóval: ultramontán. Valamint a tintahal mindent átalakit gyomrában, ugy mételyezik a tisztább elemek gondolatvilágát is a liberális bolonditó frázisok. Még a méregkeverő sem csepegteti oly rendszeresen az ölő mérget, mint a minő mesterségen a mi törvényhozásunk oltotta a társadalom ereibe a vallástalanság vagy hitközönbösség bomlasztó tanait. Gyakorlatilag hat oda, hogy a polgári és politikai társadalomból kiszorittassék a vallás emeltyűje a nélkül, hogy helyébe tudna valami más eszményi fönséget állítani. Gyakorlatilag ad példát a törvény tekintélye a tekintély megvetésére vagy kijátszására, hogy az a bárdolatlan csőcselék vérszemet kapjon. A vallási és társadalmi korlátokat úgyis megtépte századunk és a mi törvényhozásunk kormánypárti eleme mégis csatornát nyit a szenvedélyek kitombolására, ahelyett, hogy egyesült erővel segitene a szervező és összetartó tényezőket talpazatukra állitani. — A korteskedő kultuszminiszter. Egyik dunántúli püspök úr egy nemrég elhányt kanonok örökébe, megtette a hármas kijelölést. Első helyen egy érdemes vidéki lelkészt, a második helyen egy győri, a társadalmi s politikai életben szerepet játszó előkelő egyházi férfiút, a harmadik helyen pedig egy tanférfiút kandidált a stallumra. A kultuszminiszter úr 0 Excellenciája azonban nem fogadta el a kandidációt, s ujabb előterjesztést kért, mert a jelöltek neki történetesen nagyon néppártiak. Kérdjük a kultuszminiszter urat, váljon mint a főkegyúri jog uzurpátora, az egyházi javadalmakat politikai vagy egyházi érdemekért s szolgálatokért szokták-e adományozni? Lehet, a kultuszminiszter úr noticában a politikai szolgálatok honorálása van beirva, de mi ugy tudjuk, hogy mikor az 1848-ki törvények értelmében, a kultuszminiszter orgánuma lett a főkegyúri jog-gyakorlásnak, abban a törvényes utasításban az foglaltatott, hogy a miniszter a püspöki kijelölést vegye tekintetbe, mely az egyházi érdemeket veszi zsinórmértékül. Az a püspök legjobban ismeri papjait, s igy legkompetensebb forum a felterjesztendők kiválasztására. Ha miniszter úr politikai jellegű méltóságnak tartja a kanonoki stallumot, úgy az egyházjog elemi ismereteivel sincs tisztában. Ha pedig az egyházi érdemek mellőzésével politikai szolgálatok honorálására tartja tartalékban a kanonoki stallumokat, rútul visszaél azon joggyakorlattal, a melyet felséges Urunk jóhiszeműleg kezeibe letett. Különben ne higyje Ö Excellenciája, hogy a közéleti erkölcstan magasabb kultuszát bevigye a kanonoki stallumokba is. A főpásztorok résen lesznek, hogy a hívatlan prókátorok az ajtók mögött maradjanak. — Nagyhét. Vasárnap az ország öt különböző helyén tartott nagygyűlést a néppárt. Mind az öt gyűlés lefolyása élénk világításba helyezi a mai tarthatatlan állapotot, egyszersmind beigazolja a pártatlan közönségnek, hogy a néppárt elveinek terjedését a fizetett liberális botrányhősök nem képesek legkevésbbé se megakadályozni. Sőt mennél jobban zajonganak, a nép annyival inkább meggyőződik a néppárt üdvös létjogosultságáról. A gyűlések közül a hozzánk közel eső Pöstyénit ismertetjük. A piacon felállított szónoki emelvényen megjelent Zmeskál Zoltán, a népgyűlés elnöke a szónokokkal, a vidék előkelő uraival és a papsággal. Az egybegyűlt nép viharos éljenzéssel fogadta őket. Az éljenzés lecsillapultával Zmeskál Zoltán elnök, a felvidéki néppárt lelkes vezére, megnyitotta a gyűlést, előbb magyar, majd tót nyelven üdvözölve az egybegyűlteket. Mindenekelőtt a törvények tiszteletben tartására intve a választókat, ékes nyelven fejtegette a néppárt elveit, beszámolván egyúttal a párt keletkezésének történetéről is. Széles Magyarországban tiltakozik a nép — úgymond — az új, istentelen törvények létesítése ellen és ez a tiltakozás nem hazaárulás, mint ahogyan azt a liberálisok állítják. Mi nem vagyunk hazaárulók, hanem régi vallásos meggyőződésünknek megfelelő intézményeinket védelmezzük ; hűek vagyunk a királyhoz (hosszantartó éljenzés), gyűléseinken nem izgatunk a felekezetek ellen, mint ahogy ezt reánk fogják, hanem igenis tiltakozunk a felekezetlenség ellen. Vaczulik Vince ügyvéd a nép jólétének feltételeit fejtegette és hevesen kikelt a kormány közigazgatási és közgazdasági politikája ellen, amely a börziánerek rovására megkárosítja a termelő gazdát és ezzel kapcsolatban népszerű modorban ismertette a néppárt gazdasági programját. Midőn a szónok azt mondta: »Azzal vádolják pártunkat, hogy megzavarjak a vizet. Hát, az a viz eléggé zavaros már és mi éppen azért akarunk a pocsolyába tiszta vizet önteni, hogy ezáltal másokat a zavarosbani való halászat módjától megfoszszuk ... a szolgabíró ebben — lazítást látott és félbeszakította szólót, ami a nép között nagy felháborodást idézett elő. A jelenlevő lovag Ghvalibogovszky tiltakozott az izgatás vádja ellen, hisz szabad országban élünk. A zsidók különbeket irnak újságaikban, mint amit a szónok mondott. A népből valaki, odakiált. a szolgabírónak : — Hisz azért fizetjük, hogy rendet tartson, miért csinál hát rendetlenséget ? Vaczulik Vince ezután a hallgatóság élénk tetszésének közepette befejezte beszédét. Praznovszky Evariszt vészeiéi plébános ezután gyújtó beszédben foglalkozott a néppárt lét— Mosok, kedves néni. — Nem ért maga ahhoz. — Nem igen ám, de ha rám parancsoltak, kell hozzá értenem. — Hozza csak ide közelebb azt a nadrágot vagy micsoda — mondja jószivűleg — majd én előbb kimosom, azután haza viheti; ugy is vasárnap van, társai otthon nyugosznak, nyugodjék maga is, látom ugy is mindennap kikerül az ekzercérolásból itt a gyöpön. — De hisz hát maga kedves néni miért nem tart ma vasárnapot; magára senki sem parancsol reá, hogy vasárnap dolgozzék ? — Dehogy nem; én reám rám parancsol a szegénység. Kinek öt árvája lesi otthonn a mindennapi kenyeret, annak nincs sem éjjele, sem nappala, sem ünnepe, sem vasárnapja, a szegény mosónő akkor keresi kenyerét, mikor éri, különösen, ha megmondom azt is, hogy ma egy falat kenyérre sem virradtunk. Mindketten elhallgattunk. Én szó nélkül odaadtam nadrágomat a jó asszonynak, kinek e beszéd alatt könyükkel teltek meg szemei, s egész némán elkezdé dörzsölni a vérfoltot. S miután az egészet újra megmártogatta, kilapickálta s kifacsarta, újra visszaadta, alig telt bele 10 perc, készen voltam a rossz nadrág megmosásával. — Mit fizessek érte kedves néném ? Kérdem midőn tőle átvettem. — Semmit — volt a válasz. — Hát öt árvája van kedves néném? — Igen is. Egyet gondoltam. •— Szeretik-e azok a kenyeret . . . akarom mondani: meg eszik-e a prőfuntot, a katonakenyeret ? — Meg bizony ! Hiszen én is azt szoktam nekik venni, azt olcsóbban lehet kapni néha itt a katona uraknál. — Urak ám, gondoltam magamban, de csak káplár Körmös, magam fajta nem — csak az olyan kenyér el ne fogyna a háznál, de sokszor . . . Haza sietvén nadrágommal, azt a kaszárnya udvarán egy ágyúra kiterítettem, magam pedig besiettem a kaszárnya-szobába, magamhoz véve még a mult napokból megmaradt három prőfuntot s kivittem a szegény mosónőnek. — Mást nem adhatok — mondám, tán jó lesz éhező gyermekeinek. Szegény, sirva köszönte meg jószívűségemet. Nekem pedig jól esett, hogy valamivel meghálálhattam fáradságát. Mire visszamentem, s megakartam tekinteni a száradó nadrágot, már ennek nyoma veszett. Eltűnt az ágyurul, mintha csak ennek gyomra nyelte volna el. Kerestem mindenfelé, tudakoltam mindenkitől. Nincs sehol. Elveszett. Ellopták. Kétségbe voltam miatta esve. (Jondoltam : ha már meg nem varratásáért áristom és kurtavas jár, elvesztéseért bizonynyal golyó általihalálraitéltetem. Ujonc-társaimhoz fordultam tanácsért. Ők azt tanácsolták, hogy most már nagy a baj, a nadrág vissza nem kerül, mert a ki ellopta, nem azért vitte el, hogy vissza-adja, hanem legjobb lesz, ha magam jelentkezem káplár Körmösnél, s ha magam mondom el, mint jártam, nem lesz majd oly nagy büntetésem. Ugy is tettem. Ámde őszinteségem mit sem használt, mert a mint elmondottam szerencsétlenségemet, miután káplár Körmös figyelmeztetett a borzasztó vesztegségre, melyet az »Erarium« szenvedett a nadrág elvesztése által s káromkodása között értésemre adta, hogy ezért leharapja orromat s levágja füleimet — most ez alkalommal még sem tette — s miután nyakamba akasztotta tábori csutorámat s üres kenyértarisznyámat, beledobván abba dohányomat, pipámat s gyufatartómat s miután igy előírás szerint elkészített, mint rabot megragadott s vitt az áristom telepre, kezében lógatván és csörtetvén az áristom-kulcsait. Ott kinyitott egy zárkát s belökött; még útravalóval is ellát, ha félre nem ugrom, rövid vasat pedig csak azért nem kaptam, mert e napon mind használatba voltak azoknál, kik korábban tettek reá érdemet, mint én, de megígérte, hogy estére kegyes lesz rólam is ez irányban gondoskodni. Miután bezárt, elrohant oly méreggel, mintha legalább is atyját öltem volna meg. Én pedig magamra maradva elfoglaltam az áristom egyetlen bútorát, a hosszú fapadot; ráülve elgondolkodtam mostoha sorsom fölött; keserűségemben átkoztam a rossz nadrágot, szerencsétlenségem okozóját, szidtam káplár Körmöst s a titkos tolvajt, majd rágyújtva pipámra, iparkodtam az időt öldökölni. Elmúlt dél, múlik a délután, behallatszik az estéli harangszó, rettegtem a rövid vasat, de senki-