ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-06-07 / 23. szám

— A néppárt Esztergommegyében. Azon alkalomból, hogy a néppárt Esztergommegyében zászlaját kibontotta, egyik budapesti lap azt irja, hogy a néppárt Esztergomban Frey-al szemben nem állit föl jelöltet. Nyugodt lehet fővárosi kollégánk, mert ha a néppárt Esztergom városának érdemdús képviselőjével szemben nem állit jelöltet, holott itt igen tekintélyes pártja van, a kormánypárt még kevésbbé fog állítani jelöltet, mert ez a párt úgy lejárta magát, hogy a hivatalos szavazatokon kivül, alig van neki valami hive Esztergomban. Esztergomban kormánypárti képviselő ez idő szerint valóságos lehetetlenség. — A turulmadaras zászló fátuma. A komáromi turulmadaras zászlót szerencsétlenség érte. Ugyanis a napokban próba fölvonulást tartottak vele a lovardában, amikor valami szegben vagy ajtóban megakadt s a szegény »megstoppolt« jószág ketté szakadt. Hiába, a polgári szentelés nem jár áldással. A múltkor megirt zászló his-, toria után az autonómiai hitközség gyűlést hivott össze, melyen kimondták, hogy a katholikus hivek nemcsak hogy nem voltak fölindulva Majláth gróf hely. plébános eljárása miatt, sőt korrekt eljárását a zászló szentelés »közös« aktusa körül helyeslik. A jegyzőkönyvet ily értelemben szerkesztve fölküldték a prímásnak. Igy jár a liberális hazudozás. — Sürgős értesítés. Az ország különféle vidékeiről olyan értesítést nyervén, hogy a néppárti szavazókat már nem is megtizedelik, hanem a szó szoros értelmében megszázadolják, kihagyván például 148 szavazó közül 105-öt és pedig többnyire ugy, hogy 7 vagy 8 forintról 25 frtra emelik a választási adókulcsot: van szerencsénk tisztelettel felkérni pártfeleinket, hogy mindenki, a kivel ilyesmi történik, folyamodjék az adókulcs helytelensége alapján egyenesen a belügyminiszterhez és tudósítsa folyamodványának beküldéséről az alulírott irodát, a mely majd szorgalmazni fogja aztán a miniszter urnái az ügynek gyors elintézését. Ismételjük, hogy az adókulcs helytelensége ellen irányuló mindennemű beadvány, nem a központi választmányhoz, hanem egyenesen a belügyminiszterhez intézendő. — Pártgyülés. Jász-Kerekegyháza és vidéke, kivenni óhajtván a maga részét a néppárt szent és magasztos elvei mellett való lelkesedésből és tüntetésből. Jász-Kerekegyházán folyó évi június hó 14-én, vasárnap, délután 2 órakor nagy, politikai népgyűlést tart, melynek tárgysorozata a következő: 1. Elnöki megnyitó. Tartja Eszterházy Miklós Móric gróf. 2. Melyik jobb: az »uj« vagy a régi rend ? Tartja Szentiványi Károly. 3. A kis gazdák sorsa. Tartja dr. Major Ferenc. 4. Miért éljen a néppárt? Tartja Kálmán Károly, soóskáti plébános. 5. Elnöki zárszó. Az egyház a kiállításon. O Mig az uralkodó liberalizmus Magyarországon az egyházat letaszítja ezeréves piedestáljáról, melyre azt érdemei és hálás őseink kegyelete emelte, azalatt az egyház ezeréves dicsőségének díszruhájába öltözve jelenik meg az ezredéves kiállításnak történelmi csarnokában, hogy e háládatlan törpe utódoknak megmutassa, mije volt ő a magyar nemzetnek a lezajlott ezredév alatt. Az ezredéves kiállításnak ez a része valóságos apotheozisa az egyháznak, nem akármelyik egyháznak, de a katholikus egyháznak. Amit a régi krónikások, történetírók följegyeztek az egyházi műemlékekről, a későbbi apologeták igazságos gondolkozása és elfogulatlan férfiak összeírtak a katholikus egyháznak befolyásáról a nemzetnek művelődésére, a tudományok és szépművészetek fejlesztésére, azt itt mind megtestesülve látjuk. Már maga az épületek külsejének nagyobb része mutatja, hogy az egyház volt e szép osztályban a művészetek anyja és ápolója; hisz az épületek terve is javarészben az ő templomaiból került ki. A jaáki apátsági templom egymaga is méltóképen hirdetné az egyház dicsőségét; hát még a történelmi csarnok főépületében elhelyezett esztergomi Bakács kápolnának hű másolata természeti nagyságában és színeiben, mily csodás hatással van a szemlélőre ! Rég letűnt századok dicsősége vonul el szemei előtt és tanúsítja, hogy e dicsőség megteremtésében az oroszlánrész az egyházat illeti meg. A történelmi csarnok minden helyisége egyegy nyitott könyv, a melyből még a betűt nem ismerő is olvashat s megértheti, hogy mennyit tett az egyház hazánkban a művészetek és tudományokért. Ha valamire, úgy a kiállítás e részére joggal alkalmazható a »facta loquuntur«, mert ha az emberek hallgatnának, itt a művészetek e remek alkotásai szóinánáff. De az emberek nem is hallgatnak. Midőn a világhírű és páratlan Mátyás király kálváriájánál megállottam, nemcsak hogy ebben, de miután amúgy is jól ismerem, inkább a nézők elragadtatásában gyönyörködtem, egyszerre a következő hangok ütik meg a fülemet: »En nem vagyok katholikus, de azt már be kell ismernem, hogy a katholikus egyház nélkül ily kiállítást nem lehetett volna rendezni.« Hátra nézek és egy elegánsan öltözött férfiút látok. Ő volt az, a kit ily önkéntes vallomásra ragadott a kiállított egyházi tárgyak sokasága és szépsége. Két társa igazat adott neki. A »katholikus« szó hangsúlyozásából következtetve, bizonyára református volt, a kire az igazság oly erős hatást gyakorolt, hogy nem volt képes meggyőződését elnyomni. S mégis általában, mily elfogultak és igazságtalanok protestáns atyánkfiai a katholikus egyház iránt. Pedig ha csak a történelmi kiállítást szemlélnék elfogulatlanul, mindnyájuknak be kellene ismerniök, hogy igazat mondott az általunk említett hitsorsosuk. A protestáns felekezetek nincsenek művészi alkotásokkal a kiállításon képviselve, nem azért, mintha akár a múltban hiányoztak volna, vagy most lennének híjában a szükséges anyagi eszközöknek, hanem azért, mert szervezetük nem is birja azt az ihletszerü hatást gyakorolni az ember lelkére, a mely azt ily művészi alkotásokra képessé teszi. Ellenben a katholikus egyháznak isteni tisztelete örök kiapadhatatlan forrása a művészeteknek. Az a forrás, melyből művészeink ezer éven át merítettek, most is bőségesen csörgedez s képessé teszi az embert halhatatlan művészi alkotásokra. Hiszen magára a szent misére, isteni tiszteletünk központjára vonatkozó tárgyakat, kelyheket, urmutatókat, misemondó ruhákat stb. száz és százféle szebbnél szebb kincsekben találjuk. Minden egyes darab ékesszóló bizonyítéka, hogy az egyháznak ápoló keze alatt nőttek nagygyá hazánkban a tudomány és művészetek. Mindezt szemlélvén, lehetetlen volt nem gondolnunk a szomorú jelen időkre. Hogyan van az, hogy azt az egyházat, a mely mindig legelső helyen járt a jó, igaz és szépnek terjesztésében, ezeréves szolgálatai után ellökték maguktól"? Talán a vallástalanság és felekezetnélküliség fogja ezt az egyházat pótolni? De hiszen, hogyan pótolhatja az, mikor a protestáns felekezetek sem képesek nyújtani azt, amit az egyház adott a magyar nemzetnek, pedig azoknak mégis van valami hitök ! Hiszen csak a minap olvastuk a lapokban, hogy nem tudnak Budapesten egy zászlót megszentelni — mert nincs se zászlójuk, sem áldásuk. _AZ „ESZTERGOM" TÁ

RCÁJA. A pórul járt kadét. Szélsebesen vágtat a predeali gyorsvonat keresztül az egész országon; a 3—4 személykocsi belsejében az utasok, mint valami bölcsőben, úgy ringanak a kényelmes és puha bőrpamlagokon. Az őrült vágtatás dacára minden nyugodt az étkező kocsiban, s már-már képesek volnánk elhinni, hogy egy helyben állunk, ha a gyors egymásutánban eltünedező fák az ellenkezőt nem bizonyítanák. Gyönyörű vidék tárul az ember szemei elé, midőn az alföld végtelen rónáin robog a vonat keresztül. Itt-ott egy tanya fehérlik a messzeségben; majd a hatalmas gulyán akad meg szemünk, mely csendesen kérődzve delel a karámban. Néha-néha egy hatalmas hegyet, egy várost fest a futó homokra a szeszélyes délibáb, s mi gyönyörködünk e szép természeti tüneményben. Majd meg feltűnnek a távol kéklő erdélyi hegyek, s nemsokára szemlélhetjük a regényesnélregényesebb vidékeket. Képesek lennénk estig is mozdulatlanul ülni és élvezni a természet nagyszerű szépségét, ha ezért jöttünk volna a kényelmes étkező kocsiba. No de ide más vezeti az embert, egy kis hatalmasság, a — gyomor. Ebédhez ültem tehát és épen a párolgó levest kanalaztam nagy buzgalommal, midőn megnyílik az ajtó és azon egy kadét, egy valóságos kadét lép be, karján egy szőke szépséggel. A hölgy egy futó pillantással meggyőződött, hogy itt nincs tér a kacérkodásra és a — hódításra, mivel a fagyos, meredt angolok, kikkel együtt utaztam, nem is látszottak észrevenni a belépőket és én ... . én, ki kell mondanom, előtte még számításba sem jöttem. Egy magányos asztalnál telepedtek le és ebédet rendeltek, melynek vidám csevegés közt iparkodtak a végére jutni. Érdekes tárgyról beszélgethettek, mert a hölgyecske jóizű kacagása ugyancsak gyakran hangzott, bosszantva a hideg angolokat, engem pedig kíváncsiságra ingerelve. Néha-néha reájok pillantottam, a midőn bizalmas közelségben suttogtak és érdekkel szemléltem a csinos kadétot és a még csinosabb — bakfist. Pajzán mosoly vonult ilyenkor végig a kis szőke ajkain és a kék szem egyet villant győzelmi jeléül annak, hogy hálójába keríthette a fess-kadétot. Ennek pedig igen tetszett az eredmény, melyet már elért a Nagysámnál, de e sikert szerette volna tartóssá tenni, szerette volna a szép társnő bámulatát felkelteni, becsülését, teljes bizalmát megnyerni. Izgett-mozgott székén, szemei fürkészőleg jártak végig a kocsin, de alkalmas médiumot nem talált. Velem nem akart kikötni, mert méltóságán alulinak tartotta ; az angolokkal kikezdeni pedig nem mert, mivel féltette tekintélyét. Élénk szemei hol ide-oda röpködtek s végre egyszerre az öröm egy sugara lebbent át az arcon — megvolt már a mit keresett. Egyik sarokban kis asztalon boros üvegek áltak és a kadét szeme megakadt ezeken. — Mit szólna, ha én arról az asztalról leverném a boros üvegeket. — Ne mondja Károly. — De komolyan mondom, s ugyan nem találná mulatságosnak, ha azután a pincér megszorulna, a bor dolgában? — Érdekes, érdekes lenne, de ne tegye kérem, sajnálnám szegényt, amint az ijedségtől űzetve, sápadtan rohanna befelé, meg aztán és közelebb hajolt, hogy a kadét érezte lehelletét és lángba borult arccal hallgatta, meg aztán — nem is merné. No de ez azután már sok volt, — több mint mennyit a vitéz úr eltűrhetett. Kissé sértődve kelt fel és kihúzva gyíklesőjét, oly arckifejezéssel tekintett társnőjére, a melyből az mindjárt megérthette: ime megmutatom, hogy azért is megteszem — s ment az asztal felé. Lopva pillantottam a hölgyre és azonnal meggyőződtem, hogy az ellenkezéssel csak olajat akart a tűzre önteni és most kíváncsian várja a történendőket. A kadét pedig az asztalhoz érve, egy csapással több üveget tört össze, melyeknek cserepei csörögve hulltak a sikos padlóra és a finom drága bor patakként folyt az asztal alá. A csörömpölésre felnéztek az angolok is, s arcokról leolvashattam, a mit bensejökben forgattak: ugyan beszámítható állapotban van-e ez a kadét? és két sajnálkozó pillantás érte a mosolygó hölgyet. Lélekszakadva rontott be a pincér és megállt az ajtónál, mintha gyökeret vert volna a lába,