ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-01-19 / 3. szám

Ne essen ki kezünkből Hunyadi kardja, s nemzeti érdekeink keresztény hivatását ne pörölje el tőlünk senki. Meg lehetünk győződve, hogy hivatásunk felébredése, az érte vivott küzdelem átalakitó hatást fog gyakorolni az egész politikai helyzetre. Ezt a hatást, a' későbbi nemzedékek jobban fogják megérezni, mint mi, de látjuk s mérlegelhetjük bizonyos pontig mi is. Kompromisszumra nem lépünk, mert akkor a két harcoló szellem közül, a nemesebb : a joguralom szelleme buknék el. És ha szükség volt egy oly politikai pártalakulásra, mely a maga tisztaságában fogja fel és képviseli közéletünkben a keresztény jogállam eszméjét a törvényhozásban épúgy, mint a kormányzatban: kétszeresen lesz szükség reá akkor, midőn a tespedés megszűnik és az alkotási tevékenység megkezdődik. Az aranymisés győri püspök. Ma üli a győri egyházmegye püspökének dr. Zalka Jánosnak aranymiséjét. Az ünnep örömeiben lelkileg a legmelegebb tisztelettel és szeretettel mi is részt veszünk, mert hisz az áldott lelkű főpap Esztergomból ment Győrbe, Simor örökébe. Esztergomban ugy a világiak mint egyháziak előtt köztisztelet és becsülés tárgya volt Zalka János dr., a főmegyének pedig büszkesége. Sok, sok emlék fűzi őt Esztergomhoz. Egy fényesen megfutott élet jutalma ez az ötven év az Ur szolgálatában. Az elvhüségnek, a jellemszilárdságnak szól az a hódolat, az a gyermeki szeretet, melylyel papjai és hivei övezik a jubiláris főpapot. Jubileuma annál magasabban emelkedik a. közönséges jubileumok színvonala j fölé, minél szerényebb és lemondőbb az a férfiú, I kinek szól. Megyéjében mindenki készült az ün- \ népre, csak ő nem, a szeretet nimbusa által környezett jubiláns, akinek páratlan szerénysége,valódi evangéliumi alázata kerülni kívánt minden zajt, tartván az evangéliumi mondást: „azt tettem, mi kötelességem volt". Pedig „nagy" élet volt az, melylyel Jézus Krisztus szőlejében munkálkodók. Papjai az ő példáján lelkesednek, a magyar egyháztörténelem fényes lapra irja nevét, hivei az ő pátriárkái jóságát adják át az utókornak, a templomok és iskolák büszke kegyelettel tekintenek alapitójukra és a hazafi, a nemzeti szellemért lángoló büszke magyar rámutat, ha egy magyar püspök nevére felgyullad a nemzeti géniusz! Fölemelő a magyar püspökre mindig azon történeti tény, hogy nemzeti érzelme, hazafisága oly erős vonásokkal van bevésve a nemzet lelkiismeretébe, történelmi hagyományaiba, a közszellem tudatába, hogy a nemzeti karaktert, a magyar püspöktől elválasztani nem is tudja. Ünnepet ül a társadalom, ha az ország biboros prímása valahol megjelenik, ha egy püspök székfoglalót tart, bérmautra megy és lovagias, hazafias kötelességének ismeri hódolatával, lojalitásával tüntetni, ha az a püspök jubilál. Zalka püspök egyénisége szintén egy országos eszme, mely áthatja, elragadja még a nem katholikusokat is és benne a nemzeti gondolat kifejezését, hordozóját látják. Pedig egy püspök politikai helyzete egészen más természetű, mint pl. egy világi férfiúé. Pártember a püspök, a politikai elméletek merev értelmében nem lehet. Az a püspök lelki vezére, vigasztalója, segítője minden polgártársának, minden hívének pártkülönbség nélkül. De midőn pártszempontokról beszélünk, azt azok miatt tesszük, akik a pártérdeket összezavarják a hazafiúi érdekkel s azonosítják a hazafisággal. A szabadelvű politikai kódex »üdvözítő dogmát« csinál a pártprogrammokból, a pártérdekből s. átkot mond mindazokra, kik nem hódolnak meg előtte. Napjainkban különösen, szinte „sárgaláz" lett a szabadelvüség dühe a papság ellen, mert nem hajt térdet-fejet a szabadelvű párturalom előtt. Az aranjuezi napjait féltő szabadelvüség igy veri le saját szülöttét: a gondolat s lelkiismeretszabadságot. De az igazi közvélemény azért fölülemelkedik a pártszenvedély terrorizmusán, hódoló lojalitással veszi körül Győr vallásos és hazafias erényekben gazdag püspökét s egyesíti lelkében a »Te Deum« hanghullámait, mely a püspöki megye templomaiban az ég felé száll. Az ősz Simeon homlokának redőit az Istenért való nagy gondok mélyebbre szántották, fürtjei fehér szálait megtépte az Istenért átélt zivatar, mely kitört gyermekei, az Ur nyája fölött. De felemelkedik lelke, mert akik közéje gyülekeztek, azok az ő hivei s papjai, kik az ő nagy szivét egészen lefoglalják. A város, a megye atyái, a felséges király és haza vitézei, a hivők ezre egyesítik imáikat ott a győri nagytemplomban. Az Isten szerinti főpap szintén imába mélyedve emeli fel ihletett tekintetét az Ur oltáránál, azokért, kik ő érte rebegnek hálaadást, ... és az ég megnyílik, az Isten Fia alászáll, hogy felvegye a pásztor és nyája áldozatát. Politikai szemle. — Horvát lojalitás. A horvát költségvetésnél fehér hollónak beillő beszédeit hallottunk a magyar országgyűlésre felküldött egyik horvát képviselőtől, Tomasics Miklóstól. Semmiféle szempontból se lehet kifogásolni parlamentünk abbeli jogát, hogy a horvát ügyekhez is hozzászóljon, azokat kritikája, tárgyává tegye. Az országgyűlésen sok lombik átmegy, menjen ez a vitális ügy is. Ha hozzá szokunk az ország történelmi integritását s jogait nem üvegburok alá való viasz-bábunak, hanem életet adó szerveknek tekinteni, akkor az megszűnne félelmes és kényes ügy — milyen a horvát — lenni, lévén csak az elhanyagolt kényes. Ha minden horvát úgy fogná fel a magyarhorvát testvériséget, a két nemzet közötti jogviszonyt, mint Tomasics, akkor nem lenne nálunk az odiozus a horvát > kérdés«, de meg »kér des« se lenne. Ez a horvát-magyar képviselő egy nagyon okos és lojalitással telt beszédet mondott kedden, méltó, hogy egyforma jóindulattal fontolják meg Dráván innen s Dráván túl. Kimutatta az érdeket, mely a horvátokat hozzánk fűzi, bebizonyította, hogy a velünk való államközösség az egyetlen forma, melyben a horvát mint nemzet egyéniségét s függetlenségét megőrizheti. Kimutatta, hogy mikor néha a dolgok folyása ennek ellenkezőjét is mutatta, a szive mélyén a horvát ez igazságot mindig megőrizte és „a horvátok a milleniumra egy igen értékes ajándékot fognak elhozni, a magyarok iránti bizalmat." Pár úgy lenne, bár minden horvát igy érezne. És erős bennünk a remény, hogy ha Tomasicscsal sokan lesznek egy érzésben, az a 800 éves kapcsolat, mely a magyar és horvát között fönnáll, nem fog oly keserves viszásságba jutni, mint a nyáron is. A félreértések eloszlatva, a magyar becsülni tudja a fenkölt érzelmeket, és annak megnyilatkozását a tettekben, mint a jövő garanciáját fogja megőrizni. Ha eljön Horvátország »bizalmával«, cserébe visszanyeri a magyar testvéri szeretetét. •— Ugrón üdvözlése. A székesfehérvári revisio alapján álló 48-as párt legutóbbi gyűlésén elnökét Tóth Arthurt megbízta, hogy U sron GáGarneval úrfi eddig meglehetős csendesen viselkedik. Talán a farsang vége felé valamivel pajzánabb lesz. Debout-jéről mindenesetre be fogok számolni az »Esztergom« olvasóinak. —y. Szülészet Csippánházán. Irta: Nemes Antal. 1. A csippánházi vendéglő egyik hosszú asztala mellett jóizűen borozgat a helybeli nótárius hites elöljáró társaival, az öregbiróval és a törvénybiróval. Január elején vagyunk, csikorog a hideg, künn hordja a havat, de hát ez nem nagyon aggasztja a vendégeket; az óra bár már tizenegyet ver, őket ez sem zavarja, nyugodtan iszák a tizenkettedik litert, azt mondják még egy liter »ráadást« várnak s azután távoznak. Igy megy ez már három hót óta a hosszú téli estéken, s gondolom igy folytatódik »József« napig, mig ki nem tavaszodik ; majd a nótárius úr csak készit valami helyet a birószámadásban ezeknek a közös költségeknek. — No csak iparkodjál Náci azzal a »ráadással« — mondja a nótárius a vendéglősnek, — tudod hogy ma sokat dolgoztam, jól esik egy kis sziverősitő folyadék, ez a vármegye ugy is majd megöli az embert ezzel a sok irka-firkával. Negyven esztendeje hogy nótáriuskodom, de tán összesen nem dolgoztam annyit, mint ebben az utolsó esztendőben, ma meg pláne ugy el voltam foglalva, hogy még a tollamat sem értem rá letenni a fülem mellől, s kezeimet sem értem rá megmosni. Nyomban a dolog bizonyságául le is emeli füle mögül izmos tollszárát, s mutogatja könyékig tintafoltos kezeit és tenyereit. Mig Náci előkerül a »ráadás«-sal, addig a törvénybiró unalmából elkoppantja a fagygyúgyertya hamvát nagyobb világosság okáért. Éppen e percben nyit be valaki az ajtón. A Nácit várók odatekintenek, de nem ő, egészen más. Magas, sovány, elnyült kócos alak, szalmakalapban, vitorla vászonruhában, melyen nem tudja az ember, a ruhán van-e fót, vagy fotókból áll a ruha, melyet bolondá tett a rajta leverő vörös zsinórzat, mert ugy tetszik, mintha díszíteni akarná, pedig ez tartja össze a szétmálástől. Rongyos cipellőiből, melynek sarkait tán még a harmadik vármegyében elvesztette, kikandikálnak lábujjai. Fagyos kezeit egy öblös tajtpipán melengeti, melyben tán valami lapulevelet, vagy pozdorját égethet, mert füstjére még a törvénybiró is fintorgatja esőt váró pisze orrát. »Én Szendrővári Rózsaberky Tihamér, Thália papja vagyok — mutatja be magát — és a művészet bájos istenasszonyának képviselője ki ... . — No már bocsás meg szép öcsém — mondja a nótárius — rád nézvést rongy egy parochiád lehet, még ott is nehezen folyhatik ám be a lektikálé, ott sem szeretnék ám nótárius lenni; s furcsa gusztusa lehet annak a művészet istenasszonyának, a melyik te rajtad kap, s téged választ képviselőjének. Egyébiránt ülj le ide mellénk, melegedjél meg, ugy is látom, a te téli ruhádot sem készítette el a szabó, majd adatunk egy kis harapni valót, gondolom kenyér híjával a zsemlét is megeszed. — Úgy, úgy nótárius úr — mondja a biró, majd inkább vacsoráját belevegyük a birószámadásba. Thália papja hamar letelepedett a szives vendéglátók közé, letévén egyetlen batyuját is, pipáját a korcsma asztalra, az öreg bíró elé, ki azonnal föl is vette s műértőleg vizsgálta a rajta levő faragást, mely Zrinyí Miklós szigetvári kirohanását ábrázolta. — Hát tulaj donképen színész vagy ugy-e bár szép öcsém? Kérdi a nótárius. — Igen. És ha tetszenék tisztelt uraméknak, ma már késő, de holnap játszanék itt helyben, ha szívesen veszik, s ha a korcsma helyiséget átengedik, s egyben másban, teszem a darab előadásához szükséges ruhafélék megszerzésében segédkezet nyújtanak. — Igen szívesen. És mit játszanál ? — Miről van szó ? — Kérdi a biró, — ki még mindig nagyon el volt foglalva a Zrínyi Miklós kirohanását ábrázoló képpel. A színész kinézte a biró úrból, hogy ő bővebb magyarázatát szeretné tudni e Zrinyi-féle kirohanásnak — úgymond — közkivánatra eljátszanám tehát Zrínyi Miklós szigetvári hős kirohanását, ha tetszik, hanem legyenek oly szívesek az urak ehhez való ruhát kölcsönözni, mert az enyém biz mi tagadás benne, nem való egy Zrínyi Miklós daliás alakjához, majd a többi azután az én dolgom. Tegnap Lapuváron szintén ezt játszottam telt korcsma-padok előtt, s mondhatom igen jól sike-